Csak tintafoltok

Harmatlepkék vízcseppszárnya rebben,
odakint fénysejtelemmé lesz a táj,
szilvahéj-felhők foszlanak csendben,
még nyár van, de valami ősz közel jár.
Már lehulltak a bibepor- csillagok,
nyíló tűzliliom felettem a Nap,
magamtól és tőled is távol riadok,
bár szívem illatoddal írt naplólap.
Ma mégis gyertyalángvirág a szerelem,
naprendszerbe olvadt kéknyi végtelen,
hol csak a bolygók magányát lelhetem,
és szíved el ujjhegynyit sem érhetem.

Már csak gyufaparázs

Álmos lombzizzenés még, ahogyan virrad,
a levegő csupa viráglélegzés, illat...
Veled-idők történelemszépsége ringat,
épp most meséli egy galaxisnyi csillag,

látta a kezdetek parázs-sarjadását,
szívmegdobbanások nyíló fényakácát,
mikor érezni kezdtük a tavasz vágyát,
- bár már elengedtük fecske-álmok százát

odabent... Oly gyönyörű impresszió volt,
szembogárrá ragyogott tőle a fakó Hold,
úgy mondja, sajátja addig szellemkép volt,
a Naprendszer pupillájában éppen, hogy folt.

Egy kis rigó reppen csengő-bongón felém,
hallom, a mi májusunk amiről zsongva zenél,
most darázs-zünny is csatlakozik mellé,
elzöngézi, hogy bizsergett bennünk a vér.

Bodzavirág-felhők, mind fehér pillanat,
gyermek-arcú emlékeinkből színdarab.
Már én is látom, épp ilyen tisztán vártalak.
Máskor mosolyok csipkekendőjébe sírtalak,

míg szélpillékké nem lett a hirtelen bánat,
s nem maradt belőle más, csak letűnt század.
Azt duruzsolják leveleik a fáknak,
mi voltunk köldökcsakrája a nyárnak.

Az útszéli vadvirágok pedig mondják,
a szerelem gyermekláncfüvét kettőnkből fonták
az Istenek, majd, mint a hajnalok koszorúját,
fel, az univerzum homlokára dobták.

A búza közt alkonyt bíborló pipacsok,
és a határtalanba szálló pitypangok,
állítják, nélküled csak szárnytörés vagyok,
és hogy ez a világ nem lehet halott.

Felreppennek már a hajnalfények,

-mint szemednek ég-fészkéből apró
szentjánosbogarak, és a kékek
kisimult vízfodra végtelent alkot.
A szív asszonyi lényében megszületsz,
- újra, és lepkeszárnyú vágyként lüktetsz.

Arcomra tulipírt szeppen a szerelem,
- csodaérzés mosolyog a gyermekben,
míg kezem odatartozást lel kezedben.
Fent vagyok most hegyorom-fellegeken,
s ahogy a szél fülébe lehelem
a szót, hópihe-csipkeként hull csendemen.

Azt hiszem iker-énem lett egy kaktusz,
vagy csak vágymagodra vagyok sarjtalan?
Lehet eccerűbb, ha csak karóba szúrsz,
hogy ne fáraszd az udvarlással magad.

Ám ha akarod, hogy bő legyen a termés,
májusokat bújtass a szavakból elő,
és legyél kicsit szeszélyemnek lelkész!

Bennem tavaszra vár a vadvirág-mező,
te bebújhatsz kelyhembe, mint a méhecském,
és lehetsz bimbózásomat hozó eső.

Szívemből nyílhatsz, mint hófehér pipacs,
ha lényegedben ott lakik a kertész,
és a Férfi benned nem csak hímripacs,
ki megkísérti a nőben a veszélyt.