kispatak

Klaudia névnapja

Egy hete beszéltünk utoljára skype-on. Mindig  jókedvem lesz, ha Klaudiával beszélhetek, mert a hangja most is szinte olyan, mint lánykorában volt, vidám természete és a romantikus lelke sem változott az elmúlt évtizedek alatt semmit. Holnap névnapja van, persze, hogy nem felejtem el! Hogy felejteném, hiszen a legjobb barátnőm volt és marad ő már mindig. Ezernyi, egymással megosztott kis titokkal, csatangolós, bolondos nyarakkal, az összes kibeszélt fiúval, az egymásnak elsírt könnyeinkkel; nagy szerelmek, házasságunk és válásunk, gyerekeink történeteivel - gyermeki bizalommal és szeretettel össze vagyunk kötve időtlenül. Amióta a "mesés" szingli-lét élményeit is megosztjuk egymással, még tovább mélyült évtizedek óta tartó barátságunk.

 Akkoriban mikor Klaudia New Yorkban kezdett el dolgozni, csak telefonon beszéltünk néha, volt, hogy néhány hónap kihagyással, mégis mindig pont úgy és ott tudtuk folytatni, ahol az utolsó párbeszédnél abbahagytuk. Legutóbb a skype-on keresztül is feltűnt, hogy drága barátnőm még a szokottnál is vidámabb, bármit mondtam, csak kacarászott, nem is nagyon figyelt rám,- közben teát szürcsölt, egyszer még félre is nyelt -, szinte nem bírt magával. Ismerve jól Klaudiát, belevágtam világmegváltó csevegésünk közepébe: - Ne untass már légyszi' a tájlírával, na ki vele, hogy hívják?! Mire barátnőm a jól ismert lányos kaján mosolyával kérdezett  vissza: - Nem érteni kérdés…sokat felejteni mágyár…mit mióta??  Majd némi közös vihogás után végre megszólalt. - Jól van na, tudom, úgyis rájönnél- azután kimondta azt a nevet, amit hosszú évekig éppen eleget hallottam tőle. Most mégis azt hittem, hogy nem jól értettem. Én is visszakérdeztem: - Az a … Dr. Sz. Nándor?  Az. -felelte fülig érő szájjal s aztán csak mesélt és mesélt…

Nándi három hónappal ezelőtt egy üzleti úton járt ott, amit megtoldott még némi pihenővel. Egy hétvégi hajókiránduláson találkoztak véletlenül, sok év után újra. Kölcsönös, nagy szerelem volt az övék annak idején. Nándi volt maga az álom, a félisten, a lányok bálványa, vidám, jóképű, sportos, okos, és a hangja…, a fél gimi szerelmes volt belé. Aztán érettségi után kapott egy külföldi  ösztöndíjat és a tervezett egy évből hét év lett. Klaudia is egyetemre járt még akkoriban, és sokáig reménykedett, hogy Nándi visszatér hozzá, de nem így lett.  Barátnőm nagyon csinos volt, és amikor végzett, férjhez ment egy volt évfolyamtársához. Később ők is külföldre kerültek, Ákos a férje különböző egyetemeken tanított, sokfelé hívták, rengeteget utaztak, míg végül megállapodtak New Yorkot választva. Ákos szinte csak a munkájának élt. A maga módján  nagyon szerette Klaudiát, a gyerekeknek és neki mindent megteremtett, de az anyagi jólét ellenére valamiért mégsem sem volt boldog a házasságuk.

 Mindezt jól tudtam, ahogyan azt is, hogy Klaudia soha sem felejtette el és nem heverte ki Nándi elvesztését. Talán ez is közrejátszhatott a válásában, ha nem is mondta ki soha, de tudtuk ezt mindketten. Két éve élt már egyedül, és keményen dolgozott, gyerekei is szinte felcseperedtek mostanra, amikor Nándi ismét feltűnt az életében. Klaudia sosem volt magányos, mindig is voltak körülötte, a természete miatt sokan kedvelték, sok barátja lett New Yorkban is. Volt néhány kapcsolata a válás után, de igazán nem érdekelte senki. Most azonban, hogy a sors akaratából ismét találkoztak Nándival, minden megváltozott, a parázs újra lobbant és már nem volt megállás. Nándi azóta háromszor is egy-egy hetet töltött nála, vállalva a Budapest és New York közötti ingázást.

Kiderült, hogy drága barátnőm egy héttel ezelőtti határtalan örömének mi volt az oka. Akkor már tudta, hogy Nándi ismét meglátogatja őt, sőt vele töltheti majd a névnapját is és szinte biztos volt benne, hogy ez alkalommal meg fogja kérni a kezét. Klaudia szerelmes lett, pontosan ugyanúgy, mint a gimiben. Nem is értette, mintha csak kitörlődött volna pár évtized. Nándi egyetlen dolgot kért csak tőle, hogy - hozzá hasonlóan - Klaudia is tartsa teljes titokban a találkozásaikat. A legjobb barátnők azonban mindig, minden titkot elmondhatnak egymásnak, abból nem lesz pletyka. Így lettem részese ennek a gyönyörű titoknak.

Klaudia sajnos nem tudja még, hogy sem holnap, sem soha többé a várva várt találkozás nem fog bekövetkezni. Az élet kegyetlen forgatókönyvet írt, mert rettenetes dolog történt. Két nappal ezelőtt  Dr. Sz. Nándor  autóbaleset következtében meghalt egy közeli kisvárosi kórházban. Rohammentő vitte be, az orvosok órákig küzdöttek az életéért, hiába. Honnan tudom mindezt?  Egy másik barátnőm, Olga írta meg nekem ma e-mailben, aki egy éve dolgozik ott az intenzív osztályon. A sors különös fintora, hogy valaha ő is fülig szerelmes volt Nándiba, teljesen reménytelenül. Azonnal felhívtam Olgát, aki könnyeivel küszködve mondta el, hogy mi történt, és azt is, hogy ott volt Nándi mellett élete utolsó perceiben. Nándi  életveszélyes sérüléseket szenvedett a balesetben, és többé nem tért magához. Ilyen halálesetnél a kórház az elhunytnál lévő értéket, pénzt, iratokat egy széfbe helyezi és megőrzi, amíg hozzátartozó, vagy arra jogosult személy ezeket át nem veszi. Nándi kézitáskájában bankkártyák, telefon, egy lezárt boríték "Neked"  címezéssel, egy New Yorkba szóló repülőjegy és egy  gyönyörű fehérarany gyűrű volt - ezeket leltárba vették és megőrzésre elzárták. Nem tudtam mit mondani Olgának, átéreztem a fájdalmát, de többnyire csak hallgattam, amíg beszélt.

Most fogalmam sincs, mit kéne tennem. Azt, hogy Klaudia és Nándi között újra fellobbant ez a szerelem, rajtam kívül itthon nem tudta más.  Holnap délután skype-on keresztül felköszöntöm Klaudiát, aki estére várja Nándi érkezését. Beszélgetünk, nevetgélünk is talán, mint annyiszor, sőt az arcán látni fogom azt is, amit nem mond ki, de hiszen ismerem, ő mindig vidám. Szokás szerint felmutatom neki azt a bizonyos karkötőt, amit még mindig őrzök, cinkosan összekacsintunk, ő meg elővesz egy félbetépett Nándi- levelet, aminek a másik fele most alig pár ezer kilométerre egy kórházi széfben van Régi közös titok ez is. Elmeséli majd, hogy ott épp milyen az idő, hogy megy a boltja, beszámol a srácok újabb kópéságairól, talán küld új képeket is a hajóról, mesél arról, hogy merre kirándultak legutóbb. Tiszteletben tartom, hogy a Mamit ezúttal sem hozhatom szóba, mert akkor hirtelen úgyis más témára váltana, mert a Mami még sosem látta élőben az  unokáit, csakis a monitoron keresztül…

Én is elmondom neki, hogy, nem, itt nincs semmi különös, csak a munka, a család, igen, persze, Linda és Dávid, velük is minden rendben; és kicsit mesélek a barátomról. Tudom, hogy drága barátnőm is imádja a kertet, a virágokat, a természet apró csodáit. Órákat voltunk képesek régen a kertjükben vagy a miénkben eltölteni és nem unatkoztunk soha. Küldök neki pár képet a kedvenc helyekről, talán névnapi kedvességnek jó lesz.

Elmesélem, hogy gyönyörűen kezd tavaszodni, lassan minden magához tér a téli dermedtségből, az aranyesők már mind bimbósak, csodásak a hóvirágok, bújnak a nárciszok, a primulák. A japán birs tele van rügyekkel, kedvencemet a magnóliát talán elkerülték a téli fagyások. Féltem még, nem szeretném, ha a fagyosszentek idején történne vele valami, bármi baja esne a csodás virágainak, mint néhányszor előfordult. Persze, fantasztikus, hogy egy parányi élet, mi mindent képes túlvészelni. Ha kibomlik egy magnólia, hát az tényleg valami gyönyörű tud lenni.

Pletykálunk egy keveset  a közös ismerősökről, kiről mit tudni mostanság. Tudom, hogy életemben most először hazudnom kell a legjobb barátnőmnek, érzem, hogy nem vagyok, nem leszek képes megmondani Klaudiának, hogy élete legnagyobb szerelme miért nem jelentkezik holnap este, de talán még van egy kis időm, csak kitalálok valamit, elvégre holnap a legjobb barátnőm, Klaudia névnapja lesz…     

Kékben, pirosban, feketében

Kornélia a peronon állt. Kék farmerban, lepke-mintás kék pólójában, csuklóján a Kalambakában vásárolt kagyló-füzéres karkötővel, vállán a kis erdélyi, piros-fekete szőttes tarisznyával egész vidám jelenség volt. Fáradtnak tűnt, de a szeme fénylett, arcán nyugodtság látszott.  Pad nem volt a harmadik vágány mellett, pedig szívesen leült volna valahova, akár a tegnap átfestett régi kicsi sámlira,vagy a szürke betonra is, de ezt most nem tehette, csak álldogált tovább toporogva. Alig várta, hogy maga mögött hagyja a gyűlölt Bánat Magazin szerkesztői munkakörét és megkezdje új életét Dr. Mosolygó magánrendelőjében, orvos-asszisztensként. Vállalta emiatt a költözést és mindent, ami ezzel járt.

Várakozás közben még rutinszerűen belelapozott a tervezett költségvetésbe, szeme gyorsan átfutotta a sorokat, és akkor hirtelen meglátott valamit. Csak nézte, és nem értette, amit látott. Pirossal kihúzott sor virított az egyik oldal közepén, mellé a széljegyzet szintén pirossal: Téves!! Törölt tétel!

Csak nehezen, lassan döbbent rá, hogy pontosan őrá, az ötvenötödik tételre szánt összeget a tervezetből kihúzták, sőt az összes szükséges eszköz a leltárkönyvből is törölve lett. Az amortizáció idén elérte a száz százalékot! Hullámozni kezdett körülötte a peron,  először áttetsző türkiz-kékbe úszott, azután égszínkék lett, utána piros, majd fekete. Mindez abban a ritmusban történt, ahogy az értelméig elért az összekaszabolt felismerés, hogy ő akkor tulajdonképpen már nem is létezik, legalábbis a papír szerint biztosan nem. Valami végzetes hiba történt, őt csak megtervezték és elképzelték, mint valami délibábot, de aztán nem sokat bajlódtak vele, gyorsan ki is húzták. Tudtak róla, mint valami kék virágról, amit ugyan még senki nem látott, csak beszélték, és többen is gondolták, hogy talán mégis él valahol.

Pedig úgy volt, hogy a jövő éve már nem lehet veszteséges, ám ismét valami ostoba hiba csúszott a költségvetésbe, sőt a null szaldó is elúszott. Deficit. Teljesen egyértelmű. Rémülten kalimpáltak a szavak és a számok, könnyekkel keveredtek a torkába nyelt gombócban: talán valahogy el lehetne még határolni a veszteséget, és visszaigényelni legalább az áfát…Itt akadt el a fejszámolós pontosságú gondolat, mikor a vonat lassan, csikorogva befékeződött a peron mellett.

   Fel kellene szállni Kornélia- állt végre szóba magával, majd rögtön folytatta is -, de mi okod volna rá? Miért nem érted már meg, hogy aki nem létezik, az nem  is utazhat sehová, még képzeletben sem, mert ahhoz, hogy képzeljen, előbb léteznie kell, … na, kezded már kapisgálni? Ergo megérkezni meg végképp nem fog, ja és ne feledd a legfontosabbat: aki nincs, azt hogy a fenébe is várhatná bárki valahol? Na látod, örülök, hogy végre…, na menj szépen haza, ostoba liba, hát minek is utaznál te bárhova, mikor ez nem is az indulási oldal, sőt nem is ez az állomás, az egész  utazási tétel meg rég törölve lett, csak egy könyvelési hiba volt, az meg pláne ne utazzon sehova. Maradjon titokban, észrevétlen, a lazúros kis sámlin üldögélve, vagy a délibábos rónaságon keresse a kék virágot, talán megtalálja…

Az állomás kiürült, Kornélia egyedül álldogált a peronon. Éppen az urnára gondolt, - hogy legalább azt, még talán kiválaszthatná, ne legyen majd valami ízléstelen, giccses,… amikor egy ismerős, érdes, piros hang egész közelről felrázta:

- Jaj, Nelli !!...már megint nem figyeltél oda, hol a fenébe jár az eszed?.. Rettenetesen sós lett a leves, ez így teljesen ehetetlen,…pont, mint a múltkor,…nem is értem, miért nem érted  már meg ?? …Hányszor kértelek már?!...Tudod, hogy mennyire vigyáznom kell a vérnyomásomra !! … Most meg mi a fene van veled, mit üldögélsz?? …Gyere már dél van, csinálj már vala…

A férje, Zoltán szemrehányóan hangos monológját a bejárati csengő éles berregése szakította félbe. Huszonöt éve voltak házasok. Öt éve, amióta Zoltán beszerelte ezt a csengőt, amire oly büszke volt - egy kínai üzleti útjáról hozta -, Kornélia mindig összerezzent ettől a disszonáns, bántó csengőhangtól.

- Maradj, majd én megnézem ki az,- hallotta Zoltán most már kissé megenyhült hangját, ami mindig ilyenre váltott, ha valaki az ismerőseik közül a veszekedéseik közben betoppant. Azután csak hangfoszlányok értek a tudatáig, inkább érzékelte, mintsem hallotta, amint Zoltán kétszer is elismétli ugyanazt:

- Igen, ez az a cím…, és a név is stimmel. Igen, a Nelli, ő az, a feleségem…

 -  Itt írja alá kérem, mondta egy határozott, udvarias férfihang, majd néhány másodperc múlva Zoltán megjelent a terasz nyitott ajtajában egy hatalmas kosár vörös rózsával a kezében.  

- Ezt most hozták.., neked küldi valaki…- mondta szárazra erőltetett hangon.

Kornélia dermedten bámulta a gyönyörű rózsakosarat, miközben forróság öntötte el. Úristen! Konrád! De hát hogy lehet ez?  Hát mégsem felejtette el őt? Ma éppen két éve ment el az afrikai misszióba, azóta semmit nem tudott róla. Alig két hónapja ismerték egymást akkor és soha nem volt közöttük valójában semmi, egyetlen csókot kivéve. Konrád megkérte őt, hogy kísérje el a bécsi reptérre, addig beszélgethetnek. Így lett. Ott a reptéren búcsúztak el, az első és egyetlen csókkal. Konrád egy hatalmas vörös rózsacsokorral térdelt elé, könyörgött, hogy várjon rá, mert két év nem nagy idő, azt is mondta, soha, soha senkit nem szeretett még így, és csak folytak a könnyei, neki is… Zoltán hangjára ocsúdott ismét:

 - Nelli, kérdeztem valamit, ki az a Mosolygó Konrád?? És miért küld neked vörös rózsákat ?

Már éppen válaszolni akart Zoltánnak valami hihetőt hirtelen, amikor megszólalt az a mély, búgó bariton, amit az első, ébredező pillanatában ott a kórházi ágyon hallott, és amitől azonnal ismét el is gyengült, amint a tudatáig ért.Ez a hang most nem azt mondta mosolyogva, amit akkor: "Üdv a pályaudvaron, hová szeretett volna menni kedves Kornélia? Azt hiszem, rossz vonatra szállt…" Ezek a szavak akkor beleíródtak a lelkébe és visszahozták az életbe. Most is ugyanaz a gyönyörű bariton zengett egyetlen mondatot:

 - Jó napot kívánok, Dr. Mosolygó Konrád vagyok, Kornéliáért jöttem. Zoltán ránézett az idegenre, aztán Kornéliára, majd megint az idegenre. Percekig állt így a szobaajtóban, a rózsákkal a kezében. Konrád és Kornélia is hallgattak. Végül  Zoltán erőtlen hangja törte meg a csendet:

- Miért nem mondtad meg Nelli, hogy boldogtalan vagy?

- A csengő miatt - felelte Kornélia és kezét nyugodtan Konrád feléje nyújtott, erős, barna tenyerébe tette, azután elindult Konráddal kifelé. A bejárati ajtónál megállt és visszafordult. Zoltán még mindig ugyanúgy állt, a rózsakosarat szorongatva.

- Szeretném, ha nem haragudnál rám Zoltán - mondta a férjére nézve. 

- Nem kell bocsánatot kérned,- felelte csendesen Zoltán-, nem követtél el semmit…

- De igen Zoltán, elkövettem, és kérlek, tényleg bocsáss meg érte.

 Nem nézett már rá, úgy folytatta:

 - Egy orvos tanácsára pontosan két éve már egyáltalán nem tettem sót az ételedbe. Ne haragudj érte, csak féltettelek, és megfogadtam az orvos tanácsát.

Konrád ment elől Kornélia kezét szorítva, aki pontosan érezte, hogy most már bárhová követni tudja, akár Afrikába is. Kéz a kézben hagyták el a házat, az ajtó halkan bezáródott utánuk. Amint kiértek az utcára Kornélia megállt. Egyenesen Konrád mélykék szemébe nézett.

- Minden nap vártalak, már azt hittem, már majdnem…, de miért csak most? - kérdezte halkan.

- Mert álmomban egy kékszínű virágot láttam egy réten, ahová kék színű lepkék szálltak, és nem engedhettem, hogy rossz vonatra szállj…

 – És most? - kérdezte mosolyogva Kornélia - Most milyen színű virágot látsz Konrád?

 -  Most? Most gyönyörű, tiszta feketét, válaszolt szintén mosolyogva Konrád, magához ölelte Kornéliát és elindultak. A házban a rózsák illata lassan belengte a hatalmas nappalit is. 

/ez az első novellám, -amolyan "öreg-lány-regény", még tavalyi /