SzóVarázslat
GyászA mi utunk
Ezt a bejegyzést egy tagunk töltötte fel a blogjába. A bejegyzés nem minősül hivatalos tájékoztatásnak, a benne szereplő esetleges állítások a képzelet szülöttei, és semmi esetre sem tekinthetőek objektív hírnek vagy tanácsadásnak. A koronavírussal kapcsolatban a koronavirus.gov.hu címen elérhető hivatalos oldalon lehet tájékozódni.
„A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.”
(József Attila: Óda)
Férjem, Gősi Ferenc emlékére
aki 2024 április 19-én, délelőtt 9.20 órakor örökre elhagyta földi hazáját
(Emlékezés egy rendhagyó kiállítás megnyitóra)
„Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem.”
– írja József Attila egyik páratlanul szép versében, amelyek, mint a verssorok csodája, mindig, erősítenek legszentebb érzéseimben, hitemben, abban, hogy igazi kegyelem számomra is, hogy saját utam során társa lehettem – és ez már örökkön így marad – egy olyan embernek, aki életem legfontosabb személyisége, akivel együtt szárnyaltunk, és zuhanásaink után is – immár fél évszázada – egymásba kapaszkodva indultunk újra és újra olyan célokért, amelyek fölfelé húztak, tört szárnyakkal is, akivel együtt éltünk át minden földi boldogságot, és életünk legkegyetlenebb, legigazságosabb próbatételét is.
Életünk álmát, hogy megéljük csodálatos fiúgyermekünk igazi felnőtté válását, az oly nagyon várt, éppen közeledő családalapításának, a gyermekvárásnak vágyott örömét, immár huszonnégy éve szilánkokra zúzta a sors.
Akkor ment el örökre a fiunk, amikor élete legizgalmasabb utazását tervezte éppen az édesapjával, még az esküvő előtt; egy nagy utazást az ezredfordulón, akkor ismerkedve éppen az apa gyermekkora óta tartó szenvedélyével, a fotózás szépségeivel, élményével.
„Az út a lényeg, nem a cél,” szól a hegymászók szép szlogenje, és társulok e gondolathoz, ahogy reményeim szerint a férjem is, akinek ajánlást írhattam a közelmúltban rendezett, rendkívüli időkben valósággá érett álmához: élete első és egyetlen fotókiállításának megnyitójához. Történt ez olyan időkben, amikor talán soha nem volt még olyan nagy szüksége az embernek arra, hogy elvadult lelkét lírával vagy bármi más léleksimító művészeti élménnyel, szépséggel szelídítse, és úgy menjen tovább, fejét az ég felé emelve, hogy közben érezze a körülötte vajúdó világ könyörgő arcán kiütköző sebhelyeket, és túl ezeken megélje újra mindazokat a létélményeket, mint a szeretet, hála, szerelem, együttérzés, alázat vagy akár a szomorúság – amelyek nélkül az ember maga is élettelen gép csupán. A költő is talán azért éppen költő, a művész éppen azért alkot, hogy kiszabadítsa az embert, az ember lelkét a világ – mint valami eszeveszett gépezet – pörgéséből, mielőtt az végérvényesen elragadná és bezárná – töprengek gyakran az emberlét misztériumain.
A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát – vallja Picasso, és manapság egyre fontosabb hivatás ünneppé varázsolni a mindennapok szürke perceit, lemosva a lélekről a hétköznap porát, fényességet küldeni a szív mélységébe, feloldódni és feloldani másokat is a képtelenségben.
A fotós szemével ez éppen a megállított pillanat képi megjelenítése, a mások által is tovább álmodható valóság élménybe csomagolva, amely egyedülálló tükörkép: az, amit a világ tükröz vissza ott legbelül, és onnantól csak az a másik valóság a fontos.
Az út a lényeg, amely elvezet a lehetőség felé, ahol kitárulhat az emberek számára is a legmélyebb valóság, pontosan úgy, ahogy a fotós álmaiban először megjelent.
Erre a rendkívüli útra, ahol a szép elvarázsol, a fenséges magával ragad, végül másokat is magával hív. Nem kell messzire menni, csak rápillantani a világ természetes szépségeire. Észrevenni a színek, fények összhangját, meghallani a benső hangokat, amelyek a szívből – a végtelenségből – jönnek, és mindezen szépségeket mások kincseivé varázsolni. Mert a művészet varázs, mely átalakít. Az embert még emberebbé teszi. És a szív művei halhatatlanok.
Valami ehhez hasonló élmény a fényképezés, amely során az álom, hogy a fotós részesévé válhat a halhatatlanságnak, megvalósul abban a megismételhetetlen pillanatban, amikor meghal az idő egy szikrája, de előtte megszületik belőle valami új.
Ám a fényképezés megállított pillanatai számára már soha többé nem jönnek el. Ahogy a fiú sem, akivel két évtizeddel ezelőtt együtt álmodta meg az édesapja ezt a rendkívüli utat, aki – hátrahagyva huszonhat éven át összegyűjtött, értékes, szép szellemi hagyatékát; a szépség dicséretének és a szeretet mindenek felettiségének fontosságát – életét áldozva másokért elhagyta a földi világot.
Így vált az idők során számomra is nagyszerű ajándékká, hogy fél évszázada kísérhettem ezen a megrendítően is szép úton őt, Gősi Ferencet, a férjemet, drága lányunkkal, családjával – imádott unokánkkal – barátainkkal, akiknek támogatásával és valami különös kegyelemből gyermekkori álmaiból valamennyi mégis valóra válhatott.
Örökké hálás leszek a rendkívüli idők kivételes ajándékáért; a meghívásért e rendkívüli kiállítás megrendezésére, amit végtelen szeretettel ajánlott a kiállító – a természet, a madárvilág szerelmese – a győri Szent Anna Otthon lakóinak, családtagjaiknak, és mindenkinek, reménykedve, hogy a világjárvány miatti kényszerű bezártság után az új tavasz elhozza a megújulást, a békét a világban és a szívekben is.
És reménykedve még a közelmúlt napjaiban, abban is, hogy öt éve tartó súlyos betegsége ellenére még ajándékoz számunkra együtt némi időt a Teremtő itt a földi létben, hogy egyre erősebb bizonyságul szolgálhassunk a még kételkedőknek, hogy minden együtt töltött perc összes kínjával és fájdalmával megismételhetetlen, és értékes ajándék szeretteinkkel…
Ám a kiállítás már egyetlen marad, ahogy számunkra is Ő, az örök társ, a gyermekeiért fáradó édesapa, az unokájáért rajongó nagyapa, az áldozatkész testvér, rokon és a hűséges, mindig áldozatkész barát, a földi élet, a természet, a szárnyalni vágyó madarak szerelmese, akit szárnyukra vettek kis barátai, hogy a végtelenbe repítsék, amikor tört szárnyaival ő már hiába vágyott erre…
Az Út – a mi közös utunk itt a földi létben ma véget ért.
A végső, Nagy Találkozás azonban új remény a hiány mond hatatlan fájdalmában…
„Mert kell Valaki, akihez beszélsz,
Mert kell egy Másik, mások ellen,
Ne álltasd Magad, ennyi az egész,
de ez eltéphetetlen.”
(Rab Zsuzsa)
Gősi Vali : Ha lenne egy dal
ha szirmairól
hűvös harmatkönnyet is
áldozna lágyan
ám a fűre simulva
hervadna el a virág
és fészke után
ha fecske sírna árván
lennék fa lombja
hívnám és befogadnám
fodrozó levél alá
s reszkető fényben
a felhőkhöz bújó nap
ránk mosolyogna
hullhatna hűvös zápor
szivárvány sátra óvna
ha lenne egy dal
melynek dallama hosszan
lágyan altatna
halkan hajolna fölém
újra a hajnal veled
*
***Hozzád láncolt csillagok
Emlék-montázs Jagos István Róbert Emberkáromlás című kötetének verssoraiból
***
Hozzád láncolt csillagok a verssorok
kereszteden kék neonfény pásztáz
lassan alszanak el az idegen álmok
még a madarak sem zajonganak
vizes vertfal a szerelem
ódon várba zárt szörnyeteg
makulátlan az elrontott vers amit féltesz
Te megtisztult
eredendő bűn nélküli gyönyörű lélek
a riadalmat csak játszani lehet
a hajnalokban nincs semmi jó
a hajnalok esősek és hidegek
látom a párkányra fagyott verebet
köröttünk fuldokló verssorok ritmusából
Hozzád láncolt csillagok a verssorok
***
Emlékszem, beszélgettünk versekről, irodalomról, életről, reményekről, közös pontokról, mint például egyik kedvencünk, az Agria irodalmi és kritikai folyóirat, amelyben többször jelentünk meg mindketten, és amelynek főszerkesztője, Dr. Ködöböcz Gábor ajánlja az olvasónak nagy szeretettel, elismeréssel István föntebb említett kötetét. Bohém, kedves, szeretetteli fiatalembernek, ígéretes tehetségnek ismertem meg. Halálról egy szót sem beszéltünk, bár egyidős a fiammal... Talán összetalálkoznak... Emléke, biztató szavai a szívemben élnek, ahogy versei is.
Legyen számára könnyű az égi út!
Álmában árva anyáknak
Előre halálra ítélte
kit életre lehelt az Isten
mégis a fény lobogása
csillagok éj-ragyogása
ma sejteti merre az út
oda hol halott a remény
ahol ott zihál a bánat
a virág bimbóját veszti
szirmai nem tudnak nyitni
könnye hull árva anyáknak
holt árnyként sírra borulva
irgalomért zokognak...
de ma éjjel vigaszra lelnek
hazatalálnak a Szentek
álmában árva anyáknakAz égi rend
Talán aggódó izgalmában – mert távolt élt családjával a szülői háztól, és már régen nem hallott felőlük, hiszen akkoriban még csak a postán volt telefon, és a levél volt az egyetlen lehetőség, hogy hírt adjon magáról és kapjon is – egyszer megálmodta az anyja halálát.
Élesebben él ez az álom ma is, a fekete ruhás, lehajtott fejű, kendős-dolmányos varjakként a koporsó mellett bandukoló kísértetekről, mint a – szerencsére - sok évvel későbbi, valóságos búcsú fájdalmas emléke. Az álombélin úgy zokogott, mint talán még soha, és mintha valóság lett volna az álom, fojtó tömjénszagra ébredt. Az igazin nem tudott sírni. Már előre elsírta minden könnyét, és az is megtörtént azon a reménytelenül hosszú éjjelen – az utolsón – hogy félhangosan könyörgött, a Teremtőhöz, ne hagyja tovább szenvedni az édesanyját, aki végtelen hosszú órákon át küzdött – ki tudja, miért: az életéért… – vagy a haláláért…? Aztán hajnali három körül kiszenvedett. Szép, bölcs mosoly dermedt az arcára, valami földöntúli, angyali, békés. Ugyanilyen békés mosollyal ment el az édesapja is. Akkor sem tudott sírni, csak megölelte némán, és nézte hosszan, hangtalanul a méltóságteljes arcot…Régen, amikor álmában elképzelte, mennyire rettegett ettől a pillanattól… - és akkor mégis, valami mondhatatlan nyugalommal simogatta a mama hűvös testét, miközben utolsó útjára öltöztette.Mára alig maradt ebből a fásult szomorúságból valami. Csak a hiány… A nincs. Az fáj néha kegyetlenül, de a helyén gyakran ott ül az a végtelen nyugalom, a szelíd szeretet, amellyel útjára engedte, előbb a papát, majd a mamát is. Csak néha sír értük. Anyák napján, karácsonykor, és azért hétköznapokon is, ha feltör a végérvényes nincs. Olyankor rettenetesen fázik… Hűvös van nélkülük. De az emlékek újra élnek, és vissza-visszahozzák őket, és a boldog időket.Ám a rend – az élet rendje – már sok évvel azelőtt felborult, hogy elengedte a szüleit. Akkor lett igazán üres a világ, amikor elment belőle a fia… – az egyetlen gyönyörű, huszonhat éves fiúgyermeke. Sok éven át rémálmok gyötörték, pedig őt nem láthatta „úgy”... Tőle nem búcsúzhatott el, de gyakran elképzelte, milyen lehetett erőtlenül lecsüngő karokkal, halottfehéren, a fém koporsóban, amelyben hazahozta a repülőgép. Hiába várta a repülőtéren, hiába szedte össze minden erejét, hogy elbúcsúzzon, még egyszer lássa, megölelje a gyermekét, nem tehette. „Az már csupán a teste, nem Ő…” – csengett a fülében sok év múlva is a Temetkezési Vállalat igazgatónőjének erőtlenül is határozott hangja. Aztán elhamvasztották, és végeérhetetlen hosszú sorokban kígyózó emberek jöttek némán a sírgödörhöz egy-egy szál virággal. Akkor sem sírt, de üres és halott volt a világ körülötte, és mintha a szíve is… A sírgödörrel bezárult a világ is előtte. De nem fájt, hogy kívül rekedt. Nem is akarta többé azt a világot, amelyből már örökre hiányzott egyik legdrágább kincse, a fia. Néhány napig valami gyógyszert vett be néha, az orvos utasítására, aki azt mondta: most muszáj. Azután a gyógyszer sem kellett. Azt sem akarta. Sírni akart, hangosan zokogni, üvölteni, és találni még valamit, bármit, ami visszahozza őt, legalább másodpercekre. Valamit, amitől újra élni látja… Eszeveszett keresésbe kezdett. Kipakolt mindent a szekrényből. És akkor megérezte az illatot… A fia illatát. Magához szorította a pulóvert, és fuldokló zokogásban tört ki. Halálos szorítást érzett a szívén, de egyúttal valami soha nem érzett boldogságot is – valami mennyeit… Olyasmit, mint amikor először moccant az apró élet a szíve alatt. Újra együtt voltak, ugyanúgy, csak ők, ketten. És ez gyakran megtörtént azután. Bezárult a világ, bezárultak a templomok, az imakönyvek, valószínűtlen lett az égi és földi világ, eltűntek a boldog, baráti együttlétek, de kinyílt egy másik dimenzió. És ez tart ma is, sok évvel azután… Ez a világ leírhatatlan. Egyszerre szűk és tágas, színes és fehér, fényes és színtelen, jeges és forró, zárt és végtelen… Ez a világ az anyák semmihez sem fogható, örökké tartó gyásza, amely egyúttal határtalan béke, szeretet, fájdalom és boldogság. Ez a világ mindenki mást kivet magából, csak őket, kettejüket öleli eggyé…Hófehér gyászban
Ti nem érzitek azt a szenvedést,amit az ember csak úgy képes kibírni,ha zimankós, fehér éjszakákonszívébe fagyott a bánat,magányos vándora ő a kihűlt világnak,a létezés számára hamis játék,káprázata a hajdanvolt tavasznak, nyárnak,körötte a valóság megnyúlt árnyékaikísértetként járnak, és halott fatörzsekdőlnek le sorban, s a lehullt jégmadarakcsontjain kihajt a szenvedés.Az ő kínja nem csupán annyi,mint jeges földben vacogvamegbújó bogarak fuldoklása,hanem dermesztő gyász,az anyák néma, örökig tartó,könnytelen gyásza, amikor átfagy a lélek,vele a vágy is, és beledermeda csikorgó, jeges világba.
Az angyalok halkan szólnak
LEHETNÉNK KICSIT JOBBAK – HARCSÁS JUDIT emlékére
(szubjektív)Könyvajánló 2010-ből: Harcsás Judit, Pokoljárók
Emlékszem a különleges napra, amikor Harcsás Judit Pokoljárók című – a szegénység és a kirekesztés elleni küzdelem uniós évében, a X. Győri Könyvszalonra megjelent, még friss nyomdaszagú – könyvét hozta el ajándékul, amely egyike a számomra legkedvesebbeknek.
Így méltattam – már akkor (is) –, meghatódva, félszeg szavakkal:
*
„Harcsás Judit, Pokoljárók című kötetének margójára
A szerzőnek – közel tíz kötetéből – majd’ minden megjelent könyve a szegényekről, a kirekesztettekről, a társadalom perifériájára szorult, vagy sérült emberek sorsáról, de gyakran felemelkedési lehetőségeikről is szól.
Harcsás Judit újságíró, szociográfiai művei rendszerint úgy készültek, hogy odament az elesettek közé, lehajolt hozzájuk, hogy segítsen –, az Embereken, emberként, egészen közelről…, hogy felemelje őket határtalan szeretetével, empátiájával.
Tudom – mert ismerem, és értékes barátságát élvezhetem azóta, amikor még maga is „pokoljáró” volt, de sikerült a szemem előtt egyre több és nagyobb emberi értéket a szívébe ölelni, hogy továbbíthassa azok felé, azokat melengetve, akik szükséget szenvednek lelki, de anyagi javakban is.
Judit Emberként, Anyaként és Barátként is a példaképem. Hálás vagyok, amiért a sors ilyen közel rendelte hozzám. Ő azon barátok egyike, akitől több évtizedes barátságunk alatt talán a legtöbbet kaptam: több, mint egy évtizeddel ezelőtt, a fiam halálakor mellém ült a gyászolók padjára, és ott ül feltétlen szeretettel, csendes odaadással azóta is – hátha szükség lesz újra a kézszorításra, baráti ölelésre, szeretetteli együtt-hallgatásra. És odaül azóta is mindenki mellé, akiről megtudja, hogy segítségre vár.
Harcsás Judit fénye sohasem önfény, s bár szerényen csillogó, mégis mondhatatlanul sok meleget ad, úgy, hogy e fényben ő mindig leghátul sütkérezik, nehogy kevesebb jusson azoknak, akik igazán szükséget szenvednek emberi melegségben, egészségben, hiányt anyagi javakban. Sohasem elismerésre vágyik ő, csak mosolyokra, megható könnyekre – örömkönnyekre – remegő kezektől való simogatásra azoktól és azokért, akikben szinte megkövesedett a fájdalom, akik élete reménytelen, sorsuk kilátástalan.
„Nem pénzért, fizetségért, csak úgy. Emberségből…:” – vallja tiszta-szép szavakkal, hitelesen. Segíteni szeretne mindig, mindenkinek; és képes rá, megtapasztaltam.
„Az idei, a 2010-es a szegénység és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem európai éve.
Lehetnénk kicsit jobbak. Nem a dátumért. Nem az uniós évért, meg a felhívások miatt. Legalább annyira magunkért, mint másokért.” – üzeni halkan, szerényen, most megjelent könyve ajánlójában – "mert egyikünk sem tudhatja, mit hoz a holnap. Mindannyiunk élete körül ott ólálkodik a pokol is… Lehet, hogy egyszer mi nyúlunk erőtlen kézzel, lelkünkbe fagyott könnyekkel segítő kezek felé.”
Olvasd a könyvet, Kedves Olvasó, és melegedj a szerző szeretetének fényében, őrizd Harcsás Judit életének mottóját: legyél kicsit jobb, legyünk kicsit jobbak!
„Levél vagy?
Azt kell megtanulni,
Nem szabad, csak fölfelé
Hullni.”
(Szabó Éva)
Győr, 2010-10-09
Gősi Vali
***
A Remény a rákból című kötetének bemutatóján, még reménykedve: https://www.youtube.com/watch?v=JgTZ38JZT7c
*
És most a döbbent, végérvényes csend, a szívszorító búcsúk sora a nagyszerű embertől, Harcsás Judittól.
Hessling Erika, egyik legkedvesebb barát búcsúszavai:
https://www.facebook.com/notes/hessling-hegyi-erika-%C3%ADr%C3%B3/ut%C3%B3sz%C3%B3-a-rem%C3%A9nyhez/1266424533413456
*
Emlékoldal Harcsás Juditnak: https://www.facebook.com/judit.harcsasjudit?fref=ts
*
Megjelent kötetei, a teljesség igénye nélkül: (https://moly.hu/alkotok/harcsas-judit/konyvek)
*
Mostanában verseket is írt. Szellemi hagyatékát rendezve – reményeink szerint – befejezetlen verseskötete nem marad álom. Addig is egy lélekérintő verse a legutolsók közül:
Harcsás Judit
Vasárnapi fohász
Már nincsenek nagy álmaim,
nem vonz a pénz, a csillogás,
keresem inkább a templom csöndjét,
szebb az ige, az Isteni vallomás.
Ruhára, cipőre nem vágyom,
csak épp annyira, amennyi kell,
de észreveszem a sóhajt, a szenvedést,
együtt sírok néha valakivel.
Mert az éhesnek enni kell,
aki fázik, legyen elég fája!
Olykor elég mindenhez
a szeretet, a szív Bibliája.
Példaképem egy olyan asszony,
akinek szemében gyakran ült a bánat.
Óh, bárcsak magamhoz ölelhetném ma is
az én drága jó Anyámat!
*
Gősi Vali
Angyallá vált barátnőm,
Harcsás Judit emlékére
Hiába várom, hogy egyszer még
felhívsz, halk szavad elér,
és visszatér a remény, hogy mégis élsz;
csak a csend süvít, halott a Fény.
Becsaptál! Vége. Nem segít imám.
Könnyes emlék vagy a torz vigyorú lét
hazug „igazán” – te drága barát –
néma relikviám…
Csak rág és mar az emlék,
hallom, ahogy kértél: mesélj még!
És szelíd mosolyod, ahogy nemrég
még életre kelt fáradt-szép,
komoly arcodon…
Már a halál ül tort angyal-mosolyodon,
gyászos árnya röhögve átoson
dermedt homlokodon,
és én a semmit markolom –, az is rideg,
távoli, akár az örök hó
a végeláthatatlan ormokon.
Mit mondhattam volna „akkor” én…?
Hogy menj, és álmodd tovább
a tündérmesét, ha félsz…?
Már nem sietsz hozzám soha.
Átutazóként a múlt lett álmaid néma,
árvult otthona… Nincs már szerelem,
és könnyű, játszi fény sem táncol
a holtak zárt szemén.
Bár hinném: a Nagy Ég a vágyott,
boldog otthonod,
és átöleltek ott az angyalok…
Győr, 2017. március 23.
Legyen könnyű számodra az égi út! – és üzenem: nagyon figyelek a csendben, hogy meghalljam égi üzeneteidet, hiszen tőled tanultam: „az angyalok halkan szólnak…”
https://www.youtube.com/watch?v=JgTZ38JZT7c