SzóVarázslat
SzemélyesA mi utunk
Ezt a bejegyzést egy tagunk töltötte fel a blogjába. A bejegyzés nem minősül hivatalos tájékoztatásnak, a benne szereplő esetleges állítások a képzelet szülöttei, és semmi esetre sem tekinthetőek objektív hírnek vagy tanácsadásnak. A koronavírussal kapcsolatban a koronavirus.gov.hu címen elérhető hivatalos oldalon lehet tájékozódni.
„A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.”
(József Attila: Óda)
Férjem, Gősi Ferenc emlékére
aki 2024 április 19-én, délelőtt 9.20 órakor örökre elhagyta földi hazáját
(Emlékezés egy rendhagyó kiállítás megnyitóra)
„Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem.”
– írja József Attila egyik páratlanul szép versében, amelyek, mint a verssorok csodája, mindig, erősítenek legszentebb érzéseimben, hitemben, abban, hogy igazi kegyelem számomra is, hogy saját utam során társa lehettem – és ez már örökkön így marad – egy olyan embernek, aki életem legfontosabb személyisége, akivel együtt szárnyaltunk, és zuhanásaink után is – immár fél évszázada – egymásba kapaszkodva indultunk újra és újra olyan célokért, amelyek fölfelé húztak, tört szárnyakkal is, akivel együtt éltünk át minden földi boldogságot, és életünk legkegyetlenebb, legigazságosabb próbatételét is.
Életünk álmát, hogy megéljük csodálatos fiúgyermekünk igazi felnőtté válását, az oly nagyon várt, éppen közeledő családalapításának, a gyermekvárásnak vágyott örömét, immár huszonnégy éve szilánkokra zúzta a sors.
Akkor ment el örökre a fiunk, amikor élete legizgalmasabb utazását tervezte éppen az édesapjával, még az esküvő előtt; egy nagy utazást az ezredfordulón, akkor ismerkedve éppen az apa gyermekkora óta tartó szenvedélyével, a fotózás szépségeivel, élményével.
„Az út a lényeg, nem a cél,” szól a hegymászók szép szlogenje, és társulok e gondolathoz, ahogy reményeim szerint a férjem is, akinek ajánlást írhattam a közelmúltban rendezett, rendkívüli időkben valósággá érett álmához: élete első és egyetlen fotókiállításának megnyitójához. Történt ez olyan időkben, amikor talán soha nem volt még olyan nagy szüksége az embernek arra, hogy elvadult lelkét lírával vagy bármi más léleksimító művészeti élménnyel, szépséggel szelídítse, és úgy menjen tovább, fejét az ég felé emelve, hogy közben érezze a körülötte vajúdó világ könyörgő arcán kiütköző sebhelyeket, és túl ezeken megélje újra mindazokat a létélményeket, mint a szeretet, hála, szerelem, együttérzés, alázat vagy akár a szomorúság – amelyek nélkül az ember maga is élettelen gép csupán. A költő is talán azért éppen költő, a művész éppen azért alkot, hogy kiszabadítsa az embert, az ember lelkét a világ – mint valami eszeveszett gépezet – pörgéséből, mielőtt az végérvényesen elragadná és bezárná – töprengek gyakran az emberlét misztériumain.
A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát – vallja Picasso, és manapság egyre fontosabb hivatás ünneppé varázsolni a mindennapok szürke perceit, lemosva a lélekről a hétköznap porát, fényességet küldeni a szív mélységébe, feloldódni és feloldani másokat is a képtelenségben.
A fotós szemével ez éppen a megállított pillanat képi megjelenítése, a mások által is tovább álmodható valóság élménybe csomagolva, amely egyedülálló tükörkép: az, amit a világ tükröz vissza ott legbelül, és onnantól csak az a másik valóság a fontos.
Az út a lényeg, amely elvezet a lehetőség felé, ahol kitárulhat az emberek számára is a legmélyebb valóság, pontosan úgy, ahogy a fotós álmaiban először megjelent.
Erre a rendkívüli útra, ahol a szép elvarázsol, a fenséges magával ragad, végül másokat is magával hív. Nem kell messzire menni, csak rápillantani a világ természetes szépségeire. Észrevenni a színek, fények összhangját, meghallani a benső hangokat, amelyek a szívből – a végtelenségből – jönnek, és mindezen szépségeket mások kincseivé varázsolni. Mert a művészet varázs, mely átalakít. Az embert még emberebbé teszi. És a szív művei halhatatlanok.
Valami ehhez hasonló élmény a fényképezés, amely során az álom, hogy a fotós részesévé válhat a halhatatlanságnak, megvalósul abban a megismételhetetlen pillanatban, amikor meghal az idő egy szikrája, de előtte megszületik belőle valami új.
Ám a fényképezés megállított pillanatai számára már soha többé nem jönnek el. Ahogy a fiú sem, akivel két évtizeddel ezelőtt együtt álmodta meg az édesapja ezt a rendkívüli utat, aki – hátrahagyva huszonhat éven át összegyűjtött, értékes, szép szellemi hagyatékát; a szépség dicséretének és a szeretet mindenek felettiségének fontosságát – életét áldozva másokért elhagyta a földi világot.
Így vált az idők során számomra is nagyszerű ajándékká, hogy fél évszázada kísérhettem ezen a megrendítően is szép úton őt, Gősi Ferencet, a férjemet, drága lányunkkal, családjával – imádott unokánkkal – barátainkkal, akiknek támogatásával és valami különös kegyelemből gyermekkori álmaiból valamennyi mégis valóra válhatott.
Örökké hálás leszek a rendkívüli idők kivételes ajándékáért; a meghívásért e rendkívüli kiállítás megrendezésére, amit végtelen szeretettel ajánlott a kiállító – a természet, a madárvilág szerelmese – a győri Szent Anna Otthon lakóinak, családtagjaiknak, és mindenkinek, reménykedve, hogy a világjárvány miatti kényszerű bezártság után az új tavasz elhozza a megújulást, a békét a világban és a szívekben is.
És reménykedve még a közelmúlt napjaiban, abban is, hogy öt éve tartó súlyos betegsége ellenére még ajándékoz számunkra együtt némi időt a Teremtő itt a földi létben, hogy egyre erősebb bizonyságul szolgálhassunk a még kételkedőknek, hogy minden együtt töltött perc összes kínjával és fájdalmával megismételhetetlen, és értékes ajándék szeretteinkkel…
Ám a kiállítás már egyetlen marad, ahogy számunkra is Ő, az örök társ, a gyermekeiért fáradó édesapa, az unokájáért rajongó nagyapa, az áldozatkész testvér, rokon és a hűséges, mindig áldozatkész barát, a földi élet, a természet, a szárnyalni vágyó madarak szerelmese, akit szárnyukra vettek kis barátai, hogy a végtelenbe repítsék, amikor tört szárnyaival ő már hiába vágyott erre…
Az Út – a mi közös utunk itt a földi létben ma véget ért.
A végső, Nagy Találkozás azonban új remény a hiány mond hatatlan fájdalmában…
„Mert kell Valaki, akihez beszélsz,
Mert kell egy Másik, mások ellen,
Ne álltasd Magad, ennyi az egész,
de ez eltéphetetlen.”
(Rab Zsuzsa)
Gősi Vali : Ha lenne egy dal
ha szirmairól
hűvös harmatkönnyet is
áldozna lágyan
ám a fűre simulva
hervadna el a virág
és fészke után
ha fecske sírna árván
lennék fa lombja
hívnám és befogadnám
fodrozó levél alá
s reszkető fényben
a felhőkhöz bújó nap
ránk mosolyogna
hullhatna hűvös zápor
szivárvány sátra óvna
ha lenne egy dal
melynek dallama hosszan
lágyan altatna
halkan hajolna fölém
újra a hajnal veled
*
Már nem álmodom
Ha biztatnál, ha bátorítanál,
mert néha nagyon félek,
ha éreznéd, hogy rettenet
nélküled az élet…
Hiába sírok érted,
a könnyek egyre mélyebb űrt vájnak
a létezés keservében.
Mégis,
mintha egy kórus dalolna
néha valahol
– angyalok talán –,
valaki imát mormol halkan
(lehet, hogy az én imám…):
Istenem, segíts, ne vesszek el
a fájdalomban!
Már nem álmodom,
az álom messze elkerül,
talán, mert valahol,
láthatatlanul,
él még a legszebb biztató;
valaki felrajzolta az égre…
Hiába nyúlok érte,
egy felhő takarja éppen,
de köröttem szól
valami gyönyörű ének: örökké élhetsz,
csak ne veszítsd el soha önmagad!
Ne félj! Árva nem marad,
aki szeretni képes!
angyalok
Egy kis játék - négy szóra: légvonalban, felülírja, három, fényképen
egy fényképen
születik újjá tűnt mosolyod
a régi kertben állsz szelíden
a megcsontosodott törzsű
lehajló almafák között
és ez a mosoly felülírja
az örökül hagyott bánatot
a lombokon átsuhannak veled
itt felejtett időtlen tegnapok
a néma házban élni kezdenek
régen-volt gyönyörű dallamok
a mennybolt katedrálján
végtelen hajnalok tükröződnek
megcsillannak újra a fénytelen
vaksi ablakok
és a felhők fölött
légvonalban a pirkadó Nappal
feltűnik hirtelen három angyal
majd elsuhannak könnyedén
örökkévaló
szép mosolyoddal
Új szavak: kitörölhetetlen, maradandó, állandóan, letargiában
https://forum.poet.hu/kihivas-batraknak---erosen-moderalt-versverseny-kellemes-dijakert
Átragyog
A fehér palást végül kiszakad,
s a hóesés a téli ég alatt
beborít majd erdőt, hegyeket,
az arcokra fest égi fényeket
a felragyogó csillag keleten,
jelezve, hogy ott van Betlehem,
ahol vár ránk a mennyei csoda;
melegszik már a kisded jászola'.
A három király lassan útra kél,
és karácsonynak fényes éjjelén
megérkeznek boldogan oda,
hol istálló a béke otthona,
de átragyog az emberszíveken
a szelíd lelkű angyalok dala.
Árvaság
Keményedik a próba,
falak húzódnak mindenütt.
A maradék idő kizár, nem ereszt magába.
Régóta befelé búcsúzom, rejtőzködöm
ebben a végérvényes árvaságban,
ahol vége-nincs napút a lét,
szaggatott körvonal,
melyet a nap egy év alatt
látszólag bejár ugyan,
de szökik a fény a mennybolt falán.
Azóta enyém minden halál.
*Minden halállal én leszek kevesebb.
Fekete bokrok hajolnak elém,
fekete virágok nyílnak mindenütt,
sötéten lobog az alkony-ég.
Vagyok a világ részeként
valami magányos, időtlen,
haldokló létezés.
*
*John Donne
(Négyszavas játék-ihletésre)