SzóVarázslat

„A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.”

(József Attila: Óda) 

Férjem, Gősi Ferenc emlékére

aki 2024 április 19-én, délelőtt 9.20 órakor örökre elhagyta földi hazáját 

(Emlékezés egy rendhagyó kiállítás megnyitóra)

„Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem.”

– írja József Attila egyik páratlanul szép versében, amelyek, mint a verssorok csodája, mindig, erősítenek legszentebb érzéseimben, hitemben, abban, hogy igazi kegyelem számomra is, hogy saját utam során társa lehettem – és ez már örökkön így marad –  egy olyan embernek, aki életem legfontosabb személyisége, akivel együtt szárnyaltunk, és zuhanásaink után is – immár fél évszázada – egymásba kapaszkodva indultunk újra és újra olyan célokért, amelyek fölfelé húztak, tört szárnyakkal is, akivel együtt éltünk át minden földi boldogságot, és életünk legkegyetlenebb, legigazságosabb próbatételét is.

Életünk álmát, hogy megéljük csodálatos fiúgyermekünk igazi felnőtté válását, az oly nagyon várt, éppen közeledő családalapításának, a gyermekvárásnak vágyott örömét, immár huszonnégy éve szilánkokra zúzta a sors.

Akkor ment el örökre a fiunk, amikor élete legizgalmasabb utazását tervezte éppen az édesapjával, még az esküvő előtt; egy nagy utazást az ezredfordulón, akkor ismerkedve éppen az apa gyermekkora óta tartó szenvedélyével, a fotózás szépségeivel, élményével.

„Az út a lényeg, nem a cél,” szól a hegymászók szép szlogenje, és társulok e gondolathoz, ahogy reményeim szerint a férjem is, akinek ajánlást írhattam a közelmúltban rendezett, rendkívüli időkben valósággá érett álmához: élete első  és egyetlen fotókiállításának  megnyitójához. Történt ez olyan időkben, amikor talán soha nem volt még olyan nagy szüksége az embernek arra, hogy elvadult lelkét lírával vagy bármi más léleksimító művészeti élménnyel, szépséggel szelídítse, és úgy menjen tovább, fejét az ég felé emelve, hogy közben érezze a körülötte vajúdó világ könyörgő arcán kiütköző sebhelyeket, és túl ezeken megélje újra mindazokat a létélményeket, mint a szeretet, hála, szerelem, együttérzés, alázat vagy akár a szomorúság – amelyek nélkül az ember maga is élettelen gép csupán. A költő is talán azért éppen költő, a művész éppen azért alkot, hogy kiszabadítsa az embert, az ember lelkét a világ – mint valami eszeveszett gépezet – pörgéséből, mielőtt az végérvényesen elragadná és bezárná – töprengek gyakran az emberlét misztériumain.

A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát – vallja Picasso, és manapság egyre fontosabb hivatás ünneppé varázsolni a mindennapok szürke perceit, lemosva a lélekről a hétköznap porát, fényességet küldeni a szív mélységébe, feloldódni és feloldani másokat is a képtelenségben.

A fotós szemével ez éppen a megállított pillanat képi megjelenítése, a mások által is tovább álmodható valóság élménybe csomagolva, amely egyedülálló tükörkép: az, amit a világ tükröz vissza ott legbelül, és onnantól csak az a másik valóság a fontos.

Az út a lényeg, amely elvezet a lehetőség felé, ahol kitárulhat az emberek számára is a legmélyebb valóság, pontosan úgy, ahogy a fotós álmaiban először megjelent.

Erre a rendkívüli útra, ahol a szép elvarázsol, a fenséges magával ragad, végül másokat is magával hív. Nem kell messzire menni, csak rápillantani a világ természetes szépségeire. Észrevenni a színek, fények összhangját, meghallani a benső hangokat, amelyek a szívből – a végtelenségből – jönnek, és mindezen szépségeket mások kincseivé varázsolni. Mert a művészet varázs, mely átalakít. Az embert még emberebbé teszi. És a szív művei halhatatlanok.

Valami ehhez hasonló élmény a fényképezés, amely során az álom, hogy a fotós részesévé válhat a halhatatlanságnak, megvalósul abban a megismételhetetlen pillanatban, amikor meghal az idő egy szikrája, de előtte megszületik belőle valami új.

Ám a fényképezés megállított pillanatai számára már soha többé nem jönnek el. Ahogy a fiú sem, akivel két évtizeddel ezelőtt együtt álmodta meg az édesapja ezt a rendkívüli utat, aki – hátrahagyva huszonhat éven át összegyűjtött, értékes, szép szellemi hagyatékát; a szépség dicséretének és a szeretet mindenek felettiségének fontosságát – életét áldozva másokért elhagyta a földi világot.

Így vált az idők során számomra is nagyszerű ajándékká, hogy fél évszázada kísérhettem ezen a megrendítően is szép úton őt, Gősi Ferencet, a férjemet, drága lányunkkal, családjával – imádott unokánkkal – barátainkkal, akiknek támogatásával és valami különös kegyelemből gyermekkori álmaiból valamennyi mégis valóra válhatott.

Örökké hálás leszek a rendkívüli idők kivételes ajándékáért; a meghívásért e rendkívüli  kiállítás megrendezésére, amit végtelen szeretettel ajánlott a kiállító – a természet, a madárvilág szerelmese – a győri Szent Anna Otthon lakóinak, családtagjaiknak, és mindenkinek, reménykedve, hogy a világjárvány miatti kényszerű bezártság után az új tavasz elhozza a megújulást, a békét a világban és a szívekben is.

És reménykedve még a közelmúlt napjaiban,  abban is, hogy öt éve tartó súlyos betegsége ellenére még ajándékoz számunkra együtt némi időt a Teremtő  itt a földi létben, hogy egyre erősebb bizonyságul szolgálhassunk a még kételkedőknek, hogy minden együtt töltött perc összes kínjával és fájdalmával megismételhetetlen, és értékes ajándék szeretteinkkel…

Ám a kiállítás már egyetlen marad, ahogy számunkra is Ő, az örök társ, a gyermekeiért fáradó édesapa, az unokájáért rajongó nagyapa, az áldozatkész testvér, rokon és a hűséges, mindig áldozatkész barát, a földi élet, a természet, a szárnyalni vágyó madarak szerelmese, akit szárnyukra vettek kis barátai, hogy a végtelenbe repítsék, amikor tört szárnyaival ő már hiába vágyott erre…

Az Út – a mi közös utunk itt a földi létben ma véget ért.

A végső, Nagy Találkozás azonban új remény a hiány mond hatatlan fájdalmában…

„Mert kell Valaki, akihez beszélsz,
Mert kell egy Másik, mások ellen,
Ne álltasd Magad, ennyi az egész,
de ez eltéphetetlen.”
(Rab Zsuzsa)

Gősi Vali : Ha lenne egy dal

ha szirmairól
hűvös harmatkönnyet is
áldozna lágyan
ám a fűre simulva
hervadna el a virág

és fészke után
ha fecske sírna árván
lennék fa lombja
hívnám és befogadnám
fodrozó levél alá

s reszkető fényben
a felhőkhöz bújó nap
ránk mosolyogna
hullhatna hűvös zápor
szivárvány sátra óvna

ha lenne egy dal
melynek dallama hosszan
lágyan altatna
halkan hajolna fölém
újra a hajnal veled

*

https://verslista.hu/dokumentumok/Gosi_Ferenc_emlekere.pdf

Egy kis játék: :)

kalauz, rezsó, belég, horda

Mára

Mint a kalauz
ha lyukat üt a menetjegyen
úgy nyilall át a szívemen
az érzés
szabályos körvonalakban
roncsolva újra és újra szét még
hamis látszatát is a sebhelyeknek
megvető gúnnyal
hogy minek kínoz ma is az égés
amit hiányod mart belém
és én örök nyomát őrzöm
mint súlyos kölcsöntartozást a belég
s mintha rezsó égette volna szét
szép közös emlékeinket
melyek nyomán létünk mára
egy rabló horda;
meghazudtolt szerelmünk
átgázolt martaléka

mennybolt, elkergetett, rettenthetetlen, árnyékkormány

https://forum.poet.hu/kihivas-batraknak---erosen-moderalt-versverseny-kellemes-dijakert

Montázs: Madách Imre,  Az ember tragédiája című művének soraiból

*

Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Mig egy kerékfogát ujítni kell.

Milyen büszke láng-golyó jő
Önfényében elbízottan,
S egy szerény csillagcsoportnak
Épp ő szolgál öntudatlan. -
Pislog e parányi csillag,
Azt hinnéd, egy gyönge lámpa,
S mégis millió teremtés
Mérhetetlen nagy világa.

A nagy ég áldása rajtad!
Csak előre csüggedetlen;
Kis határodon nagy eszmék
Fognak lenni küzdelemben.

Ne félj, betöltöd célodat te is,
Portested is széthulland így, igaz,

- De száz alakban újolag felélsz,
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod.

Áldlak sors, hogy biróvá nem tevél.
Mi könnyű törvényt írni pamlagon -
Könnyű itélni a felűletesnek,
És mily nehéz, ki a szivet kutatja,
Méltányolván minden redőzetét.

Mi verseny ez, hol egyik kardosan
Áll a mezetlen ellennek szemében,
Mi függetlenség, száz hol éhezik,
Ha az egyes jármába nem hajol.
Kutyáknak harca ez egy konc felett!

Nem érzed-é, hogy az ég büntetése
Nehezkedik rád. Nézz csak, nézz körül,
A város pusztul, durva idegen nép
Tiporja el arany vetésidet,
Szétbomlik a rend, senki sem parancsol
S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás
Emelt fővel jár a békés lakok közt,
Utána a halvány gond, rémület
S égből, földről se részvét, sem segély.

Nincs már hited
Az istenszobrok szétporlanak,
s új istent nem találsz,
mely a salakból újra fölemelne.

Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.

Óh, hallom, hallom a jövő dalát,
Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt,
Mely a vén földet ifjuvá teszi:

Mondják, hogy a szív gyűlöl vagy szeret,
Amint magával hozza e világra:

Először a báj vész el, azután
A nagyság és erő, míg nem marad
Számunkra más, mint a rideg matézis.

Óh, mit tegyek hát, mester, mondd nekem.
Ki annyi éjt szenteltem a tudásnak,

- Fogd hát e sárgult pergamenteket,
Dobd tűzre mind.

A tűzre vélök! és ki a szabadba.

Együtt mondunk bucsút az iskolának,
Téged vezessen rózsás ifjuságod
Örömhozó napsúgár- és dalokhoz;
Engem vezess te, kétes szellemőr,
Az új világba, mely fejlődni fog,
Ha egy nagy ember eszméit megérti,
S szabad szót ád a rejlő gondolatnak,
Ledűlt romoknak átkozott porán.

Előbbvaló-e rózsánál az illat,
Alak a testnél, s napnál a sugára?
Óh, hogyha látnád árva lelkedet
A végtelen űrben keringeni,
Amint értelmet és kifejezést
Keres hiába, idegen világban,
S nem érez többé semmit és nem ért,
Megborzadnál. Mert minden felfogás
És minden érzés, mely benned feszül, csak
Kisúgárzása e csoport anyagnak,
Mit földednek hívsz,

A szépet, rútat, üdvöt és pokolt
Csak szellememtől vontad el magadnak,
Mely kis hazádnak rendét lengi át;
…ami itten örökös igazság,
Egy más világban az tán képtelen,
Mi itten lég, az ott tán gondolat,
Mi itten fény, az ottan hang talán,

No, ládd, e nép, mely közt már senki nem hisz,
Ami csodás, hogyan kapkodja mégis!

Nem adhatok mást, csak mi lényegem.

*

Játék: horderejű, bóbita, zuhanykabin, bevásárlóközpont szavakra: 

„Bóbita, bóbita táncol…”

– hallom a lágy ívű dalt még;

nagy horderejű emlék…,

megidéz sok régi estét;

szanaszét műanyag játék,

álomszép kastély, várnép,

élethű konyhában szolgák,

játékpult; műanyag zöldség,

(bevásárlóközpont volt nemrég),

zuhanykabin helyett forrás-

víz csobog sziklás parton…

„Bóbita, bóbita…” – hallom –

„Körben az angyalok ülnek,

Béka-hadak fuvoláznak,

Sáska-hadak hegedülnek.”

Hallom az éteri hangot;

égi karének harsog,

mennyei dallamok szólnak,

táncoló árny araszolgat…

Lejteni hívnak a fények,

lesni az éj ragyogását,

hallani angyali kórust,

várni a hajnali áldást.

Bársony a hold takarója

őrzi a csillagok álmát,

fénymosolyukra felébred

édeni, gyermeki ábránd…

Halkul az éjjeli koncert,

vége a tücsökzenének,

pirkad a harmatos égbolt,

szivárvány feszül a szélnek…

Csak tűnt álom, fájó emlék,

mind, ami szép volt nemrég…

Fakuló fényképen, árván,

egy szőke kisfiú rám vár.

Ballada oson át szobáján,

angyali illat a párnán…

Felhő mögött sír a szivárvány…

(Weöres Sándor hangulatára: A Tündér)

"Kezed" vagy "kezedet"? "Szád" vagy "szádat"? "Házad" vagy "házadat"? Stb.

Vajon hogyan helyes?

Válaszok egy internetes beszélgetés során:

– a  „t” nem „jel”, ahogy állítja valaki, hanem tárgyrag, és előtte nem kötőszó, hanem kötőhang(zó) áll. Mindegyik szó helyes, a rövidebb alakokon ugyanúgy jelöletlen a tárgyrag (azaz zéró morféma), mint pl. egyes szám második személyben, alanyi ragozásban, felszólító módban a rövidebb alakú igéken az igei személyrag (olvass-olvassál). Árnyalatnyi különbség van az alakok között, a tárgyragosaknál még kisebb ez a különbség, mint a felszólító módúaknál.

– Hasznos számodra ez a válasz?

– 75%-ban igen.

– Csak egy irodalmi klasszikust hadd idézzek: talán (egy) helyes válasz a felmerülő kérdésekre:

Ady Endre: Őrizem a szemed

"Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a SZEMEDET."

– Alapesetben a kezed – szád – házad az birtokos.

– Szép nyelv - jó nyelv:)

Hasznos(ak) számodra ezek a válaszok?

– Ezek birtokos személyragozású főnevek. A tárgyrag nem véletlenül lett „megalkotva”. A kettő nem ugyanazt jelenti. Éppen ezektől a finom árnyalati különbségektől szép és különleges a magyar nyelv. Legalább azok helyesen alkalmaznák, akik itt élnek. De ez távolról sincs így.

Egy példa: Nőnek a virágaid?

Megöntözöm a virágaidat. Így helyes. Máshogy nem.

*

Van egy régi, számomra is kedves versem.

Több  irodalmi portálon megjelent, elég sokan olvassák ma is. (Egyik kedvenc irodalmi portálon „Kedvencnek jelölés (50)”, „A verset eddig 1139 alkalommal nézték meg.” statisztikákat6 olvasom.

(Szembejött velem már mások verseiben is néhány sora, ezért is gondolom, hogy mások s kedvelik…)

De vajon helyes-e nyelvtanilag, ritmusában, bármilyen más szempontból? Lehet, hogy már a cím is hibás?

Tenyered melegét