SzóVarázslat

Montázs: Madách Imre,  Az ember tragédiája című művének soraiból

*

Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Mig egy kerékfogát ujítni kell.

Milyen büszke láng-golyó jő
Önfényében elbízottan,
S egy szerény csillagcsoportnak
Épp ő szolgál öntudatlan. -
Pislog e parányi csillag,
Azt hinnéd, egy gyönge lámpa,
S mégis millió teremtés
Mérhetetlen nagy világa.

A nagy ég áldása rajtad!
Csak előre csüggedetlen;
Kis határodon nagy eszmék
Fognak lenni küzdelemben.

Ne félj, betöltöd célodat te is,
Portested is széthulland így, igaz,

- De száz alakban újolag felélsz,
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod.

Áldlak sors, hogy biróvá nem tevél.
Mi könnyű törvényt írni pamlagon -
Könnyű itélni a felűletesnek,
És mily nehéz, ki a szivet kutatja,
Méltányolván minden redőzetét.

Mi verseny ez, hol egyik kardosan
Áll a mezetlen ellennek szemében,
Mi függetlenség, száz hol éhezik,
Ha az egyes jármába nem hajol.
Kutyáknak harca ez egy konc felett!

Nem érzed-é, hogy az ég büntetése
Nehezkedik rád. Nézz csak, nézz körül,
A város pusztul, durva idegen nép
Tiporja el arany vetésidet,
Szétbomlik a rend, senki sem parancsol
S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás
Emelt fővel jár a békés lakok közt,
Utána a halvány gond, rémület
S égből, földről se részvét, sem segély.

Nincs már hited
Az istenszobrok szétporlanak,
s új istent nem találsz,
mely a salakból újra fölemelne.

Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.

Óh, hallom, hallom a jövő dalát,
Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt,
Mely a vén földet ifjuvá teszi:

Mondják, hogy a szív gyűlöl vagy szeret,
Amint magával hozza e világra:

Először a báj vész el, azután
A nagyság és erő, míg nem marad
Számunkra más, mint a rideg matézis.

Óh, mit tegyek hát, mester, mondd nekem.
Ki annyi éjt szenteltem a tudásnak,

- Fogd hát e sárgult pergamenteket,
Dobd tűzre mind.

A tűzre vélök! és ki a szabadba.

Együtt mondunk bucsút az iskolának,
Téged vezessen rózsás ifjuságod
Örömhozó napsúgár- és dalokhoz;
Engem vezess te, kétes szellemőr,
Az új világba, mely fejlődni fog,
Ha egy nagy ember eszméit megérti,
S szabad szót ád a rejlő gondolatnak,
Ledűlt romoknak átkozott porán.

Előbbvaló-e rózsánál az illat,
Alak a testnél, s napnál a sugára?
Óh, hogyha látnád árva lelkedet
A végtelen űrben keringeni,
Amint értelmet és kifejezést
Keres hiába, idegen világban,
S nem érez többé semmit és nem ért,
Megborzadnál. Mert minden felfogás
És minden érzés, mely benned feszül, csak
Kisúgárzása e csoport anyagnak,
Mit földednek hívsz,

A szépet, rútat, üdvöt és pokolt
Csak szellememtől vontad el magadnak,
Mely kis hazádnak rendét lengi át;
…ami itten örökös igazság,
Egy más világban az tán képtelen,
Mi itten lég, az ott tán gondolat,
Mi itten fény, az ottan hang talán,

No, ládd, e nép, mely közt már senki nem hisz,
Ami csodás, hogyan kapkodja mégis!

Nem adhatok mást, csak mi lényegem.

*

„A tenger, mondtad haldokolva,
s azóta ez az egy szavad
jelenti számomra a tengert,
s azt is talán, hogy te ki vagy.”
(Pilinszky János: A tenger)

Minden alkonyattal fehérebb lesz a hajam. 

Egyre gyakrabban hallom a nagy Túl hangos üzeneteit. Miközben én a mulandóságról elmélkedem, az élet partjain szenvedélyes dalokat szövögetnek, talán, mert a távolban lassan feltűnő szerelmesek zenéért esedeznek, hogy megtörje csendjüket és beszéljen helyettük. 

Nézem, ahogy az esthajnalcsillag eltűnik a fakó hold fényében, mint mikor a vándor elhagyja otthonát, hogy megismerje az éjszaka rejtelmeit, meghallja a csendben a sötétség moraját, és az élet titkait suttogja esendően az éjsötétben.

Különös, hogy néha egészen fiatalnak érzem magam, néha meg a legidősebbeknél is vénebbnek. Semmiség, hogy őszül a hajam, hiszen vannak, akik kedvesek és mosolygósak aggon is, mások szemei ravaszul csillognak már egészen fiatalon. Vannak, akiknek szeméből könnyeket fakasztanak a hajnali fények, mások könnyei örökké rejtve maradnak az éj homályában… – úgy mondják; befelé folynak. 

A házamba és a kertembe hívom és nézem őket, az árnyként érkezőket, és a várakozókat, az innenső oldalon; hiszen egykorúak vagyunk mind, szükségünk van egymásra, és az a jó, ha nincs idő töprengeni, milyen lehet a messzi Túl… 

Az időt visszafordítani úgysem lehet. Így telnek napjaim… Mit számít, ha közben ősz lesz a hajam?

Reggel újra és újra megszólal a templom harangja.  Kosarakkal a kezükben jönnek felém, arcukon táncol a kora hajnali fény. Hívja őket a Kert virágokat gyűjteni. Aztán csend lesz és délben újra harangszót hallani. Ilyenkor megállnak, megpihennek és a sövény hűs árnyékában heverésznek. Hajukban a virágok elszirmoznak, arcukon mosolyok álmodnak–táncolnak hosszú percekig, némelyek arcát könny borítja el, de visszafordítani már nem lehet őket álmaikban sem. Naponta eljönnek, újra és újra.

*Emlékezz rájuk, a kertbe mentek Ők,

a soha vissza nem térő, bölcs üzenők;

"bőven-termő lesz itt egykor minden ág",

– és föléjük hajoltak a kék szilvafák.

A Kert volt az életük, ünnepük, álmuk,

belőlük nyílt számunkra életvirág.

Hűvösödik az árnyék a fáim alatt. Imára hív az estharang. Tücskök ciripelnek mélán a közeli erdőkben. Valaki az ajtómhoz jön, és halkan kopog. Csak homályosan látom arctalan árnyát, körötte csend, egy szó sem esik, fönt csillagok égnek.

Nyugtalanít ez a mély, sűrű csend. Lelkem vágyakozva szárnyalna az éjben, hogy megérintse, fellebbentse a sötétség sejtelmes leplét, felfedje végre azt a titkos távolt, a másik dimenziót, az ottaniakat és a hozzám érkezőt... A távolság és a rejtély azonban egyre nő, a csend lapít, de fel-fellobban néha valami tompa fény a fátyol mögött; egyre hívogat… – de nincs szárnyam a repüléshez! Néha elfelejtem, hogy nincs szárnyam a repüléshez, hogy csak lelkes és éber anyag vagyok, idegen egy idegen világban, ahol érzem néha azt az ismerős, könnyű leheletet, valami közelítő, lehetetlen reményen… – de nem ismerem az utat feléd, és kétségbe esem. A bágyadt órák napsütötte ködében hatalmas látomás vagy, formát öltve az ég türkizében, a vizek tükrében, és már tudom, a legtávolabbi vagy a csillagrendszerekben; látomásaim megszállott, vége nincs hívása… 

Az időt visszafordítani nem lehet. Így telnek napjaim… Mit számít, ha közben ősz lesz a hajam? 

De elfogadom-e valaha is, hogy a Kapu itt és ott is, mindenütt zárva?

Elfogadom-e egyszer, hogy a szelíd madár, aki sokáig ketrecben élt, már szabadon szárnyal a végtelen erdőkben?

Ez a sors rendelése! Találkozunk, ha eljön az idő!

De jaj, szárnyaim már erőtlenek, a szívem vadul dobog… Egy hang így szól hozzám, szárnyaszegett, fáradt utazóhoz: ülj mellém! Megtanítom neked a madarak beszédét; hallod a tövismadár gyönyörű énekét?

**„A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármilyen más teremtménye. Elhagyja fészkét, egy tövises fát keres... az ádáz ágak között rázendít dalára, és fölnyársalja magát a leghosszabb, leghegyesebb tövisre. Haldokolva túltrillázza a pacsirtát, a csalogányt is. Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul... és Isten mosolyog az égben. ... Mert a legeslegjobbnak mindig fájdalom az ára...”

– A madárdalokat nem lehet megtanítani, fiam. A madárdal a szívekben születik; ha kitárul a szív, szárnyal a dallam, ha bezárjuk, néma rab marad a dal is.

*

De Ő újra hív majd, és így szól: gyere közel, anyám! Hallgasd a folyókat! Hallod a szívem dalát?

És én;

*Hallgatom, ahogy a folyók zuhognak,

özönlik hátukon sok illanó emlék...

A szétfolyt időről míg mesélnek a habok,

elrévedezem bölcs, ős-mosolyokon;

virágot bontanak álmaik a fákon,

és érzem, örömük bennem dobog.

Így telnek napjaim. 

Az időt visszafordítani már nem lehet. Mit számít, ha közben ősz lesz a hajam? 

*A kertbe mentek (Gősi Vali)

** Colleen McCullough: Tövismadarak

Parafrázisok, asszociációk, evokációk

(Válogatás)

William Shakespeare

LXX

Hogy ócsárolnak, ne bántson soha,

A vád mindig a nemest kezdi ki;

Gyanú a szépség ornámense, a

Varjú, mely az ég fényét keresi.

Légy jó, s ha a kor körülhízeleg,

A rágalom is csak emelni fog;

Mert az üszök bűn szűz bimbót szeret

És folttalan derű a tavaszod.

Túl vagy az ifjúság csapdáin: a

Harc elkerült, vagy győzted rohamát,

Dicsfényed mégsem dicsfény annyira,

Hogy az irigység ne nőjjön tovább:

Ne érne vád, egymagad már szívek

Országait szerezted volna meg.

Fordította: Szabó Lőrinc

http://mek.oszk.hu/00400/00494/00494.htm

Gősi Vali

Győztes mosolyod

Ha megaláznak is, viseld a kínt!

Fényeden diadalt gúny nem arat,

hófehér lelked szépsége irigy,

sötét rágalmaktól nemesebb marad.

Ármány hízelgő, ha feléd közelít,

rejtsd mélyen bánatod, s csalódásodat!

Feddhetetlen legyél, jóságos, szelíd:

a gonosz célt téveszt, s vesztébe szalad.

Kerüld a harcot, vagy győzd a rohamot,

békétlenek elől inkább félre állj!

Bénítsa meg őket szelíd mosolyod!

(Ha fénye fakul is, miért érne vád...?)

 Szerények és jók közt király, s hős maradj,

mosolyoddal örök diadalt arass!

– Parafrázis, William Shakespeare LXX –

*

William Shakespeare

LXXV

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér

S tavaszi zápor fűszere a földnek;

Lelkem miattad örök harcban él,

Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;

Csupa fény és boldogság büszke elmém,

Majd fél: az idő ellop, eltemet;

Csak az enyém légy, néha azt szeretném,

Majd, hogy a világ lássa kincsemet;

Arcod varázsa csordultig betölt

S egy pillantásodért is sorvadok;

Nincs más, nem is akarok más gyönyört,

Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,

Részeg vagyok és mindig szomjazom.

Fordította: Szabó Lőrinc

http://mek.oszk.hu/00400/00494/00494.htm

Gősi Vali

Égi ölelésben

*“Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,"

szomjazó szívem éltető forrása,

eláraszt ez a mámoros szenvedély;

napfény vagy, harmatos ég ragyogása!

Álmomban is hívlak; fényárban látlak,

megmaradsz végtelen tündöklés nekem,

fénytesben létezel, holtamig várlak,

szolgállak, időtlen, örök kedvesem!

Dajkállak, mint anya első szülöttjét,

ringatja lelkem magasztos mosolyod,

nem kell más nekem, ha Ámorod tükrét

velem is megosztod, nekem áldozod!

Hallatlan kincs vagy, birtokom e létben,

végeérhetetlen ég-ölelésben!

– Parafrázis, William Shakespeare LXXV –

 Továbbiak a témában itt: http://lelekhangok.blogspot.com/2018/08/klasszikus-hangulatok.html

Rozella szavaira - megkésve, de játékos kedvvel: :)

középút, gyúlékony, óvatos, visszahoz

Arany relikviák

Még visszahoz a múltad,

és a nemlét

életre kelt ezernyi csodát,

még gyúlékony a szívedben az emlék,

de  óvatos és gyengébb már a láng;

mintha tábla jelölné, hogy vissza!

Járj az arany középút nyomán,

ne adj teret félsznek, rettegésnek,

s a lángnyelvekben reszkető halált

űzzék el az arany relikviák!