benmar blogja

Eldoblak

Kirúgom az életemet

Nem a dolgát tette,

Vígasztalom a lelkemet:

Lesz majd új helyette!

Muszáj lesz már elküldeni

Koszos élet nem kell,

Nem volt képes megfürdeni

Sáros ruhát vett fel.

Együtt jöttünk a világra

Fáj a szívem érte,

Elkísért az óvodába

S, hogy növök föl, nézte.

Gyermekként még tiszta volt ő

Szerettem is nagyon,

Felnőve már csupa fertő

Ezért most elhagyom.

Sajnos régi szennyesemet

Nem vitte ki vegyszer,

Nem tudom, hogy új életet

Találok-e egyszer

Jó volna egy kávéház teraszán veletek,
S feledni mi kevés van: pénzt
S mi sok: Bajt, gondot, bánatot,
A kilátástalan holnapot,
Egy csésze jobbféle
Kávé mellett,
Nézni, mit rajzol az égre
Elszálló gőze
Múltunk szelleme.
Kavargatni,
S megtalálni benne
Jövőnket,
Megérezni illatában
Jelenünket,
Vigyázva meg ne égesse
Nyelvünket...
Így együtt minden,
Közösen....

A forró italt kortyolgatni,
Mit az élet főzött,
Amit van, ki cukorral szeret,
S van, ki anélkül,
Mibe, ha néha nem figyelünk,
Só is kerülhet,
Vicceket mesélni
A politikát,
Így együtt minden,
Egy bagázs..
Istenem be jó is volna!
Közben rám szól Attila:
Ébredj föl szépen kis Balázs!

50 esztendő! Atyám! Már 50 éves a volt sulim! Ej, ha azok a fél évszázados falak beszélni tudnának!

Volt általános iskolai tanárom Pungor Antal tanár úr, azaz Tóni bácsi egyik jópofa órájának a felidézésével, szeretnék az 1976-1984 között eltöltött általános iskolai éveimből egy kis ízelítőt adni. Tóni bácsi, aki ma már sajnos nem lehet közöttünk, ének tanárként, valamint színvonalas énekkari vezetőként dolgozott anno az iskolánkban, és végül, de nem utolsó sorban népdalt gyűjtött, illetve népdalkört vezetett, valamint óráin, külön óráin szívvel lélekkel próbálta átadni nekünk mindazt a tudást, aminek a birtokában volt. Írásom címe talán Karinthy után szabadon: „Tanár úr kérem” avagy „Röhög az egész osztály” lehetne.

 Egy tavaszi, napsütéses késő délutáni órában a gellénházi óvoda nagy csoportjának termében leendő elsős gyermekek szülei beszélgettek az óvónőkkel, és a meghívott tanítókkal, miközben várták a helyi általános iskola igazgatóját. Az iskolás korba lépett kisebb fiam révén a hallgatóság soraiban kaptam én is helyet egy pici piros széken. A korábban megbeszéltek értelmében a direktor úr egy kiselőadás keretében szeretné majd bemutatni az általa vezetett tanintézmény mindennapi életét, azzal a céllal, hogy a jelenlévők is kicsit beláthassanak az almamater falai közé.

A nem éppen felnőtt méretre szervírozott pici piros székeken velem együtt kuporgó szülők közül többen is az eredményes és szép múltat magáénak tudható Dr. Papp Simon Általános Iskola, korábbi nevén: Körzeti Általános Iskola padjai mögül kerültek ki. Valójában valami olyasmit érezhettünk, mint amikor izgatottan egy rég látott ismerősre várunk. Halkan megjegyezném, hogy azok közé az emberek közé tartozom, akik gyakran a múltból merítenek erőt a jövőhöz. (Hű ez a mondat igen jól hangzik…. )

Az általános iskolai időszak az emberek életében olyasvalami, mint a fák életében a gyökereik kialakulásának, megerősödésének periódusa, egyfajta táptalaj, ami nem mindegy, hogy mennyi tápanyagot tartalmaz, hiszen az általános iskolában eltöltött 8 év (valakinek néha több) nagyban meghatározza még ma is a későbbi életutat minden téren.

A gyermekkori kedves emlékekre, emberekre, tanárokra, iskolatársakra szívesen emlékezünk vissza az iskola falait, vagy egy-egy régi tárgyat meglátva, régi zenét meghallva.

 Ilyenkor nekem is eszembe jutnak az általános iskolai tanáraim, - akik közül még néhányan ma is okítják a diákokat közöttük a fiamat is - a volt barátaim, nyári úttörőtáborok, a tábortűz mellett eltöltött felejthetetlen esték, a titokban elkövetett csínytevések, a kötetlen hangulatú őrsi foglalkozások és talán még megemlíteném a „mozdulj!” elnevezésű családi tömegsport rendezvényeket is. Újra átélem a vidám hulladékgyűjtési és sport versenyek, az év végi tornabemutatók hangulatát, a kamaszkori szerelmek megismételhetetlen ízét, és még reggelig sorolhatnám az emlékeimet, amelyek melegséggel töltik el a szívemet, mert ugye azt mondják, hogy a rossz emlék gyorsan elhalványul, ellenben a jó örökké megmarad. Bár manapság kissé félve, rossz szájízzel szokás róla beszélni, de a korosztályom közül ki ne emlékezne szívesen vissza a gyermeknapi kisdobos és úttörővé avatásokra, az iskolai ünnepségekre és az őszi gyümölcsszedésekre.  Még ma is valami kellemes borzongás tölt el, ha valahol szóba kerül a 3614-es számú Mező Imre Úttörő Csapat…. Ma már mindez csak történelem, de gyermekfejjel annak idején kit érdekelt a politika, kit érdekeltek a különféle nézetek vagy vallások?! Olyan szó, hogy előítélet nem létezett a szótárunkban. Egyformák voltunk mindannyian: gyermekek, akik elindultak a felnőtté válás útvesztőjében. Az volt csak a fontos, hogy egy nagy-nagy biztonságérzetet kölcsönző közösséghez, az iskolai közösséghez tartozhattunk, amit, azt gondolom teljesen mindegy, hogy milyen névvel illettünk.

No de mielőtt még teljesen más vizekre eveznék, visszakanyarodnék eredeti helyszínünkre az oviba, mert közben az iskolaigazgató megérkezett és elkezdte gondosan előkészített prezentációját, és miközben beszélt, kivetítő segítségével, ismerős helyeket bemutató fotókkal illusztrálta mondandóját. A már említett ovis pici piros széken ülve, a kiselőadást hallgatva a fotók láttán egy nosztalgiához hasonló érzés kerített hatalmába. Elmélázva, gondolataimban hirtelen a 8./b osztályban egy énekóra elején találtam magam. Hagytam, hogy teljesen hatalmába kerítsen ez az érzés:

- Osztály vigyázz! Tanár úrnak tisztelettel jelentem nem hiányzik senki. - vezényelt a hetes, miközben az osztály ajtaján belépő nem éppen kis termetű Tóni bácsi az ide-oda szaladgáló kék köpenyes gyerekek és a szanaszét szórt iskolatáskák labirintusában egy láthatatlan fonal segítségével megpróbálta a tanári asztalhoz vezető legrövidebb utat megtalálni. A javításra szoruló bútordarabhoz érve aztán elfogyott a nem létező maradék cérnája is, ugyanis meglepett arccal nézett ki a szemüvege mögül a keze ügyében lévő wc tetőre, amit egy elegáns mozdulattal az asztalra helyezett, de úgy, ahogy lerakta fel is kapta, és szitkozódások közepett rohant vissza vele, hogy megtudja, hol hibázta el a lépést. Ahogy a tanár úr eltűnt az ajtóban hangos nevetésbe kezdtünk. Nándi, aki kicsit az osztály bohóca is volt, közben elárulta, hogy ő cserélte ki a naplót a tetőre, mialatt Tóni bácsi a mellékhelyiségben tartózkodott. Ének tanárunk tajtékozva jött vissza immár naplóval a kezében és olyan hévvel, ahogy jött le is ült az asztalához, aminek az első padban ülő padtársam Józsi éppen akkor rúgta ki az első lábát:

- Ki volt az? – kérdezte az ének tanár hasztalanul nyúlva a leesni szándékozó hangvillája után, ami a földhöz csapódva fájdalmas hangon kiáltott fel: - AAAAAAAAaaaaaa…..

- Gúth? Paczona? Szabó? Molnár? Jöjjenek ki! – tette még gyorsan hozzá, amire síri csönd volt a válasz. Aztán illedelmesen felsorakoztunk a soron következő pajeszhúzással kezdődő, pofonnal végződő szertartásra. Bumm, bumm, bumm, … az utolsó suhintás azonban a levegőben landolt, mert  Józsi még idejében lehúzta a fejét. Erre a nem várt reakcióra olyan ideges lett a tanár úr, hogy megemelte az adagunkat még egy taslival. Ezt követően a nevetést magunkba fojtva a helyünkre vánszorogtunk. Egy ilyen retorziós szertartásnak meg voltak a maga kis megszokott koreográfiái minden egyes alkalommal.

- Hát jó, akkor felelünk! Ahol kinyílik a napló, az az ember be fog számolni a múlt óra anyagáról – mondta a nyugdíj mellett dolgozó pedagógus, mialatt kinyitotta az osztálynaplót, de az annak rendje és módja szerint, nem annál a névnél nyílt ki, ahol szerette volna, hanem máshol. Mivel előre eldöntötte már, hogy ki fog felelni, ezért gondolkodás nélkül rábökte:

- Paczona! Jöjjön ki! Énekeljen valamit nekünk, egészen pontosan egy népdalt!

Persze szokás szerint 3-es lett a vége a feleletnek, amit Tóni bácsi szokás szerint nem az ének, hanem a matematika rublikába írt be. Robi látta, hogy a matek átlaga javult ennek a mutatványnak a következtében, illetve énekből már négyszer felelt, de még egy érdemjegy sincs az ének tantárgy alatt, viszont tartva a megtorlástól inkább szó nélkül hagyta a tévedést. A felelet végén még megjegyezte valaki az osztályból, hogy szép a hangod Robi, csak rossz hallgatni.

- Akkor most hallgassunk egy kis zenét! - mondta a gramofon idejében felnőtt Tóni bá, majd odaballagott a lemezjátszóhoz. A zenedoboz fedele elsőre persze nem engedelmeskedett a nyitó mozdulatnak, talán érezte, hogy ami ezután következik az maga lesz számára a vég. Aztán engedve mégis az erőszaknak nagy nehezen korong került a tű alá. Ekkor tanár úr valami hihetetlen mozdulattal megtekerte a lemezt a normál forgásával ellenkező irányába, és közben bekapcsolta a gépezetet. Valami olyasmit kell elképzelni, mint amikor a diszkóban a lemezlovas menet közben többször megállítja, illetve nem a forgással megegyező irányba tekergeti a működő lemezjátszó bakelit korongját. Nehéz leírni azt a hangot, amit a haldokló lemezjátszó adott, hiszen Vivaldi Négy évszak művének első része visszafelé forogva nem a tavaszra, hanem inkább egy motorját túráztató forma egyes versenyautó hangjára hasonlított. A tetszésnyilvánítást ekkor már nem bírtuk újfent magunkban tartani. Röhögött az egész osztály.

- Na jó ez elromlott!- szólt nyugtázva a tényt, miután egy negyed órás szervizelés után sem hozta a lemezjátszó a tőle elvárható hangokat. Ezzel párhuzamosan olyasvalami történt, amire senki sem számított: egy hatalmas ékszer teknős mászott elő a tanári asztal alól, amit, mint később megtudtuk Tamás hozott prezentáció gyanánt az éneket megelőző biológia órára. Tóni bácsi orráról lecsúszott a szemüveg annyira meglepte a minden képzeletet felülmúló kőkorszaki jövevény. Józsi ekkor már az előző szünetben az éléskamrájukból frissen összegyűjtött növénygyűjteményének ecetes uborka névre hallgató darabjával próbálta jobb belátásra bírni az Ernő nevű teknőcünket, persze sikertelenül. Erre a nagy ricsajra még Ricsi is felébredt, aki a leghátsó padban Józsi mellett ülve, miután befejezte Rejtő Jenő A láthatatlan légió című könyvét, már vagy 10 perce aludt. Felriadva Ricsi ránézett Józsi fekete szigetelőszalaggal igényesen kartonpapírra rögzített nyers sárgarépájára, amit Józsi édesanyja nem olyan rég még a levesbe szánt, és nem tudta eldönteni, hogy az órán zajló eseményeken, avagy a szemmel láthatóan hevenyészve összeszedett, szétboruló botanikai gyűjteményen röhögjön jobban, amelyből még folyt az ecetes uborka leve. Ránéztem a Ricsire és a nevetéstől én is majdnem lefordultam a székemről. Közben Józsi a padszomszédom az előző órai poénokat mesélte a mögötte ülő keresztrejtvényébe temetkezett Zsoltnak:

-  Kamillától megkérdezte biológia órán a Zsuzsa néni, hogy miért ragadozó a sas, mire a lány azt válaszolta, hogy azért mert tarajos zápfoga van, a másik esetben pedig Doba igazgató úr földrajz óráján Bea dolgozatírás közben nem vette észre, hogy véletlenül az Afrikáról szóló kérdéssort töltötte ki és adta be, pedig még csak Ázsia szerepelt tananyagként – mesélte a kacajtól elcsukló hangon józsi. 

- Tanár úr kérem, elnézést kérek, de valahogy megszökött a táskámból a teknősöm! – kért elnézést Tamás a dínó tulajdonos.

- Vigyétek ki innen ezt a fenevadat!- dörmögte a tanár, miközben visszhangzott az osztály a kacajtól.

- Délután énekkar és citera próbára várom szeretettel azt, akire vonatkozik. Meg kell beszélnünk a rádiószereplést, és a külföldi meghívást és egy köcsögdudásra is szükségem volna. – fejezte be a mondanivalóját, és egyben az órát is Tóni bácsi, de ekkor már mindenki közülünk a táblára felírt VAKÁCIÓ soron következő „K” betűjére koncentrált, miközben könyvek röpködtek alacsonyan az osztályteremben.

- Le ne törölje a táblát Mariska néni!- kiáltotta oda viccesen valaki még búcsúzóul a folyosón csendesen várakozó Juliska néninek, a takarítónőnek.

- Ennyit dióhéjban az iskolánkról, és az ott zajló szorgos mindennapokról –ezek már az igazgató hangjai voltak, amire nagy nehezen felocsúdtam… Talán nem vette észre az előadó, hogy én közben picit átléptem az időkaput a pici piros ovis széken. Az óvodából hazafelé menet az általános iskola falaira nézve eszembe jutott, hogy annak idején milyen jó is volt gondtalan isisnek lenni, pedig mi még első osztályba a művelődési ház park felöli részébe, az úgynevezett kongóba jártunk, és irigykedve néztük, az akkor még a mai mérethez képest lényegesen kisebb főépületbe járó elsős diákokat.

Gellénháza, 2007-04-22                                                             Szabó Ba

Hajnaladott. A szombat esti buliból hazasiető magányos, avagy párban összeolvadt árnyékok lassan felszívódtak a még meleg aszfalttenger szürkeségében. Néha egy-egy autó motorja zúgott fel álmosan, aztán a parkoló társainak búcsút mormogva embercsomagjával együtt tovatűnt a messzeségben. A tiszta, ám még sötét égbolt sejtetni engedte, hogy megint betyáros augusztusi meleg várható. A kicsi bányász falucska tömbházainak pislákoló ablakai mögül kihallatszó fulladozó köhögés törte meg még néha a csendet. Amolyan szokásos vasárnapi bágyadt, fásult hangulat vette egy kis időre birtokba az utcákat ölelő gyönyörű platán fákat.

Janó a bálteremből egyenesen az autójához sietett, azaz erős túlzás, ami az egyenes irányt és a sietést illeti, hiszen messziről úgy tűnt, mint ha egy kígyót kergetett volna egészen a kocsijáig. Felnyitotta a csomagtartót, és a múlt héten benne felejtett horgászfelszereléseket megpillantva, egy hatalmas gondolat villant át kissé megviselt agyán.

- Srácok! - kiáltotta oda a háta mögött hangosan nótázgató barátainak, akiknek szintén gond lett volna két egymástól távol letűzött karó között úgy elmenni, hogy ne érjenek egyikhez sem hozzá. - Srácok, menjünk le a tóra pecázni! Jó volna valamit fogni reggelire neeeem?!- mondta, és már be is indította a piros 1300-as Ladáját. A másik négy ember abban a szent pillanatban szinte egyszerre vágódott be a kocsiba, ám első körben mindenki az anyós ülésre szeretett volna ülni. Kisebb vitát követően - a farkastörvény alapján -  Béla bizonyult a legerősebbnek, így a többiek szitkozódó hangjának gyűrűjében önelégülten ő foglalhatta el az első ülést legkedvesebb társával, a sörrel együtt, amibe azon nyomban bele is kóstolt, ám Janó induláskor hírtelen szállt le a kuplungról, így a flaska nagyot koppanva Béla fogsorán az ülésre ürítette tartalma egy részét.

- A franc essen ebbe a piros tragacsba! Inkább a szemem follyon ki, mint sem a söröm! Tudjátok srácok,… – mondta a legerősebb ember, miközben a többiek hangosan röhögtek.

 - Legszebb öröm a söröm! – kiáltotta egyszerre az öt ember Béla kedvelt szokásos szlogenjét.

Nagy gázzal indultak. Az üzemanyag visszajelző már vagy két napja jelezte, hogy útba kellene ejteni egy benzinkutat, de a figyelmeztető jelzésnek szokás szerint senki sem tulajdonított túlságosan nagy jelentőséget. A letekert ablaküvegen keresztül még hallották, ahogy az egyik épület első emeleti lakásából egy férfi utánuk kiabált:

- A fene a pofátokba taknyos gyerekek! Vasárnap sem hagyjátok aludni az embert?

- Gyere már be az ablakból Jenő, mert megint megpofoznak, mint múltkor, vagy ha nem ők, akkor majd én! Egész éjjel ott álltál az ablakban… - szólt az ordítozóra valahonnan a lakás mélyéről egy álmos női hang. Jenő bácsi is imádta a pecázást anno. A kocsmában, ahol a nap nagy részét töltötte néha, ha belejött a beszédbe, no persze meg, ha fizettek neki egy nagyfröccsöt, akkor órákig mesélte a történeteit nagyobbnál nagyobb fogásairól. Jolán a felesége viszont, akit csak úgy egyszerűen trombitásnak becézett az öreg, már nem repdesett az örömtől, amikor reggelente a kedves férje részegen tápászkodott haza a kocsmából. A piát meg találóan kakaónak keresztelte át Jenő bá, így amikor elindult hajnaltájban az italboltba, akkor nem piázni ment, hanem meginni a reggeli szokásos kakaóját. Gyakran előfordult, hogy a kisöreg megállt mezítláb a lépcsőházuk előtt, és anélkül, hogy lehúzta volna sliccét, egy jót vizelt. Egyébként, ha felöntött a garatra, akkor „tolatva” tudott csak közlekedni, és olyankor úgy ment hátrafelé, mint a normális ember előre. Egyszóval nem volt unalmas élete az egyszer biztos.

A horgásztó csak pár kilométerre volt a falujuktól, így gyorsan odaértek a kipihentnek a legkisebb jóindulattal sem nevezhető srácok. Hátul Zsolt, Géza és Bene mondta az igét egymásnak szakadatlanul, de olyan hangosan, hogy a kocsi magnójának zenéje egyáltalán nem hallatszott, amit elöl Béla többször is szóvá tett. A szájukkal mindegyikük már jó előre kifogta az évszázad legnagyobb halát. Egyöntetűen megállapították, hogy az esti és hajnali időszak a legalkalmasabb az eredményes horgászatra nyáron. Bene mesélt egy szőke hosszú hajú lányról is, akit aznap este ismert meg, és most valami fura hiányérzete támadt, szerette volna újra megfogni a kezét, és ismét átölelni, ugyanúgy, mint a bálban tánc közben éjszaka. Próbálta elhessegetni magától a gondolatait, de minduntalan visszatért a lány arca: bármerre nézett csak őt látta. „Még a telefonszámát sem kértem el, és…. Á mindegy felejtős”- gondolta magában, miközben a zötyögéstől visszazökkent az álomvilágból.

Keményre taposott poros földút vezetett egészen a tóig. Fantasztikus mesebeli látvány tárult az öreg orosz csoda fényszórói elé. Akár, egy tündérország: az ég alja a napkoronggal karöltve, megirigyelve az éppen megérkező autó színét, próbált vörös színbe bújni, vagy az is lehet, hogy csupán elpirult a napfelkeltében gyönyörködő bárgyú tekintetű srácok és parton nyugodtan horgászó emberek tátva maradt száját látva. A víz felett hálóruhaként vékony pára réteg lebegett. A Nap aztán pillanatok alatt ledobta magáról a sötétség szürke takaróját, és áttörve a pirkadat vérző testét, álmos sárga sugaraival megfürdött a tó aranyló vízében. Könnyedén elhessegette a korai köd minden egyes foltját, hogy láthassa magát a víztükörben és szembesüljön önmagával. Ha fátyol nem takarta el arcát, minden hajnalban megnézte mennyire viselte meg fénylő, fáradhatatlanul mosolygó arcát az idő. A Nap jól tudta, hogy a hosszú élet titka: a nyugalom. A sötétség morcosan távozott, hiszen már várta őt a Földnek másik oldala. Néhol a vízfelszín simaságát, reggeliző ragadozó halak rablását követően, gyűrűk törték meg. Talán a csukák is örömükben ugrabugráltak, mert ez a hely maga volt a földi paradicsom, az igazi természet nyújtotta szabadság szigete. Szárnycsapások, békabrekegés és harsány madárhangba vegyülő kakaskukorékolás jelezte, hogy eljött ismét a kékbolygó életében egy nyári reggel. Ez a hajnal mégis teljesen más volt, mint a többi, hisz Bélának is tátva maradt a szája a horgásztó ébredését figyelve, pedig ő nem a szépérzékéről volt híres, sőt még meg is jegyezte, hogy ez a reggel csodálatos, pedig a sör is elfogyott, plusz még kávét sem tud venni a közeli kocsmában, mert amaz csak 9-kor nyit.

A kicsi gondozott vadvizet, amelyik a legkisebb volt a tórengetegben, és ahova nem kellett engedély sem, sok horgász ülte már körül fejenként több bottal is. Nagyrészük fenekező szerelést használt, de volt olyan is, aki úszóval keszegezett. Ebbe az idilli, nagyvilágtól elhatárolt édenkertbe csöppent bele az öt jókedvű emberke a piros Ladájukkal. Érkezésük végleg lehúzta a függönyt a hajnali színjáték előtt. Bumm! Kivágódtak az ajtók, majd ugyanazzal a lendülettel be is csapódtak. A két első ajtót azonban Janó újra kinyitotta és feltekerte a hangerőt a rádión:

– Scorpions! - üvöltötte bele a semmibe. A hatalmas zajra minden horgász felfigyelt, és nem értették, kik ezek az őrültek, akik nem bírnak otthon aludni. Volt, akit nem nyűgözött le a Scorpions lágy zenéje, mert a zaj hatására több emberke is összeszedte a motyóját és zúgolódva elindult hazafelé. A távozók szákjában sok testes ponty ficánkolt már.

- Na fiúk akkor pakoljuk ki a cuccokat és lógassuk be a kukacokat.! – mondta Zsolt miközben pofátlanul elkunyizta a haza induló horgászok maradék csaliját. Kukoricát, csontkukacokat és trágyagilisztákat szorongatva nekilátott a botok szakszerű felcsalizásának. Ő volt, aki mindnyájuk között a legjobban értett a horogkötéshez. Valahonnan pufit is hozott, amit a csontkukacok mellé szintén felakasztott a horogra, mialatt a másik négy haverja is összerakta a botjaikat. Géza dolga végeztével a fenekezőre szerelt bottal odasietett a vízhez, és gyakorlott mozdulatokkal megsuhintotta azt. Várta, hogy jó messzire repüljön az etetőkosár. Amaz tudta is a dolgát, így annak rendje és módja szerint el is szállt a gyenge zsinórt faképnél hagyva jó messzire. Gézánk persze nem vette észre, hogy a zsinór elszakadt. Körbenézett, hogy látták e a többiek mekkorát dobott, aztán diadalittasan leült a még parton maradt horgászok közé, és iszonyatos erejű nótázásba kezdett:

- Kútágasra szállott a sas! Engem babám ne csalogassál! Mert, ha engem csalogatni fogol! Meghalok a búbánattól kifolyólagosan! Ezt az artikulátlan üvöltést hallva még jónéhányan távoztak ismét a tópartról. Egy fél óra múlva már csak egy helybéli bácsika horgászott kitartóan a zsivajban.

 – Fogadjunk, hogy 10 percen belül el fog menni az az ipse is! - mondta Bene és a következő lendülettel már keresztbe is dobta botjával az utolsó becsületes horgász „éles” szerelését, aki szitkok közepette tekerte fel az orsójára a zsinórt, majd felállt helyéről, és elindult ő is hatalmas pontyaival hazafelé. Géza ez idő alatt felállt horgászhelyéről és száraz faágakat gyűjtött a tábortüzükhöz, majd visszaült és el is szundított. Zsolt egy nádas legvégén próbált szerencsét húsvétra kapott horgászbotjaival. Janó el sem jutott a vízig peca alkalmatosságával, ugyanis útközben leheveredett egy fűzfa alá és fergeteges horkolásba kezdett. Béla, aki profi horgásznak tartotta magát muris mozdulatokkal próbálkozott kárászt fogni a nádas szélénél. Úgy tűnt, mintha a békák és a közelben ringatózó vadkacsák is rajta röhögtek volna. Egyszóval mindegyikük megtalálta a helyét, ha mást nem is a távozó horgászok helyét biztosan.

       Teltek az órák, egyre forróbban sütött a nap, ám még kapásuk sem volt, bár Géza üres zsinórjával ilyen elő sem fordulhatott. Közben Janó felébredt és iszonyú éhséget érzett. Odaosont Gézához és beleordított a fülébe:

- Kapásod van Hurvinyek!. Géza ettől úgy megijedt, hogy egy másodperc alatt felugrott, és maga sem tudta miért, de odaszaladt az autóhoz.

– Te marha! Nem vetted észre, hogy a holdon van a zsinórod vége? Üres, mint a fejed! – szólt Janó az elrohanó barátja után.

– Persze! Mert míg aludtam leharapta a mobidik! – válaszolt a közben már magához tért srác.

Közben megtörtént a várva várt csoda. Távolról Béla győzelemittas hangját hozta a szellő:

- Megvan a kicsike! Ez egy igazi cápa! Hiába! Vannak, akik győzelemre születtek! Na mutasd magad kedvesem! Ki fia borja vagyol gyűmőcsöm? – kiabálta Béla a körülbelül 2 kg-os számára ismeretlen nevű compó felé, ami meglátva a hatalmas embert, dupla erővel ficánkolt a zsinór végén, hogy mihamarább elmenekülhessen. Béla addig szórakozott - fárasztgatta, rángatta- a hallal, mígnem az öngyilkos jelölt „cápa” olyan gyorsan, ahogy jött el is illant a víz mélyére. Béla mérgében tajtékozva a vízbe hajította a botot, vagyis csak hajította volna, ha a háta mögött nevető Bene el nem kapja a végét.

– Gyere menjünk kajálni! Igaz még nincs mit, de majd fogunk békát!- mondta Bene röhögéstől elcsukló hangon. Közben az összehordott fát Géza már begyújtotta, mialatt azon kacagott, hogy nevet Bene a nagy ho-ho-horgászon, aki körülbelül olyan szinten is lehetett, mint az ismert rajzfilmbéli kollégája.. Zsolti Géza unszolására elment a közeli lakóházhoz, hogy kérjen egy kis sütnivaló szalonnát, esetleg kolbászt hátha akad eladó. Ahogy odaért a kiszemelt ház kerítéséhez, egy hatalmas keverék kutya ugrott neki a dróthálónak. Zsolt ettől kicsit hátra tántorodott, ám látva, hogy nincs még baj, lemondva a tervéről eképpen szólt a vadállathoz:

- Nekem fütyülsz kicsi rigó? Aztán, ahogy jobban szemügyre vette a kutyát, kacagásba tört ki, mert az eb úgy nézett ki, mintha a fejét megnyírták volna, a többi szőrét a testén pedig meghagyták olyan hosszúra, mint egy puli. Zsolt elindult visszafelé és a kerítés mentén haladva, kihasználva a védőfalat, fogcsikorgatva idegesítette a már amúgy is tajtékzó kutyát. Mit ad Isten egyszer csak véget ért a kerítés, és utána kezdődött a nagy semmi. A kutya ott állt egyszeriben előtte és sehol egy kerítés közöttük. A fiú úgy rohant vissza a tóhoz, mint még életében soha sem. A tűzhöz érve meglepődve látta, hogy egy jól megtermett csirke tetem pörög a nyárson. De még mielőtt megkérdezte volna honnan eme ebédnek szánt szárnyas, Géza már újságolta is neki a történetet:

- Tudod, amíg te elvoltál magaddal sétálni, Béla a kukorica segítségével fogott egy horgászni indult eltévedt csirkét, bár az is lehet, hogy csak szomjas volt szegény pára. Na ezen aztán mindenki ismételten röhögésben tört ki.

–     Ha hal nincs jó a tyúk is! – kiáltotta Bene.

Miután jóízűen elfogyasztották a nyárson sült szárnyast, összeszedték a cókmókjukat, és beszálltak a tűzpiros Ladába, és Janó már fordította is el a kulcsot, ám az autó meg sem nyikkant, ugyanis ő is megéhezett, de ez a vég, már egy másik történetem kezdete….