benmar blogja

Relativitás

Mihez képest
futsz előre
utadon, vagy bújsz el nagyon hátra?
Hisz’ a sorsod
életedet úgyis megtalálja….
 

Mihez képest
vagy Te fehér,
avagy sötét, vörös, netán sárga?
Hisz’ szemed a
színt szürkületben csak rosszul látja...

Mihez képest
vagy Te gyenge,
avagy beteg, bátor, netán gyáva?
Hisz’ az erős
zaj is mindig: Csendet!- kiabálja

Mihez képest
vagy Te tökély,
netán Isten rossz fia, vagy lánya?

Hogy lesz való’
a reményből?
Tanuld meg már
valahára:
Ember álljon Ember oldalára!

Azt mondod, nagy bajom van?

vagy lehet, nem is szóltál?

üvöltő nagy nyugalmadban

elkapott a közöny-kór tán?

…,  hogy? szívemmel is lássak,

ne rút hangokat nézzek?

és fénye van annyi-másnak,

nem csupán a forró-pénznek?

…, hogy? tapintsam illatát

a vér szagú trágyalének?

és fülemet ne vágja át

penge éles varjú ének?

Jártam már ott, higgy nekem

a hetedikekkel érzek!

Zárt osztályodon Istenem

sorvadnak el nemzedékek!

Anya

Csupaszon csöppentem ebbe a világba,
sírdogálva, éhes hassal és védtelen,
egyedül létezni sem tudtam, hiába
szeretném, … azóta próbálom szüntelen

Angyal vett akkor a karjába, vigyázta
álmomat hosszú napokon és éjeken,
ki az, ki nála jobban, óvna, s imádna
még ma is, és szebben mondaná: gyermekem

Nevét foglald versedbe, napi imádba
firkász, sajnos kezem leírni képtelen:
„Istenkém” vigyázz hát helyettem anyámra
és öleld őt, ahogy álmomban én teszem!

Olajbányász körút

Néha, ha sétálok

Körúti Platánok

fogják a kezemet utamon,

ismerem mind őket

mellettem felnőttek

nem úgy, mint gyermekded tudatom

Körúti Platánok

ti mindig látjátok

titkaim, éjjelem s Nappalom

megyek hát veletek

némán is szeretek...

csendetek magára nem hagyom

Nyomorult életem

miért is kell nekem:

gyermekkor, őszinte szerelem,

fiaim, barátok

Körúti Platánok

semmim vagytok, s mégis mindenem

Néha nap sétálok

bölcs, öreg Platánok

suttognak fülembe utamon

hallgatnám még őket

mégis rossz felnőttek

mondják azt: Utadat mutatom!...

Édes álom! 

Minden éjjel karjaiba vesz az álom

szenvedéllyel, gyengéden szorít, úgy ölel:

a végtelent benne mindig megtalálom

… jó volna többé nem ébredni fel!

Ó  te ostoba!- ordít rám, s belém rúg a mostoha

reggel, - s én számtalan sajgó, vérző sebbel

kúszom feléd… nem tudom mi hajt, csupán azt hova….

Istenem kérlek az álmaimat soha.... soha  ne vedd el!