benmar blogja

Gondolatok

benmar• 2020. november 26. 09:43

Csak úgy...

Egy szép, ködfátyolos, novemberi napon történt, úgy az ötvenedik életévem vége felé. Igaz, ami igaz, már jóval korábban, felnőtté válásom mezsgyéjén – az átváltozásom fundamentumait keresve –, a 2000-es évek legelején, létem értelmének kutatásába kezdtem; melyet a sok megválaszolatlan kérdésnek köszönhetően, a „brit tudósokkal” ellentétben a mai napig nem fejeztem be.

No, de nem elkanyarodva az ominózus eseménytől - amiért is „tollat ragadtam” -, éppen a szokásos, esti sétámat tettem barátaim, a körúti platánok ölelkezve őszbe hajló fái szőtte, rőt avarszőnyegen, amikor megpillantottam az utca túloldalán egy hozzám hasonló testalkatú árnyalakot. A félelmetesen fura az volt, hogy nem csupán a testalkata, hanem még a Parkinson-os csetlő-botló, néha csoszogó járása is megegyezett az enyémmel. Kicsit félve, ám kíváncsian közeledtünk egymáshoz, amíg úgy két lépés távolságra kerültem a semmiből előbukkanó, ismeretlen alakhoz.

Azaz, csupán naivan azt gondoltam, hogy nem ismerem, de láss csodát, minden porcikája (még a könnytől csillogó szeme kékje is) és gondolatai is megegyeztek az enyéimmel. Ugyanis az a mesebeli paradicsomból jövő és a pokolba tartó, a múltjában táplálékot kereső és lelő, emberi gyarlóságot és bűnöket is magáénak tudható fickó nem volt más, mint a letűnt ifjúságom, a lelkiismeretem és a betegségem súlya alatt tántorgó, a remény gyakran tovalengő, könnyen szakadó indáiba kapaszkodó, halandó, önnön valóm. Akkor, ott ismét szembe néztem önmagammal s a rideg, kijózanító, szürke valósággal….

Üdv! BenMar

http://benmar-parkinson.blogspot.com/2020/11/csak-ugy.html

3 hozzászólás

benmar• 2014. március 15. 13:05

1848. Március 15. 2014. Március 15.

1848. Március 15. . 2014. Március 15.

2014 Március 15.

Azt gondolom, egy ünnep - kivétel nélkül - akkor válik csak igazán piros betűs ünneppé, ha megtöltjük valódi tartalommal..

Ennek a tartalomnak a mai napon sincs egyes esetekben szüksége hivalkodó emelvényekre, hatalmas rudakra felhúzott zászlókra, magamutogató kokárdákra vagy égbekiáltó politikai szónoklatokra...

/Persze a hatalmas, dicső ünnep természetesen megjár minden arra érdemes, a szabadságunkért életével fizető, vérét áldozó ember számára, ha az az ünnep őszinte és szívből jövő, minden hátsó gondolat vagy szándéktól mentes. De csak akkor... /

Ez a tartalom a hosszát tekintve sincs megkötve, hiszen lehet egy egész ünnepi napot felölelő eseménysorozat avagy csupán néhány óra, perc sőt még egy picinyke pillanat, de ugyanúgy lehet egy egész életet magában rejtő életérzés is! Embere válogatja.. De egyet nem szabad: A múltunkat elfelejteni! (amúgy nem is hiszem, hogy képes rá az ember)... túllépni lehet a szégyenfoltokon - levonva a megfelelő tanulságokat -, de a dicső pillanatokról, szabadságunk gyökereiről igenis kötelesek vagyunk a tiszteletünket és büszkeségünket egyaránt kifejezve megemlékezni.

Pillanat, amikor mindenféle külsőség mellőzésével, csupán a múltunkra, a hősökre emlékezve, szívünkben melegséggel felnézünk a lámpaoszlopon lobogó nemzeti színű zászlónkra, vagy éppen megérintjük a szívünk fölé tűzött kokárdánkat.

Ez olyasvalami felemelő, tiszteletteljes egyben büszke érzés, amire igazából tanítani nem lehet (talán nem is kell!) senkit, ám aki egyszer - életkortól függetlenül - ráérez, az a magyar ember sohasem felejti el ezt, sőt vágyik rá bárhol járjon, vagy éljen is a világban....

Talán a haza, a magyarság közös múltjának - amely összeköt bennünket magyarokat térben és időben egyaránt - a szeretete a legjobb kifejezés erre, amely, mint ahogy a szeretetre is oly jellemző akár szerelemmé is válhat egyes esetekben.Talán az Istenben való hit a leghasonlatosabb hozzá, hiszen az is mindenki magánügye, ám ha a megfelelő helyen és időben közösen kinyilvánításra kerül, hatalmas, mindent elsöprő erővé képes átváltozni....

Nem az a legnagyobb magyar, akinek Március Idusán látványosan a legnagyobb és legfényesebb kokárda fityeg a szíve felett! És nem biztos, hogy az az ember haza áruló, akin ilyenkor nem látszik a kis szalagból font trikolór bokréta!

A nemzet színeit a szív és a lélek néha eltakarhatja! De csak ezek, másnak nincs joga hozzá! Még Istennek sem!

Szabó Balázs : Szárnyalj Magyar!

Repülj galamb, véres gerle
szólj már rá a Jó Istenre
Minden rosszat mondj el néki
hogy élsz?! ő azt úgysem kérdi
Repülj madár, sebzett gerle
ne pokolba, fel a mennybe

Repülj galamb, fehér gerle
lázadó költőknek nyelve
vidd hírül a nagyvilágnak
kirabolnak, levadásznak
Repülj madár, béke gerle
rakjál fészket a lelkekre

Repülj galamb, postás gerle
magas hangokat döngetve
keresd meg a te országod
hidd el itt lesz megtalálod
Három színből festett gerle
szennyes közt is tiszta elme

Repülj galamb, győztes gerle
magyar zászlókat lengetve.

2 hozzászólás