Szívverésnyi tavasz

Homálypöttyöket szór szét az alkonyi hűs,
a zeniten mindenütt tintaibolyák,
és a felhők marka csillagsejlést gyűr.
Kései sugarak a csöndet pislogják,
mélyemből a gyermek sóhajjá szakad,
emlékhóvirágok sarjulnak Téged,
én nem láttam soha még ilyen szépnek
a halálból megszülető könnytavaszt.
Pitypangruhában libbensz a réteken,
fehér fénytüllök ringnak talpad nyomán,
és a végtelen a tiszta kékeken
megmutatkozza lelked nyugalmát, Anyám,
ahogy búzavirágú kikeletet
terítesz a mennybolt harmat-arcán
elém. Látod, már nem is hitetlenek
bennem a meg nem érintések, hiszen
az én lélegzésem a tiédnek anyja
most. Az Életed magamban így viszem,
mint szívveréseken nyíló, örök tavaszt.