1970 blogja

Itt-ott szín a fehér foltok.

Satíros-szénrajz a kint.

Kőtömb házak bárgyún állnak,

szemükbe a szürkület lámpafényt csettint.

A fák dallamtalan árnyak,

szétcincált fátylat hullat el a köd.

Az est óvatos, lassan ereszkedik,

lajtorját támaszt alá a csönd.

Árny-ágak közé neonreklám ugrál

(a gubbasztó sötétet festi át)

ahogy a messziről jöttek bámész-ógatnak:

ablakomban virít egy virág.

Mostohaanyám: a Nap,

arcomra mosolyt simogat,

a hajnal illanó szürkeség,

ahogy érinti fénysugár tenyerét

bőrömre, végigfut homlokon,

hajamba szivárvány-tincset fon,

szemembe fest arany-alakot,

jó reggelt ébreszt: beragyog.

Kedves hangját még álmodom,

fülembe kúszik a vánkoson,

ott pihen a szó, puhán meleg,

mint takaró öleli rám: szeret,

s már Édesnek érzem a Nap-kezét.

Anyám az égben felhőket tép.

Édes gyöngyöm, csorbacsík,

ellopta fogad a gyík,

fürge lábbal elszaladt,

megbújt egy bokor alatt

vagy tündérek jártak erre,

fogacskáddal szálltak messze

héthatáron s dombokon,

csöndben, ahogy éj oson.

Az is lehet egér vitte

odújába egy kicsinyke

fogat fogadból farag,

több fogra több mag akad.

Ejnye-bejnye, cica rúgja,

bárhogy történt kinő újra,

szebb lesz, mint a régi volt,

látod, mosolyog a Hold.

Aludj csak, hunyd le szemed,

álmodban is ott leszek,

rádölelek takarót,

új fogad hozzák a manók.

Ruhák szanaszéjjel,

a vázában hervadt virág

kókadt mosollyal nézi,

hogy dúlja fel az összevisszaság

azt a valószínűtlen rendet,

hol csak a csendek tiszták,

és az összemosódott foltokban

álmokkal gabalyodott

szőnyegre folyt tinták,

poros angyal-nippek,

papírfecnin üvegszilánk,

leégett gyertyacsonkok,

hajcsatok, almacsutkák

a szoba homályába bekúszó

fénycsíkra felnevetnek

és mert jössz

a párnákon megigazítom a lilát,

felrázom a melegséget,

ágyamra terítem azt a takaró-csodát,

mit úgy szeretsz,

elsimítom a ránc-gyűrődéseket,

s míg várlak,

hogy neked adjam a csendet,

olyan tisztán érzem nem létezik más

csak ez a valószerűtlen

kétszer-két méteres világ.

Árnyékok vagyunk, falakhoz lapuló

reszketeg testek,

imbolygó gyertyalángok,

mikor éjek ereszkednek,

mert sötétet kiáltnak torkok

és tátott szájuktól egyszer kilobbanunk,

elfújnak ma vagy holnap.

Keresztet vet az idő.

Ma vagy holnap

elharapunk szókat

és skandáljuk magunkba intőn:

ne szólj szám, ne szólj,

s míg nagyokat nyelünk

rá hallgatásunk levét isszuk,

betelten, lassan

már csak téglákra vetülünk,

áttetsző, lebegő kísértetalak leszünk:

csönd-suttogók,

elhalók vagy kihalók.

Ma vagy holnap

falak sem lesznek,

eltűnünk.