1970 blogja

Ma fáztam a Napod alatt

és dideregve húztam magamra takarót,

értetlenül engedtem lepjen a sötét,

gerincemen kússzon hajlatokba,

kirekesztve szót, babusgatást,

mindent, mi fényesen gyöngéd

és értelmetlen engedtem

a lappangó kór vacogva,

vergődő lázas betegen

kerekedjen felül a lelken.

Mintha éj lenne mindig

vagy ezek a falak fogták be a fényt,

kövekké lettek, s mit is számít

miként, ma hatalmassá nőttek

szememből gurulva fáj, ahogy a kemény

átverekszi magát a pillán,

hol a varázsos szőnyeg,

ahová puhán érkezne, felfogná az esést,

hogy színeibe inná a fekete mázt,

mi itt maszatol, föl és le hintáz.

Arcomról lesírt maszkon

átsétál a csend, engedd tenyered

hozzám, rántsa le rólam ködét

a reszkető napoknak, fedd el

ruhátlanságom, bőröd takarjon,

mert ez a magamra tekert kietlenség

nehéz dunyha, egyetlen örökség,

hiába tudom, nem nézni hátra,

a múlton csak átlépni szabad.

Engedd, engedd hozzám szavad.

Egy térben ülünk, mindig kupolák alatt,

szívünkre falat hiába húztak,

szorosra tolt padok közt másikra tapad

nézésünk.

Mocorgásunk sajgásokat tör: nem-szabad,

nem és nemértés meredten gúvad

a semmibe, magunkban boltíves szavakat

hümmögünk.

A tér tágul, s mi benne zsugor-emberek,

kicsinyességünkben már alig

látszunk, tűhegyek szúrta apró pettyek

leszünk.

Visszhangot várva ima kiált a csendnek,

fülsiketítő, ereket hasít,

árvultságuk félelem cseppeket reszket:

elveszünk.

Egy térbe feszült mulandóságunkba dagad

az örökké, a minden, a soha,

nebánts-virágok vagyunk és száradt gally

kezünk

idővel nyitjuk, hogy szívünkről a falat

földbe döngölje, rombolja,

míg csak egymást látja a kupolák alatt

szemünk.

"Kit anya szült, az mind csalódik végül"

(József Attila: Kései sirató)

Míg köldököd etetett

a fájások zúgolódva gyűltek,

hogy rámvessék maguk a mestergerendáról,

de szemembe fény táncolt

a világ kapujából

(visszaút nincsen)

s mert sosem kaptam semmit ingyen

melegséged engedett,

löktél csupasz földre,

ordításommal ökölbe.

Hittem, mert hitted:

egy jobbra tárod öled,

hol a kövek is bölcsek,

nem törnek össze

és a föld végül felöltözik:

selyembe, zöldbe

(ruhát ad rám is)

múlik durvasága, ha imákkal öntözik.

De loncok között maradtam törpe,

meztelen hagyott,

s míg lettél magadnak végtelen csöndje

pucérságom lepték haragok,

reszkettem, fáztam

s mindent adtam volna,

csak kölcsönbe

még visszakapjalak,

hogy a melegséged vegyen körbe...

rosszul hittél,

látod, most is vacogok.

Virrad.

A világ izzadt testén

párolgok ki,

folyok végig a semmibe,

s szűkölő kiáltásom szemedbe

hiába hinteném:

ingyen még a semmit sem kaptam,

én megfizettem mindenért.

Mondod tükör, mondod egyre:

senki vagyok, csúf szemembe

állítod a sarkok sarkát.

Sosem nyílnak ki a barkák.

Koponyámban alagutak.

Sebeimre ujjad mutat,

belém böksz, hogy higgyelek.

Elvakarlak, viszketek.

Olló nyesd a valóságom,

frufru mögé magam zárom,

ne lássam, én ne lássam.

Elvesztem a világban.

Csúnya tükör, hol a vége

mondandódnak, senki vére

mért lettem és ki vagyok?

A nap köröttem megfagyott.

Ipi-apacs,

a számolás hosszán kiszámollak,

tegnap csak tízig,

ma százig kellett,

s míg hunyok, vigasztalódnak

bennem a fa mögé állított gondolatok,

barna kérge tenyerem horzsolja,

mert úgy tanultam, én a lombig nyúlok.

Bújsz és bújok!

Kiáltanám: megyek,

mert százhúsz után monoton,

hogy szemem ugyanazon a ponton rebeg,

kilesnék, lássam a madarat,

valami mozgást, ahogy eltévedt bogarak

futnak rejtekük felé,

naptócsában illegő szitakötőt,

halványlila holdviolát

párfárnyok között...

Nem tudom

mikor jutok el a kimondhatatlan számig,

most a tagadást játsszuk,

nemeket kakukkoló bábuk,

s míg dacosan kiszámollak

mormogva a fa mögül

nem mondok újat,

mikor kiáltom: megyek!

épp azt nem tudom

bújsz vagy én bújjak.