Csak tintafoltok

Néha a világtömegbe nézve látom,
ki pennaszívvel él itt, olyan, akár
fehér pipacs kint a pírt vérző határon,
s néha a sors üldözné, mint a tatár.
A költő kicsit koldus. Mégsem szegény,
bár csak papírálmok rejtik kincseit,
és idegennek tűnik az emberiség
peremén. De tűri a szavak lincseit,
mit ráköhög vakságot fuldokló lélek,
hisz mégis tintavirágokat teremt,
ahogy fénybibék ha csillag-sarjjá érnek,
megmutatja, hogy az Isten mindenkit szeret.
A költő olyan, akár a harmatpirkadás,
lénye csupa áhítat és mesevarázs,
gyermekszándékú, meztelen igazság,
semmi más csak élethit, és jóságparázs.
A költő olyan kicsit, mint a tavaszi rét.
Mindig sziromfakadó, ködből színt festő,
s mint a föld: szüntelen adja gyümölcsét.
A költő olyan akár a himnusz : zengő
reménység, összekulcsolt múlt és jövőkéz.
Ő a múzsák magzata, kit versek szülnek,
ki egy kicsit Krisztus-feszületről néz,
mégis, sorai csendben csended mellé ülnek.