Csak tintafoltok

Steel•  2019. november 9. 14:16

Szívveréseken

 

Látom még ma is a szemed, ahogyan
rám tekint, ha a falu sóhaja pilled,
és a mező zöldjén megül az alkonyat,
szinte hozzám szól Isten jobbjáról szíved.

Amint a fűneszeken felsúg az esti szél,
kis echókat andalít ide hangodból,
a fuvallás érverésén a Tiéd él,
míg freskót fest a hold büszke arcodból.

Alig morajlásokat búg az öreg patak,
az utcákon lépteid történelme,
harmathullások a régbe veszett szavak,
most mind a fák, és a völgy öröksége,

Belőled, Apám. Párás hajnalkelte vagy,
derengésből kigyúló első napsugár,
mit itt megannyi domb a tenyerén tart.
Néha mint egy libbenő fény-őzsutát,

átsuhanni vélem alakod a csenden,
miközben felhő-villanásnyi időre
a falu szívveréséin léted rebben,
és egy galamb suttog a néma sírkőre.

Steel•  2019. október 31. 08:49

Csillagtavaszon

Csillagtavasz jött, éjből éjbe fényesül,

míg a tejútperc átível az álmokon,
pőresége a mindenségig lényegül.
A nyár szívzsongása még itt ott átoson,
de láza már töprengéssé nemesül,
ahogy szélkancák vágtatnak az alkonyon,
s az utolsó pírmadár messze elrepül.
Kis selyemneszek pisszennek a balkonon,


muskátli-remegés érzik a csendben,
míg pókháló-opált szövöget a hajnal,
s belegombolyítja millió páracseppbe.
Az egész olyan, mintha néhány angyal
kis parázslampiont fogna kezébe,
hogy miközben Isten a földre tűnődik,
lásson a ki nem mondottak szemébe,
mi a lélek-bibliában ott gyűrődik.


Mit magányok, sebek idői írtak,
ahogy az embersorsok útjukon jártak,
s magasabb jóságot csak könnyekkel hívtak.
Most, hol a napfénygerlék tova szállnak,
ott a felhőmohákon túl az ősz május.
Olyan virágzás-szépe a csillaglétnek,
mire minden tekintet gyermekin árgus,
míg csöpp gyertyaláng-szembogárként fönn égnek.








Steel•  2019. október 6. 14:06

Akkor

Kinn az éj tere csupa ködlebegés,

s nekem fáj a tegnapi csönd-derengés,

amiből visszatekint rám a halál,

az a megörökölt, nehéz gyermek-magány.


Fönn a sok kis csillag mind fényemlékmű,

bár a lég oly iszonyos árnyéksűrű,

mégis, a szélszavú regék Rólad súgnak,

míg az ágharangok majd elhalkulnak


hozzád, Anyám. Pocsolyák szembogarán

estesugár, felhőfreskós templomoltár

az Ég, darabokra tört tejútkupola,

- az idő a távolt most közel suttogja.


Elborong a táj, mint szívem, ahogy rajta

puszták némasága ül, és könny szakajtja

benne tejfényű hajszálaid emlékét...

Valahogy érzem, Te láttad a legvégét


az útnak, hol Krisztus-sorsú napjaid jártad.

Akkor a vadludak mind Veled szálltak,

Te a falomb-mesék örök része lettél,

míg a pára tündérporán elreppentél.


Aztán hajnali káprázattá váltál,

- az Isten a szíve fölé helyezett.

De engem gyász formáz, arcom esőmárvány,

bocsáss meg, mert csak erőtlen lehetek.

Steel•  2019. szeptember 2. 16:02

A hervadáson túl

A nyár szamba-ritmusa  mindjárt lassul,

majd ahogy a kertszirmok földre hullnak mind,
fasor-virágok nyílnak az estnek teraszul,
Monetté festve sok gyönyörű őszi színt.

 

Bimbóznak majd az árvácska-kékek, és álmos
muskátli-bíborok, krizantém-fehérek,
s hajnali labdarózsa-pírok ott távol.
Majd pőre Madonnák lesznek az erdők, ledérek,

 

gyertyaláng-ingjeik odavetik a szélnek,
s a pára szentjánosbogár-ragyogása
lesz anyabölcsője a születő dérnek.
Közel jár a csöndek gyermekvallomása,

 

mikor csak kápolnaillatú békét keres
az ember, hol nem kísérti a világ, a lét
szellem-arca, mert rajtuk túl még tisztát lelhet.
Talán Istent, vagy csak hite igaz lényegét.

 

Csillagszívverések szórják zúzmarák fényét,
s szembogarukkal visszatündöklik a mezők,
én hajamba tűzöm november köd-szépét,
látva, a halál jámborul az élet előtt.

Steel•  2019. július 8. 18:27

Anyám igaza

 

Gyertyalángsugár a közelgő alkony,
fent angyalok állnak az égi parton.
Pillangószárny-lebbenés, ennyi a csend,
ahol Rád találok Anyám, idebent.


Emlékszem, Te gyermek-szelídség voltál,
szemedben szüntelen a hajnal ragyogott,
ölelésed imasekrestye volt s oltár,
hol éjpillanatokba adtad a Napot.


Szavad olyan volt, mint a magzatszületés,
Istentől jószándék, Földre küldött remény,
hogy kihez elér, annak szívében csüggedés
ne legyen. A bizonyos voltál, a tenyér,


melyben súlya minden bánatnak elfér.
Szíved hóvirág volt, és nyári felhő,
oly fehéren tiszta, olyan teremtve szép,
másoknak szomjul szolgáló nyári eső,


pipacsszirom a réten, mit kéz le nem tép,
- hisz valóságával úgy gyönyörű, ahogy él.
Hogy mily igazul voltál itt e földiségben,
Földanya is őrzi saját lényegén,
s megmutatja ma is minden légzésében.