Csak tintafoltok

Látom még ma is a szemed, ahogyan
rám tekint, ha a falu sóhaja pilled,
és a mező zöldjén megül az alkonyat,
szinte hozzám szól Isten jobbjáról szíved.

Amint a fűneszeken felsúg az esti szél,
kis echókat andalít ide hangodból,
a fuvallás érverésén a Tiéd él,
míg freskót fest a hold büszke arcodból.

Alig morajlásokat búg az öreg patak,
az utcákon lépteid történelme,
harmathullások a régbe veszett szavak,
most mind a fák, és a völgy öröksége,

Belőled, Apám. Párás hajnalkelte vagy,
derengésből kigyúló első napsugár,
mit itt megannyi domb a tenyerén tart.
Néha mint egy libbenő fény-őzsutát,

átsuhanni vélem alakod a csenden,
miközben felhő-villanásnyi időre
a falu szívveréséin léted rebben,
és egy galamb suttog a néma sírkőre.

Kinn az éj tere csupa ködlebegés,

A nyár szamba-ritmusa  mindjárt lassul,

Gyertyalángsugár a közelgő alkony,
fent angyalok állnak az égi parton.
Pillangószárny-lebbenés, ennyi a csend,
ahol Rád találok Anyám, idebent.

Emlékszem, Te gyermek-szelídség voltál,
szemedben szüntelen a hajnal ragyogott,
ölelésed imasekrestye volt s oltár,
hol éjpillanatokba adtad a Napot.

Szavad olyan volt, mint a magzatszületés,
Istentől jószándék, Földre küldött remény,
hogy kihez elér, annak szívében csüggedés
ne legyen. A bizonyos voltál, a tenyér,

melyben súlya minden bánatnak elfér.
Szíved hóvirág volt, és nyári felhő,
oly fehéren tiszta, olyan teremtve szép,
másoknak szomjul szolgáló nyári eső,

pipacsszirom a réten, mit kéz le nem tép,
- hisz valóságával úgy gyönyörű, ahogy él.
Hogy mily igazul voltál itt e földiségben,
Földanya is őrzi saját lényegén,
s megmutatja ma is minden légzésében.