vértest ív

Míg te hegyről völgybe szállsz,
én egy elvi síkon haladok,
szemeinkben a léthatárok mint
láthatáron szép templomtornyok
fehérlenek fel és a kéket
kettészeli tekinteted,
mégis valahova visszanézel,
múltad enyém nem lehet.
Feléd kell a bágyadt foszforfény
alám kell gyomromból murva,
hogy megálljunk e instabil talajon
ha a kettéválás nem alakulna.
Ha ráborulsz a szétszelt tájra,
akkor vagy te könnyed,
máshogy vagy mint mások
és máshogy vagy szép közben.
A táj most félreáll mert
gondolatlepkék belepték,
az idő csak a térrel korrelál,
kettejük közös nevezője lehettél
összege vagy és maradéka,
becsüld magad így is -
a lét puszta versengés -
analysis paralysis.

Egyszerűbb a valóság
mint hinnéd ha
önszántadból lépsz bármi folyóba.
Váratlan az áramlat
terel majd és csak 
peregsz mint homokóra
szemei és szemeid
sem az időd múlását kutatják.
Most.
Én vagyok a hatalmasság.
Mint fölöttem a hatalmas ég,
tőlem indul és valahol
itt előttem körbeér.
E részben vagyok egész
az egyben és e rendben,
a tudat mutat utat.
Ha tudsz mutass újat,
álom jött és álom ment,
áramkör és áramlat,
tudod, hogy nincs új
a Nap és az Ég alatt.

Csak Te és Én maradtunk.

(vázlat)

Holnaptól minden más lesz,
az ég kék lét is hófehér,
értelek és már nem kellesz,
beszürkül és körbeér
Csak kicsit nem figyelsz
és felzabál a táj,
szitkozódva szublimált
míg te csendben haladtál

Holnaptól minden más lesz,
vicceltem elég volt,
Isten lássa és te lásd ezt,
untat a telihold
mert egyformák vagyunk
ezért én utállak,
és te utálsz engem
mert egyformák vagyunk

háromig számoltál,
háromig jól voltál,
jó voltál, belátom,
elszúrtam, nem bánom,
nem tudom, meglátom,
elhívom, elvárom,
maradnék, megvárlak,
mennék is, utánad,
vicceltem, utállak
Holnaptól minden más lesz.

Mázam e mézédes nemlét,
nemrég feledtem el
éberségem felszínes emlékét
Testem csak a mész képes
mázolni fehér tengerré,
elidőztem, hogy felidézhess
fejben, hol szemed nem úr.
önmagunkkal kezet fogunk
ha a kettéválás nem alakul

A számok mit rádszánok,
kéretlen, kénytelen való
kértelek és magamat nem értem,
Alfától végtelen altató

Alapjában minden kőszikla,
hővel éltet ami elültető,
idővel a talánból kisiklana hisz,
alul énem, felül tető

Beszélnem mégis érdemes
vagyonom: sorok,mondatok
leírva már létező
szóval- bármit mondhatok,
én mégis kérdeznék
szóbállván a rohanással,
egy pillanatot kérnék mert
sóbálvány vagyok magam is
és lezárt ez a szemhéj
ha nem néznél hátra,
hát ne nézz, csak menjél
Én lennék Lót és az Alkotót
azért mégiscsak szemügyre venném

Hogy tudta így félreszőni
az ember lányát-fiát?
hogy lett a tér-idő
ilyen elátkozott diád?
hogy egyben vagyunk,
lépésünk is pár, mint télnek a bál,
de a földi lét áramkörét,
nem érted és ez lelken talál
Úgy látszik nem a múlő idő
és az órán alvó diák,
hanem te vagy az,
kedves Alkotó,
aki nem érted ezt a harmóniát