Szépek - versgyűjtemény

Úgy érzem néha: arcod arcomat súrolja,
gyöngéden mint a Dél első lehelete,
mely hogyha átsuhan az erdőkön dúdolva,
kinyíl a száraz ágak kandi rügyszeme.
S olykor mintha szemem vizébe csüngene
homlokod érett aranybarna lombja
s míg vágy hulláma zúg reám, szorongva
lesem: nem akad-é el vérem üteme.
Vagy ha dobolni kezd az ősz esője,
gyöngyszürke szálakkal az ablakom beszőve,
úgy sejtem hirtelen: szobámon áthalad
gondolatod, sugárzó, röpke gondolat,
melyben úgy érkezel hozzám, miként a kósza
szellő szagában hull elénk egy messzi rózsa.

Bársony-hideg csontjaimban,
egész belülről fázom én, ahol
leheletvékony ing
mögött az ember él, ha él.

Megyek a parton, fény röpül,
a látható világon innen,
hideg por ül a hegyeken,
simíts meg, Nap, simíts, Isten.

(Milyen jó őt is, a bölcs öreget olvasni. Kár érte is.)

Fakó, szürke színű magány
kopog be néha az ablakon.
Fáradt szemeivel néz rám
szívemet elzárva tartom.
Átadná magát nekem,
de nem vagyok rá vevő.
Olyan, akár a nincstelen;
kezeiben sincs semmi erő.

Fakó, szürke színű magány
kopog be néha az ablakon.
szeretné lelkemet érezni magán,
de én már nem hagyom.
Rám néz még egyszer, sír,
megszánom, de nem engedek.
– Régi, fájó lelkű barátom
el kell, hogy engedjelek.

A kortárs lírában, a számomra egyik etalon ő, akit, ha nem ismerhettem volna meg, mára kevesebb lennék.

Nagy örömömre, mostanában hozzá tudtam jutni, két gyűjteményes könyvéhez, amelyek közül a második az, amelyik kuriózum, mert kiadatlan verseit is tartalmazza.

https://moly.hu/konyvek/nemes-nagy-agnes-nemes-nagy-agnes-osszegyujtott-versei

https://moly.hu/konyvek/nemes-nagy-agnes-osszegyujtott-versek

A sok páratlan gondolata közül, néhányat ideteszek, a teljesség igénye nélkül.

A távozó

Hogy visszanézett, nem volt arca már.
Hogy visszanézett.
Akikben itt lakott, a maszkok,
földdé mosódtak zöldek és a kékek,
szétkent kupacban arcok, homlokok,
hogy utoljára visszanézett.

S amikor hátat forditott,
két szárnya
röntgennel átvilágitott
tüdőszárny, olyan ezüst –
és szét-szétnyílott – centiméteres
kis repülési szándék – s összezárult
kilélegezve.

És láttam én,
láttam akkor, hogy az enyém,
nem másé, sajna, az enyém,
két vállam közül távozott,
akár az átvilágitott,
s maszk nem takarta már, hogy visszanézett.

Október

Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.

Acetilén fényében ázik
az útjavítás. Lenn a mélyben,
iszamos, hüllő-hátu cső,
pára gyöngyösödik a kérgen,
s a városon, mint vér a gézen,
általszívódik a nyirok.

Vékony tűz nyüszít, sustorog,
mellette kucsmás, birka-bundás,
mint a makk-ász, guggol a munkás,
fölötte hengerhasu gépek,
rájuk irva: „Consolidated…”
S egy fa. Akár a régi csap,
csöpörésznek a targalyak,
szalad, olajjal töltekezvén
a gép gömbölyű béka-testén,
majd a bundára ér a csepp,
s fölsír a tűz: megérkezett.

Neonfény lobban és lehull.
A vizes kőre rácsorog.
Valaki, messze, úgy vonul,
hogy a köd kilométer-odva
énekét tompán sokszorozza –
hallani, amint tántorog.

Azért olvasok, hogy ne féljek.
Azért olvasok, hogy otthon legyek.
Azért olvasok, hogy ne legyek otthon.
Én nem tudom, miért olvasok. Csak olvasok.
Én úgy olvasok, mintha engem is olvasnának.
Én azért olvasok, mert egy másik embert keresek.
Én azért olvasok, mert magamat keresem.
Én azért olvasok, hogy megtaláljanak.
Én azért olvasok, mert érdekel a múlt.
Én azért olvasok, mert érdekel a jövő.
Én azért olvasok, mert érdekel a jelen.
Én azért olvasok, mert szeretni akarok.
Én azért olvasok, mert keresek.
… és amikor olvasok, megtalálom.

Noha Darvasi László, alias Szív Ernő nem a versek terén buzgolkodik, mégis, azért, kerüljön ide tőle egy ilyen is. (Emellett ő az egyik igazgyöngyöm, a kortárs magyar irodalmi palettáról.)