Kanásztánc

Kelyhedből kinyúló ábrák
szétszedik az arcokat,
s a gondolat, mint szikla-ábránd,
terel, nyúlik és fogad.

Te nem figyelsz, én nem talállak;
mondd mi trónon nőtt neved?
dús, bezengő barka párlat
üldözi az őzeket.

Fenn kifordul, mint a méreg,
mint gladiátor bele:
olvadékhó; sasra ébred
a kis mogyorós pele.

Mondd, erőd hogyan tör rózsát,
hogy mellkast is nyitni kész?
Tél-ölő gyilokká hogy vált
a dallamos nyitnikék.

Hiszik, rügyed, csengő ágad
jégből trubadúrt arat;
holt üszök szügyéből támad
ezer metsző akarat.

Nézem a gyűrt, lomha fákat,
s kérdem: vajon hisznek e.
S a fulladt, herélt Holdra ráfagy
ellenségeim neve.

Kemény a felszínem, elmennék ökölnek,
koronás gránitok rovása van rajta,
jó is, mert nem soká' latyakká püfölnek,
ó, átok! nem vagyok ugyanolyan fajta
disznó, mint feleim emitt a makkosban -
lábnyomuk felnyíló szirmára tapostam.

Körülvesz a nyüzsgés, mint húsát a páca,
- sörre bor - kinyújtom ide is oda is
fedetlen lábfejem - rima vagy apáca
nem számít, elbotlik, s kiüti fogait -
el kell a lég, akár madárnak a röptan...
nem kapok levegőt - vagy talán büdös van.

Nincsen háj, amivel megkenhető vagyok,
nincs köröm, amelyen - így vagy úgy - átfonnak,
parolát rókával nem csapok, s kicsapott
bíborfesték vagyok mindegyik vászonnak -
kabát, mit az idő- s molyfog is tönkre ver,
no meg a viselet, az a sok közteher.

Sonkáját viselem annak, ki átejtett,
hogyha csőbe húznak, kihúzom a gyufát,
felgyújtom pont azt a századik vártermet,
amelyben nem színlelt színarany a dukát -
lába kelt - mit tegyen - kedvét rakja mással -
reményhal nem vagyok, csak hit'len Tamáshal.

Élet-e az ilyen? Mindenben elbotlom,
vakságom, mint a tűz, szememben gyökerez,
tereim megfúlnak, sok a széthagyott lom,
helyenincs szeméttől reked meg az eresz,
s mégis, ha mértékem éneke nem dadog,
legalább az önnön mélyembe fulladok.