Kanásztánc

Kemény a felszínem, elmennék ökölnek,
koronás gránitok rovása van rajta,
jó is, mert nem soká' latyakká püfölnek,
ó, átok! nem vagyok ugyanolyan fajta
disznó, mint feleim emitt a makkosban -
lábnyomuk felnyíló szirmára tapostam.

Körülvesz a nyüzsgés, mint húsát a páca,
- sörre bor - kinyújtom ide is oda is
fedetlen lábfejem - rima vagy apáca
nem számít, elbotlik, s kiüti fogait -
el kell a lég, akár madárnak a röptan...
nem kapok levegőt - vagy talán büdös van.

Nincsen háj, amivel megkenhető vagyok,
nincs köröm, amelyen - így vagy úgy - átfonnak,
parolát rókával nem csapok, s kicsapott
bíborfesték vagyok mindegyik vászonnak -
kabát, mit az idő- s molyfog is tönkre ver,
no meg a viselet, az a sok közteher.

Sonkáját viselem annak, ki átejtett,
hogyha csőbe húznak, kihúzom a gyufát,
felgyújtom pont azt a századik vártermet,
amelyben nem színlelt színarany a dukát -
lába kelt - mit tegyen - kedvét rakja mással -
reményhal nem vagyok, csak hit'len Tamáshal.

Élet-e az ilyen? Mindenben elbotlom,
vakságom, mint a tűz, szememben gyökerez,
tereim megfúlnak, sok a széthagyott lom,
helyenincs szeméttől reked meg az eresz,
s mégis, ha mértékem éneke nem dadog,
legalább az önnön mélyembe fulladok.