Kanásztánc

A fű közé dobott, belül kirágott
kis almacsutka volt az ész, az elme,
a sírbatétre pók hozott virágot,
s a fejfát lakkos fényű sár kezelte.

Felváltott fényből lett az ima boltja,
és mormogta a méla füstbe-zajba:
a némaságot ős magházba oltja,
a tűz köve, a csíra-kín, az alma;

a hétköznapi árak elszeleltek,
a láng kihunyt; s az üresség, ki jól járt,
legyint: majd felfedez a gond. S a percek

kovácsolják a lét inflációját.

A Fórumról

Az azonos című versem kimaradt versszakjai, amelyeket vagy később írtam a publikációnál, vagy épp ideiglenesen el voltak veszve egy s más papírfecnin

Mondják, a pirkadat kovászán nő a csuklófény-madár,
s az éj tőrjével hátában a Nap uszályát üldözi,
arany tolla meg-megcsillan mocsár-láp zöld tükörtaván,
mondják, nyomán bukdácsolva hajnal helyett alkonyba lépsz.

*

Csicseri kunyhók, írfa, halláng, a császár is gyalog jár oda,
tűkön hegedű világ, a csicseri csarnok városa,
s ha harminc telet számlál az élt, le is lép talán húszig,
de aki éhéből nem enged, csakis magával alkuszik.

*

Egyszer kétgúnyás takácsfi portáján lelt a monszun-ősz;
gúnyolt: ki púpon lovaglik, maga is hozzá púposul.
Kétholdas csak a tevenyom, s nincs pusztaság, mit át nem ér -
de mi a takács ujján kelme, az idő ujján szél-se-füst.

Meghalt a múzsám? Nem ciripel tovább
a falra förmedt hús, temető, s mocsok
     vakarja mind a horgas orrát,
     hallgat a vértelen úti ének.

Ki mért nem tör a benn tapadó elem?
recsegve forr, s talán megered. Hogyan
    lehetne vízbe bort derít'ni?
    Vért feje hűl, és a szablya csorbul.

És én csak írok – korcs, vonyitó ebek
torkán a részeg ín se gyalul, miként
    fejembe túr ezer fa háncsa,
    s zárt katonák sora vízre görnyed.

Mert csak ha fényed, s gyors humorod hasít
a csorba harcba elfenekedve hullt
    agyamba, csak ha végre hallak,
    épül ezer csoda sorra, Lillám.

De mind hiába, elszakad, és talán
kiszárad, mint a hold-ajakú varangy,
    ha túlhevült haltestű vére.
    Így nyer a sánta rigó fakriptát.

Ó nincs vita, elülnek a tapsok is,
kigyúl az álom réveteg arcokon,
    s az ihlet porba hullott fejként
    elgurul őszi arany redőkön.

Groteszk a láng, kihullik a végtelen
sorok közül, és hirtelen összedől
    szél csontú kártyavárként, és a
    gesztenyebél csuhamód kifordul.

A rettenő Tejútra ráfeszült
körökben újra visszanéz az arcom,
s megint, ma itt vagyunk a néma parton,
levetve és felöltve, lám, a szűrt,

a nitrogén, parázs s a kén, az argon -
a sóhajunk a légbe hengerült,
a pára csókja rajta, s emberül,
de pernye-mód alaktalan kavargom,

Te mondd, ki vagy? elérkezett a kérdés,
s már lebben is, mint ágon őszapó,
a súlytalan homok belém s beléd vés:
levél; a halk időben ő a hó.

A Hold, a Nap, és köztük egy kerék -
mint szalmabábu lángra gyúlt az ég.

A szél sóhajjá nemesül, most, hogy arcodba révedek,
mint rejtve érlelt vallomás, ölel mosolyodnak öble,
madárrá testesül a szó az ajkadon: elérkezett,
s által sejlő alakodat zengi mélyebb s mélyebb körökbe -

Csak egy szirom volt, csak egy mosoly - s én voltam a szél a parton,
visszhangzó hullámok zajával általam csókolt a tenger és
a körülöttünk fel-felhabzó sirályraj volt a feledés,
ahogy a percet - elmerülve - újabb s újabb szelekbe mosta.
De volt egy mosoly - szirom lebegte - mikor a pillanat delelt,
s árnyékukat eléd nyújtva hódoltak neked a szirtfalak,
szemeidben a tengerár újabb s újabb mélységre lelt,
és az időből tovább lebegve éberen álmodtalak -

A szél sóhajjá nemesül, most, hogy arcodba révedek,
ölel mosolyodnak öble, hullámlét: a víz, s a semmi;
hajadba kócolt sugáron számlálgatom az éveket,
ahogy az ősz az arcodat mélyebb s mélyebb körökbe festi.