túlcsordul

skary2021. június 10. 06:46

@Rozella: Kosztolányi Dezsõ:

Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
egy mennyei kastély kapuja tárult,
Múlt éjszaka -- háromkor -- abbahagytam
körötte láng gyúlt,
a munkát.
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
a hajnali homály mély
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
árnyékai közé lengett a báléj,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
künn az elõcsarnok fényárban úszott,
nem jött az álom.
a házigazda a lépcsõn búcsúzott,
elõkelõ úr, az ég óriása,
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
a bálterem hatalmas glóriása,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
halk nõi suttogás,
Izgatta szívem negyven cigarettám.
mint amikor már vége van a bálnak,
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
Egy csipkefátyol
köröttem a családi fészek,
látszott, amint a távol
a szájakon lágy, álombeli mézek,
homályból
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
gyémántosan aláfoly,
az ablakon kinézek.
egy messze kéklo,
pazar belépo,
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
melyet magára ölt egy drága, szép no,
Te ismered a házam,
és rajt egy ékkõ
s ha emlékezni tudsz a
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
hálószobámra, azt is tudhatod,
a halovány és túlvilági kékét,
milyen szegényes, elhagyott
vagy tán egy angyal, aki szûzi
ilyenkor innen a Logodi-utca,
szép mozdulattal csillogó fejékét
ahol lakom.
hajába tûzi,
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
és az álomnál csendesebben
Az emberek feldöntve és vakon
egy arra ringó
vízszintesen feküsznek,
könnyûcske hintó
s megforduló szemük kacsintva néz szét
mélyébe lebben,
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
mert a mindennapos agyvérszegénység
aztán amíg vad paripái futnak
borult reájuk.
a farsangosan lángoló Tejutnak,
Mellettük a cipõjük, a ruhájuk,
arany konfetti-záporába sok száz
s ok a szobába zárva, mint dobozba,
batár között, patkójuk fölsziporkáz.
melyet ébren szépítnek álmodozva,
Szájtátva álltam,
de -- mondhatom -- ha így reá meredhetsz,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
az égbe bál van, minden este bál van,
Egy keltõóra átketyeg a csöndbõl,
és most világolt föl értelme ennek
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
és az alvóra szól a
tündérei hajnalba hazamennek
harsány riasztó: "ébredj a valóra".
fényes körútjain a végtelennek.
A ház is alszik, holtan és bután,
Virradatig
mint majd százév után,
maradtam így és csak bámultam addig.
ha összeomlik, gyom virít alóla,
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
s nem sejti senki róla,
ezen a földön, mily kopott regéket,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
De fönn, barátom, ott fönn a derûs ég,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
valami tiszta, fényes nagyszerûség,
és annyi rest éj,
reszketve és szilárdul, mint a hûség.
s csak most tûnik szemedbe ez az estély?
Az égbolt,
Ötven,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
jaj, ötven éve -- szívem visszadöbben --
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
halottjaim is itt-ott egyre többen --
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
már ötven éve tündököl fölöttem
s a csillagok
ez a sok élõ, fényes égi szomszéd,
lélekzõ lelke csöndesen ragyog
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
a langyos õszi
Szóval bevallom néked, megtörötten
éjjelbe, mely a hideget elõzi,
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.
kimondhatatlan messze s odaát,
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
ok akik nézték Hannibál hadát
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
s most néznek engem, aki ide estem
de pattanó szívem feszítve húrnak
és állok egy ablakba, Budapesten.
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
annak, kirõl nem tudja senki, hol van,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
s felém hajolt az, amit eltemettem
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
rég, a gyerekkor.
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hogy lelkek és göröngyök közt botoltam,
Olyan sokáig
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
vendége voltam.
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,

Rozella2021. június 9. 18:21

délután van és átölel
Izabell tod az aki
hajnali részeg
s még mindig valaki :)

skary2021. június 9. 09:32

@okeanus: rámférégykisművészet :)

okeanus2021. június 9. 08:33

https://www.youtube.com/watch?v=xAaYM4rKUgU

skary2021. június 9. 06:39

@kevelin: csorog a nyárnyál
mint ahogy várnám :)

skary2021. június 9. 06:38

@negyvenkilenc: azé mög né hajjááá
de amúgymög hajrá :)

kevelin2021. június 9. 06:27

Lágy nesz a csendben
Így van ez rendben

negyvenkilenc2021. június 9. 05:40

bagatell dallam mit halltam, de oly szép is egyben, (majd belehaltam) :)