s_game blogja

".. De hiszem, hogy mégsem lesz tiéd,
Halál! A végső győzelem.
Mert látom hogy harcod végtelen, ..."
(Dobos József: A halál arcai)


Egyszer mindnyájan elvesztünk egy darabot a lelkünkből mikor magukkal viszik elhunyt szeretteink.
Sosem feledjük őket, benne vannak éppúgy egy napsugárban, mint a csillagok ragyogásában, vagy mint egy sétában a parkon át, vagy akár egy kézmosásban.
Korábban Várkonyi László hegymászónak (Konyinak) ajánlottam következő írásom, aki életét vesztette a Himalájában, de mivel egy családba tartozik minden hegymászó, így most is ezzel szeretnék búcsúzni.:






Csend van. Mint záporeső a szomjas szavannákra, úgy hull rám a csend. Fáradt, s néma sötétség borul rám.

Légzésem lassú, s kimért. Igyekszem szabályosan venni a levegőt. Fázom. Elgémberedett tagjaim lassan 

felmondják a szolgálatot. Vajon mennyi idő telhetett már el? - teszem fel magamnak újra és újra a kérdést.

Szerencse, hogy az öklöm az arcom elé tettem, most van egy kis szabad terem. 

Az egyre erősebben rám törő fáradtságban próbálom kapargatni "takaróm" belső felületét, 

hogy ne keményedjen be a légzésem által kicsapódó párától. Félek.

Aztán lassan ahogy a sötét sűrűsödik, eszembe jutnak a naplementék,ahogy a fény megtörik a horizonton,

s bíborba borítja a környező tájat. Eszembe jut a madár is, mely odahaza az erdei túra alatt oly szemtelenül

feleselt a fák lombjai közül. Majd a gyáva hegy fölött aratott győzelmemre gondolok s elmosolyodom szűk lavinakoporsómban.

Már nem félek. De van valami, ami zavar. Szinte összeroppant.

Mi ez a zaj, ez az éktelen lárma? A csend az. Csak a csend, mindenütt...

Ajánlom Várkonyi László hegymászónak (Konyinak), aki életét vesztette a Himalájában.


2010. május 2.