Prózavers V.K.J. emlékére

PRÓZAVERS  V.K.J. EMLÉKÉRE

Megpróbáltam meggyûlölni õt...Gondoltam, hátha könnyebbé válik így a szakítás, a feledés. Régen jól bevált módszer volt nálam a kellemetlen esetek lerázására. Mivel józan keresztényi lelkülettel nem voltam képes túltenni magam az elutasításán, így ez elvtelen módszerhez folyamodtam: Fél napig szidtam, átkoztam, démonként ûztem õt a tudatomból...-mindhiába! Fél napi ádáz gyûlölködés és hánytorgás után valami fölfakadt a bensõmben, s eláradt, mint tavaszi lágy esõ után a megáradt kis patak: sebes könnyek tüze borította el szemeimet. Egy pillanatra "megláttam" megtört szomorú arcát, fásult - agyongyötört - keserû lelkét, gyarló kis énjét, az összes alfa -béta - gamma verziós próbálkozásaival, sikeres és sikertelen megoldási kísérleteivel...- végig, egészen az omegáig. És láttam a kis Bábeleit a kis tornyocskákkal, a városkákat, annak kõfalaival - melyek szüntelenül elõttem vannak -, s a roppant köveket a szíve elõtt, amelyek egészen beborították, hogy ne tudjon kiszabadulni az álnok kõrakás alól egyetlen szabad szó; ne szökhessen meg belõle az a megbotlott, megtévedt - a ridegségtõl menekülõ, egyetlen meleg - emberi szó, mely most föltolul belõlem, mint az eleven gõz a fájó megroppant, süllyedõ Titanic testébõl - az az egy szó; az egy lüktetõ édes, elementáris, vulkanisztikus, visszavonhatatlan szó, hogy: mégis, ennek ellenére is, felfoghatatlanul, kimondhatatlanul és megbánhatatlanul, csak is, csak azért is, nem is tudom miért annyira, de annyira - SZERETEM.

(2005. július)