Post vitam

Tombolhat felettem zord förgeteg,
Izzó lelkem baj meg nem ölheti.
Zúghat, csattoghat száz égi sereg:
Vad viharuk mit sem árthat neki.                

A balsors bár szárnyaim letépte,
Csonkjait büszkén égig emelem.
Hetykén nézek a Végzet szemébe:
Nem ejthet sebet erős lelkemen.                

Hatalmas egek nyíltak előttem;
S szárnyaló lét nem törhet sors alatt.
Nagyok kínjaim s kezem bilincsben,
De győzelmet ígér a pirkadat.                

Lelkem! Ujjongva zengjed énekem!
Kínoktól ne félj! ugyan mik azok?
Legyen neked e rút test idegen,
Csak szeress, higgy és remélj, mert vagyok!         

(Az orosz szöveg, Nehéz Mihály fordítása, ill. Petőfi Sándor verseinek összevetésével.)

Dühöng a förgeteg az ősznek delén,

Zörög az ágakon a hulló levél,                

Ahogyan bilincs a fogolynak kezén;

S ragadja távolba szavaim a szél.

Óh, hitvesem, Júlia, méregsötét

Gondolatok emésztik most lelkemet,

Mely epedve hívja -- végzetnek ködét

Elűzni -- halhatatlan szerelmedet.

Hisz’ te valál nékem múzsám, éltetőm:

Amint népem igazát, úgy hittelek;

Megsebzett szívvel rohantam vérezőn,

S a szabadságért elveszítettelek.

Jaj, Istenem! -- farkasként felüvöltök --

Ez lészen hát hív reményimnek ára:

Hazám veszve, s most reszketőn könyörgök --

Átjár tekinteted kéklő sugára.

(Galíczia, 1849. októberében)

[Bizonyos Alekszander Petrovics nevű költő Szibériából előkerült verstöredékéből.]