Őskori leletek

Egy ében szikra pereg
harmatként
az Éj hulló szirmán.
Homály húrja kereng
a holdfényt
eltakarván.

Ében örvénylő égboltra
ülepszik a köd
egy alkonyon.
A távoli pirkadat kongva
s bolyongva hömpölyög
ódon hantokon.

Égi tenger habjai, a fellegek
egy éteri illatot szórnak
szerteszéjjel,
Emléküket őrző esőcseppek
szikrázón zsongnak
egy igézetes éjjel.

2010. február 5.

Megdobban a köd egy ismeretlen tájon,
kongó áhítat futkos végig a homályon.

A csillagot körbeszövő jég megreped,
éjbe ivódnak csillag-sebek.

Minden mélyben nyugvó holdat belep
sivár virágról legörgő harmatcsepp.

Árnyakat muzsikál a Láthatatlan,
árva illat szikrázik egy dallamban.

Fátyol érinti meg a szemerkélő szellőt,
hullámzó esőcseppek habját lehellőt.

Csodák hamva a fellegekbe száll föl
keservvel keringőzik a hulló Gyönyör.

2010. február 5.

Alaktalan szellemmel bolyongok szabadon,
Ború nélkül török át ismeretlen falakon.
Cseppek a fájdalomból, ugyan ez tesz egésszé-
De a mámor szépsége is válhat semmivé.
Emlékfoszlány újjászületik bennem,
Féktelen morajt átszínező csendem
Gyötrelmeken túl szuszog a ködben,
Hevesen záporozik belülről folyó könnyem,
Igazsággal ostromol kegyetlen nyelvem,
Jelent megveti ellentmondással teli lelkem.
Korbáccsal gyakran sújtott egyben álló szívem
Leigázott kútból buzog bölcsesség vizen.
Mélának tűnő alak, kinek idegen e világ.
Nyugvó messzi pont, mely bolygón túl kiált.
Oszlásból feltámadó, harccal újuló lélek,
Piszokból sarjadó, s üdvözölő vak féreg.
Rideg kéz ereiben folyó vér soha meg nem állva,
Szabad létért küzdő sólyom csonka szárnya.
Teleírt lapok betűi végzetükre várva,
Unalmat romboló lelkek tiszta árnya.
Vagyok én mindezek végtelen pora-
Záró fejezet tovatűnő, utolsó sora.

2007. március

Elfeledve, eltemetve
Száll egy alak ezer éve
Ódon koporsója
Romos tetejére.
Emlék-árnyak hanyatlása
A földi lét örök mása.
Elfúvódó gyertyalángba
Tűnékenyen belezárva.

Elfeledve, eltemetve
Száll a lélek mindörökre
Hamufelhő fénytelen felszínére.
A látogatás gúnykacaja a sírhellyel
A világ egészére visszhangtükröt ver.
Az elfeledett értékek, az üresség színhelye
Lesz egyszer majd végleg eltemetve.
De élni fog egy árny, ki mindig visszatér-
S a gyertyák lángját örökre fújja el a szél.

2007. szeptember

Pislákoló lángom hunyásában
Megpillantom éltem fényét,
Szikráim hanyatló múlásában
Tekintem fellobbanó képét.

Érzetek sejlő tömkelege
Halovány tetőkre épül,
Képek sodrón törekedve
Taszítanak helyükre végül.

Szorító testem markából
Régen kiszakadtam már,
A madárkéz óvó karmából
Elmerengek hamván.

Világító árnyként suhanva
Látom folyóm éles vonalát,
Az Óceán felé mutatva
Lelem meg hullámzó fonalát.

Tökéletlen síkságot felverve
Válok teljessé a porral,
Csillagfény alakjára meredve
Sosem hunyok ki a korral.

2007, július