Őskori leletek

Valahol
titkok palástjába burkolóznak
éteri visszhangok,
Valahol
kavargó ködben mártóznak
ősi csillagok.

Valahol
távoli bolygók sóhaján
sajgó húrú tájak ülnek.
Valahol
mámorban úszik a Magány...
s az érzelmek holddá hűlnek.

Valahol
fellegek lehelete a széllel
egymásba gördül.
Valahol
a Rejtély ébred fel
s a Gyönyör szemén könny ül.

Valahol
halvány emlékek sora
végigrezdül az Éj arcán,
S utána nem tér vissza már soha
csak a hervadás hívó hangján.

Valahol
a csillag csöndes sugara
a távoli fényű Múlt,
Ám mi látható csak: a hamva
Mert rég a Jelenbe hullt...

2009. december

A tövis megsebzi a rózsát
Sebeit az évek kelyhére szórják.
Esőcseppel keveredik könnye
Keservét egy pillanatra födve.

Bíborrá porladt szívvel
Palástolja vérző színét,
Álom-óceán vízzel
Hinti izzó éltét.

Rózsát szór majdan a szellő sírjára
Elmúlása után vérzik el magánya...

...s egy visszhang sem felel e szóra
Miért nem bíbor minden rózsa?...


2009. november

Midőn a tél fanyar csókja
Rádermed a teliholdra
Hűvösség szirmai
Szállanak az égboltra.

S a létet betakaró
Némán habzó hó
Egy helyre csöppen,
Hol él a nem látható.

Fagyott kelyheken
Didereg a jelen,
Majdan szikrákat szór
Reá a végtelen.

S a havas tájra
Csipkék árnya
Vetül csendben,
Fel-felszállva.

Fellegek fáznak,
Így egyszerre  válnak
Millió csillagokká-
Amivé vágynak.

Könnyeit a hónak
Felisszák a holdak.
Ám egyetlen csöppjét
Megőrzi a holnap.

2009. november

Mintha mély álmokban mártózna az égbolt
A felhő benne oly’ varázslatos álomkék.
Mintha minden élne, mi már holt,
Éji horizont a tájon álomszép.

Mintha a szürke lombok sejtenék egyedül
Az égbolt felsejlő titkait,
Melyen egy fátylas rózsa hegedül,
S rejtélye nyitja visszhangzik.

Mintha a lombok hatalmassága
Gyökerekből születne,
Ám egy néhány mégsem tekint magába,
Hogy ódon eredetét feledje…

Mintha mély lelkek könnye repülne,
S alant rejtőzne a gazdagság szárnya,
Mégis beleszédülnek kihűlve
A látszatból burjánzó világba…

2010. március 25.

A hűvösség belemarkol az Alkony arcába,
Melyről hideg holdharmat hull,
Dermedt rózsaszirmokra szállva
A Hold
Jégfátyol sejtelmébe halkul.

Csillagokban kavargó jeges szelek
Mélyre szórják a szív fuvallatát,
Midőn az ég felé hinti őt egy lehelet,
Az árnyak
Táncolva köszöntik az éjszakát.

Éjfélen nyíló virágok hamva
A hajnalajkú sötétségre száll,
Gyönyörbe némuló homály alakja
Többé
Nem bűvöl rejtélyeket már.

2010. február 19.