Őskori leletek

Alaktalan szellemmel bolyongok szabadon,
Ború nélkül török át ismeretlen falakon.
Cseppek a fájdalomból, ugyan ez tesz egésszé-
De a mámor szépsége is válhat semmivé.
Emlékfoszlány újjászületik bennem,
Féktelen morajt átszínező csendem
Gyötrelmeken túl szuszog a ködben,
Hevesen záporozik belülről folyó könnyem,
Igazsággal ostromol kegyetlen nyelvem,
Jelent megveti ellentmondással teli lelkem.
Korbáccsal gyakran sújtott egyben álló szívem
Leigázott kútból buzog bölcsesség vizen.
Mélának tűnő alak, kinek idegen e világ.
Nyugvó messzi pont, mely bolygón túl kiált.
Oszlásból feltámadó, harccal újuló lélek,
Piszokból sarjadó, s üdvözölő vak féreg.
Rideg kéz ereiben folyó vér soha meg nem állva,
Szabad létért küzdő sólyom csonka szárnya.
Teleírt lapok betűi végzetükre várva,
Unalmat romboló lelkek tiszta árnya.
Vagyok én mindezek végtelen pora-
Záró fejezet tovatűnő, utolsó sora.

2007. március

Hószitálás, éjharang
Mind köröttem állnak-
Várnak... jönnek, bújnak...
A téli éjjel dalai
Más szeleket fújnak...
Elhallgat az éjszaka,
Csak egyetlen pillanatra,
Majd ködös csöndbe burkolva
Fölhangzik az elmúlás
Tűnékeny, hulló hangja.
Mély, fúvó szellő
Lengeti előttem az utat,
Végtelenbe zárt erdő
Hamufénybe mutat.
Hóba tiport apró nyomok,
Rám meredő, halvány pontok-
Őriznek végig, s én magam vagyok.
Míg lassan és biztosan
- A jégben s általa-
Örök nyomot hagyok.
...s ha a Jövő rámlép, érzi majd ott-
Tűz éltetett valaha vagy fagyok.

2007. október