Ripli lászló blogja

Elestem. A harcmező üres, s kietlen.
Nehéz volt a harc, sokat vesztettem,
Hova lett romokban heverő, értékekkel teli életem?
Fájnak a mély sebek, s fájnak az örömteli percek,
Örökre magamban hordom a mérgező férgeket.
Belülről marják testem, érzem a halált,
Nincs rá gyógyszer, nincs rá mód…Rámtalált!

Mily szép szemek. Oh, mily csodálatos csók,
Tán sebeim felejthetem, s talpra állhatok?
Oly szép a hang, mely fülem simogatja,
Oly csodás a kéz, mely belemarkol oldalamba.
Mondd, ki küldött?
Tán a halál, hogy legyen néhány szép napom,
Vagy angyalok szántak meg, e sötét hajnalon?

Mondd! Érzed a lelkemben ütött sebek mélységét?
Kérlek, tedd a kezed mellkasomra!
Érzed szívem változó ritmusát?!
Gyógyszer lennél tán, ki számomra a gyógyulást elhozza?
Miért látlak esténként háborgatott álmaimban?
Vagy én lennék Neked a gyógyszer,
Ki erős kezével, hűvös éjszakákon átölel?

Mondd! Szeretni vagy megölni jöttél?
Ha megölni jöttél Rád bízom testemet,
Mikor kitéped szánalmas lelkemet,
Nézni szeretném fényes, s csillogó szemedet.
Viszont, ha a szeretet az, melyet édes ajkad sugallt,
Engedd, hogy megosszam Veled álmaimat,
Féltett álmaimat, melyeket, oly sokszor tönkretettek, s átírtak!

Bárhogy is legyen csókod ízét még most is számon érzem,
Szemed csillogása ragyog fenn az égen!
Mosolyod vetekszik a világ legdrágább kincsével,
Hogy találkoztam Veled…nem volt véletlen.
Ne! Ne szólj egy szót sem! Nézz mélyen kérlelő szemeimbe,
Ne mondj semmit! Én tudni fogom, hogy mit keressek!
Csókolj meg, ha tetszem, s elfogadsz,
Csókolj meg, ha elvágnád torkomat:
Így legalább boldogan lelem halálomat!