magdus blogja

Szórakozás
magdus•  2020. július 27. 21:17

Azok az 50-es diákévek! ( visszaemlékezés)

Iskolai történeteim, az 1950-es évekből

   Bevezető

Azok az 50-es évek! Sok nézőpontból lehet megközelíteni ezeket az esztendőket, én a diákéveimet akarom bemutatni nektek, az 50-es évek elejétől. Sok benne a vidámság, a rosszat hamar elfelejti a fiatal. Örültünk hogy vége a háborúnak, nem bombáznak, nem kell rettegnünk a pincékben, belevetettük magunkat a nagybetűs életbe, most éppen a tanulásba. Minden szülő színvonalas budapesti iskolában szerette volna gyermekét taníttatni, így van ez manapság is. Ezzel szemben én, a budapesti gyerek, csökönyösen ragaszkodtam a mezőgazdasági tudományok elsajátításához, melyet természetesen csak vidéki iskolában lehetett megtanulni. Szüleim megnyugtatására azért egy Pesthez közeli Mezőgazdasági Technikumot választottam Zsámbékon, de így is kollégiumi elhelyezéssel. Ami nem is volt olyan nagy baj, mert lássatok csodát, ...a 45 négyzetméteres lakásunkból melyben hatan éltünk, egyenesen egy kastélyba kerültem! Ha akartok jókat derülni és belepillantani az akkori valósághű életünkbe:
                                  
Gyertek velem a K A S T É LY OM B A!

          A nagy bőröndömmel /nem rólam van szó, még csak kb.50 kg. voltam/ a Széna téri autóbusz pályaudvarról indultam, jövőm felé. Emlékszem amint szorongva néztem ki az autóbusz ablakán. Akkor még nem tudtam, hogy Zsámbékon életem legnagyobb meglepetésében lesz részem. Mikor gyakori kérdezgetéssel eljutottam az iskoláig, azaz egy kastély lépcsője alá, majdnem összeestem a csodálkozástól. Úristen, apáca leszek! - gondoltam rémülten, amikor megtudtam, hogy nem olyan régen itt zárda volt, de hátha még ma is az? Rosszul töltötték ki a jelentkezési lapomat. Az mégsem lehet – nyugodtam meg – én református vagyok, úgyis kirúgnak. Álltam a lépcsősor alján, és nem mertem elindulni. Csak néztem a hatalmas épületet, a parkban felfelé vezető hosszú lépcsősort, én, a csöpp kislány, a nagy bőrönddel. /De ezt már mondtam./ Ekkora ház egy iskolának? Tévedést gyanítottam. Egy lány állt meg mellettem: Te is a technikumba jöttél? – kérdezte. Fellélegeztem. Akkor mégis jó helyen járok. Kitörő lelkesedéssel bólogattam. Hívj Colosnak - mondta, és add ide azt a marha nagy bőröndöt, mert te ezt úgyse bírod felvinni. Felnéztem rá. Tényleg magas vékony lány volt. Elvette a csomagomat, és az ő kisebb táskájával együtt felvitte. Útközben még megkérdezte: Mi a francot tettél bele, elhoztad anyádat is, te csiripiszli?

Tiltakoztam. És ne hívj csiriakárminek, Magda vagyok! Fölényesen végigmért: Jó, akkor ezután Pici leszel, világos? Beleegyeztem, mert ez már szebben hangzott, meg aztán ő vitte a bőröndömet. Felértünk a portára, mert hogy az is volt. Jani bácsi – így hívták a portást, kellő ellenőrzés után eligazított minket, hogy az udvaron kell gyülekeznünk. Amint a boltíves kapu alól beléptünk az udvarra, ott már nyüzsögtek a gyerekek. Sokan voltak, de elvesztek a nagy négyszögletes térségben. Köröskörül komor hangulatú ablakok meredtek ránk. Itt már mindenki lakott, még Mátyás király is, gondolom alig várták, hogy első Juhász Magda is megérkezzen. 

Várták, vagy nem várták, - megérkeztem. Szerencsére Colossal egy szobába kerültem, aki miután kipakoltam, ő azonnal bepakolta az anyám süteményét. Nem sajnáltam, végtére felcipelte a bőröndömet. Egyébként meglehetősen riadtan néztem szét szobánk környékén. Mit mondjak, nem valami barátságos hely volt. A részben ablak nélküli folyosókon időnkénti bemélyedések jelezték, hogy itt valamikor szentek vagy hasonló rangban lévők szobrait helyezték el. Attól tartottam, hogy valamelyikből nekem ugrik valaki, mondjuk egy szellem. Így aztán gyorsan visszamentem a szobánkba. Elfogott a honvágy, ekkora helyiségeket rövidke életem során nem láttam. A mi wekerlei lakásunk ehhez a kastélyhoz képest tyúkólnak számított, de én máris visszakívánkoztam. Elkezdtem pityeregni, amikor valaki mellém ült. Mi az, csak nem bőgsz? – kérdezte. Haza akarok menni! – kiáltottam kétségbeesetten. Te nem vagy normális! –háborodott fel. Na, ez volt Irén, aki ezzel a kedves, lehengerlő modorával egy csapásra a szívembe lopta magát.

Körülnéztél már? Van uszodánk is! - folytatta tovább. Bevallottam, hogy én már a folyosóról visszafutottam, de azért nagyon örülök az uszodának. Igaz, hogy úszni nem tudtam, ám nem akartam letörni a lelkesedését. Később kiderült, hogy ő se tud. Akkor minek örült? Aztán ismertették a házirendet, melyben a legfájdalmasabb a reggel 6 órai felkelés volt. De ez még nem volt elég. Gyorsan kellett felöltözni, háborogtam is, hogy mi ez, katonaság? – aztán az udvar többszöri körbefutása után, következett a torna.

Érdekes, futás közben mindig kibomlott a tornacipőm fűzője, így néhány méterrel kevesebbet kellett futnom. A baj csak az volt, hogy a tanár ismerte ezt a trükköt, mert néhány napi cipőkötözés után egyedül kellett futnom egy kört, miközben az ablakból röhögtek rajtam a fiuk. Szóval így kezdődött, de aztán belejöttem, hu, hu!

Azért még azt be kell ismernem, hogy éjszakánként, ha felébredtem, vacogtam a félelemtől. Mindenütt kísérteteket véltem látni vagy hallani. Eleinte jól bebújtam a takaróm alá, úgy, hogy még a fejem se látszott ki. Úgy hittem, így a kísértetek se vesznek észre. Ez se volt igazán jó, mert a takaró alatt majd megfulladtam, kivert a víz, szóval minden bajom volt. Egy idő után Irénnel megegyeztünk, hogy villanyoltás után átmegyek az ő szobájukba, és együtt alszunk. Egy darabig ment is a dolog, de egy este Hexinek becézett tanárnőnk észrevette, hogy nem alszom a vaságyacskámban, és kitört a balhé.  Annak örült, hogy nem a fiuk szobájában kerestem menedéket, de Iréntől is eltiltott. Ekkor újabb cselhez folyamodtam, amikor éjszakánként felébredtem. Egy darabig tűrtem a szellemjárást, de aztán egy éjjel olyan halálhörgéssel kombinált üvöltésben törtem ki, hogy szobatársaim, sőt még a környezők is, felébredtek és rémült tudakozódásba kezdtek, hogy mi lehetett az. Én nyugodt alvást színlelve, az össze-visszarohangálás ideje alatt, végre valóban elaludtam. Produkcióm többszöri megismétlése után egyszer mégis lebuktam, melynek következtében köztem és szobatársnőim között óriási párnacsata tört ki. A győztes mégis én lettem, mert Hexi tanárnő belátta, hogy materialista szemléletem hiányos, sőt a szocialista realizmushoz sincs semmi közöm, és szobatársnőim könyörgését is figyelembe véve, Irént áthelyezte a mellettem lévő ágyra. Ettől kezdve mindenki nyugodtan alhatott, csak éppen Irén nem. De ő hősiesen, egy jó barátnőhöz illően, felvállalta ezt az áldozatot, és éjszakai kísérőm lett. Egyszer nagyon fájt a gyomrom. Felráztam Irént, hogy meghalok, ő nem bízott ebben a szerencsében, ezért javasolta, hogy menjünk át a vöröskeresztes nővérhez, és kérjünk fájdalomcsillapítót. Na még csak ez kellett! Az épület másik szárnya – ahova a nővér szobáját elhelyezték – még ijesztőbb volt számomra. Végül Irén kíséretében - aki még nálam is alacsonyabb és vékonyabb volt, és ezzel kivívta magának a „mütyürke” elnevezést – rettegve ugyan, de felkerestük a nővért. Megjelenésünket nem fogadta túl nagy lelkesedéssel, ráadásul a segítséget illetően is kicsit tanácstalan volt, végül egy kanál vízbe ópiumot csepegtetett, és azt itatta meg velem. Ettől már visszafelé is majdnem elaludtam, de az ágyamba úgy zuhantam bele, mint akit letaglóztak. Ez a módszer Irénnek úgy megtetszett, hogy a nővértől minden estére akart ilyen cseppeket szerezni. Persze nem kapott, nekem viszont felírtak valami drapp színű pocsék ízű port, és azt kellett egy darabig vízben feloldva meginnom.

Elkezdődött a tanítás, és közben én is igyekeztem megbarátkozni a kastélyommal. Megnéztem az uszodát. A medence elején, úgy középtáj, hatalmas békaszobor üldögélt. Szép dísz, gondoltam. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán a kővé vált békakirályhoz van szerencsém. Később kiderült, hogy ez a béka nemcsak díszként szolgált, igen célirányos rendeltetéssel üldögélt ott. De erről majd máskor. Volt könyvtárszobánk, mennyezetig érő gyönyörű faburkolattal, zenetermünk zongorával, ebédlőnk, biológiai szertárunk gusztustalan preparátumokkal, kitömött állatokkal, aztán kémiai laboratóriumunk, és óriási tornatermünk. Az épületet függőkert vette körül, a sétautak mentén padokkal. Egyszer délután itt olvasgattam, de valaki megzavarta békés nyugalmamat. Egy fiú huppant mellém. Szia, mit olvasol? Megmutattam a könyvet, miközben szemügyre vettem. Nem a mi osztályunkba járt, azokat már ismertem. Kiderült, hogy az utolsó évet végezte, tehát nálam idősebb volt. Nagyokat hallgattam, miközben beszélt.

- Nem jött be a kis trükköd, mi? Láttalak futni, nagyon tetszett, főleg mikor szembe szaladtál velünk,- és kezével a mellkasánál mutatta, hogy mi nyerte meg a tetszését.
- Igazááán - kérdeztem, akkor most nézz meg hátulról is!
Ezzel felpattantam és futásnak eredtem, fel a lépcsőn, át a portán, egyenesen a hálószobánkba. Irén a szekrényét rendezte, én meg nekiláttam a székekkel eltorlaszolni az ajtót.
- Megtudhatnám, hogy mi a francot csinálsz? - érdeklődött bájosan – de ha azt mondod, hogy a szellemek üldöznek, ezzel a pohár vízzel öntelek nyakon!
 Kifújtam magam, elmondtam a történteket, és hogy a fickó szalad utánam. Fellélegzett.
- Végre egy élőlény! Ide úgysem jöhet be, mit hisztizel? Bízd rám, majd én elintézem! Elintézte. Szépen kibékített vele, és attól kezdve már nem tudtam egyedül olvasgatni. Lehet, hogy nem is akartam? Érdekes, erre már nem emlékszem.

 

Teltek a napjaink, de néha tanulni is kellett. Kicsit macerás volt, de valahogy ezt is kibírtuk. Persze Írén meg én az első padba kerültünk, pedig mi – az első alkalommal - szerényen hátrahúzódtunk. Nem akartuk a tanárokat zavarni. De mit tesz Isten, az osztályfőnökünket éppen ez zavarta. Úgy hogy szépen előre parancsolt bennünket, szerencsére egymás mellé.
            Milyen tantárgyaink voltak? A bizonyítványomból sorolom: magyar nyelv és irodalom, orosz nyelv, történelem, matematika, fizika, agrokémia, növénytan, állattan, biológia, testnevelés. Ez a második félévben kibővült ezekkel: növénytermesztés, éghajlattan, talajtan, állattenyésztés, gazdasági és üzemi gyakorlat.

A növénytant, állattant és biológiát ugyanaz a tanár tanította. Beszólásaimmal hamarosan a kedvence lettem. Ha viszont nem mondtam semmit, rögvest azt hitte, beteg vagyok. Az volt a heppje, hogy mikor bejön az osztályba, előttünk az asztalon már ne legyen semmi. Akkor hogy tanuljon az ember gyereke óra előtt? Valamikor csak kell!

Egy ilyen eset. Jön a tanár, asztalomon a könyv, füzet. Megkérdezi:
 - Mi az a szemét az asztalodon?
Még hogy szemét, az én könyvem. Azonnal megvédtem:
 - Ez nem szemét, hanem a könyvem!
-  Igen? – kérdezte őfelsége – akkor gyere ki felelni!
Na így védje meg valaki a tankönyvét - gondoltam - ennek már ez se tetszik. Kiballagtam, bár az aznapi anyagot nem volt még időm átvenni. Szerencsémre nem azt kérdezte, hanem visszament Ádámtól, Éváig, azokat meg mind tudtam. Végül kegyesen adott egy hármast és elbocsátott. Én viszont felháborodtam:
 - Csak hármas, hiszen mindent tudtam! Erre a tanár:
 - Akkor délután gyere be a könyvtárszobába és felelj tovább.
Kellett ez nekem? Mindegy, délutánig megtanultam az aznapra feladott leckét is, és bementem felelni. Végül négyest kaptam, mint mondta, a szájaskodásom és szófogadatlanságom miatt jobbat nem ad. Vele történt ugyanez; zsámbéki sétálgatásaink közben, a tanár lakásának ablakában láttunk egy ilyen szövegű hirdetést: „Friss fejőskecske eladó”. Jót vihogtunk rajta, és az első alkalommal egy szünetben, rákérdeztünk, persze nem mint vevők, csak mint cikizők. Ezt nem én kezdtem, - emlékezetem szerint. Viszont a tanár egyik - szerintem nőket sértő megjegyzésére - csak bekapcsolódtam a beszélgetésbe. Azt mondta ui., hogy” Többet ér egy friss fejőskecske egy asszonynál”. Erre már csak felháborodtam és megkérdeztem:
 - Akkor a tanár elvtárs, /így kellett a tanárokat is becézni/ miért nem cseréli el a feleségét egy kecskére? A gyerekek röhögtek, ő pedig ezt mondta:
- Juhász fiam, neked halálod után külön kell a nyelvedet agyoncsapni.
Hát nem tudom, még élek. Milyen jegyeim voltak tőle? Félévben közepes, de a tanév végén jó, és állattenyésztésből jeles. Felküzdöttem magam. Mondtam, hogy kedvelt.

 

Végre elérkezett a várva-várt pillanat: - feltöltötték az úszómedencét, mehettünk fürödni. Kicsit aggódtam, mert egy Leányfalunál történt fuldoklásom óta, féltem a mélyvíztől. Kiderült azonban, hogy felesleges volt, mert a medencét nem töltötték teljesen fel, még nekem is csak a mellkasomig ért, vagy talán addig se. A tornatanár vigyázott ránk, egy nagy síppal a nyakában, /szerencsére dob nem volt nála/ és a medence széléről nem lehetett csak úgy beugrálni. Most fény derült végre a békakirály funkciójára is, mert a fiuk hamar felfedezték az előtérben lévő gépházat, ahonnan a békát, pontosabban a köpését lehetett irányítani. Figyeltek minket, és ha valamelyik lány eme hatókörbe került, kapott egy hosszú spriccert.
            Egyszer a portás felesége megsúgta, hogy van a kastély tetején napozó is, ahol az apácák is napoztak egykor. Néhányan felkerekedtünk megkeresni. Meg is találtuk és ettől kezdve ott napoztunk, persze fürdőruhában. A magasból nagyon szép kilátás nyílt a környékre.

            Azt is megtudtuk, hogy az alagsori részen kápolna van, sőt azt is rebesgették, hogy onnan, a zsámbéki romtemplomig, majd tovább Székesfehérvárig, alagút vezet. Több se kellett nekünk! Egy délután felfedezőútra indultunk. A fiuk a portáról elcsórták a kápolna bejáratának kulcsát, de a hatalmas tölgyfa ajtóval alig tudtunk megbirkózni. Mikor nyikorogva feltárult, én már visszafutottam volna, ám a kíváncsiság erősebb volt a gyávaságomnál. Azt gondoltam, hogy valami szépet, esetleg kincseket látunk majd, de csalódnunk kellett. Az egykori kápolna romhalmaz volt. Összetört padok, kövek, feltárt, gondolom kifosztott kripták. Mi lányok, elkezdtünk sikítozni és szaladtunk volna vissza. A fiuk viszont megelőztek, és ránk zárták az ajtót. Egy darabig könyörögtünk nekik, hogy engedjenek ki bennünket, vertük az ajtót. Csókot kérő feltételeik azonban elfogadhatatlan volt számunkra. Én még azt is kikiabáltam, hogy: - Inkább a csontvázak, mint ti!
  Erre szépen ott hagytak minket. Ezek voltak a mi kedves osztálytársaink. Mikor kiszabadultunk, rendeztünk is olyan verekedést, hogy tanáraink alig tudtak minket szétválasztani. Persze az összetűzés okát nem árultuk el.

 

Szóval ott álltunk eleinte remegve a teremben, de aztán jobban körülnéztünk. A kápolnából - két oszlop között - be lehetett jutni egy kisebb benyílásba, ahol jó magasan, de ablakok nyíltak a parkra. Oda szépen betuszkoltuk magunkat. Egyedül én szorultam be,,- úgy deréktól fölfelé - és ott jajgattam, hogy várjanak meg. Irén rángatott, közben arra biztatott, hogy húzzam be. Mondtam neki :
 - Te hülye vagy, ezt nem lehet behúzni! 
 Végül csak sikerrel járt erőlködésünk, eljutottunk az ablakig. Minket Colos tolt fel a magas ablakpárkányra, ő meg egyedül tornázta fel magát. Kiszabadultunk, és sorra mentünk be a portán.
-  Csókolom, csókolom, - köszöngettünk János bácsinak.

Gyanúsnak tűnt neki a dolog, mert csak megkérdezte:
 -  Ti mikor mentetek ki, hogy én nem láttam?! Valamit makogtunk, ő csóválta a fejét, sehogy nem értette, de beengedett minket.

 

Teltek, múltak a napok, lassan kiismertük magunkat a kastélyban, és belevettük magunkat a mezőgazdasági ismeretek elsajátításába. Eme tudományt több oldalról is megközelítettük. Vizsgáltuk a talajmintákat ; - savas vagy lúgos, szerencsére nem megkóstolni kellett, hanem laboratóriumi kémcsövekben megállapítani.

 Az iskolának nem volt külön tangazdasága, ezért a helyi TSZ- tűrőképességét tettük próbára. Kaptunk tőlük egy darab földet, és ott kellett kertészkednünk. Ami - véletlenül - megtermett, azt a piacon értékesíthettük, s a bevételen az iskolával osztoztunk.

Irénnel hamar megtanultuk, hogy az árakat a kereslet-kínálat viszonyához kell alakítanunk. Így aztán igen változatosak lettek, hol kevesebb, hol több, de inkább több. Ha szóvá tették, mostuk kezeinket, és szeretett tanárainkra fogtuk.
- Ők állapítják meg az árakat, nem mi – füllentettük.

 Mindenesetre minden zöldséget eladtunk. Akkor még nem volt fóliasátor, és a konyhakert se volt jellemző a faluban. Örültek a mi friss zöldségeinknek. 

  Aztán megismerkedtünk az állatokkal is; birkák, disznók, helyesebben sertések, lovak. Ezeket a találkozásokat nem fogadtuk mindenkor kitörő lelkesedéssel. Egyszer a birkaistállót kellett kiganéznunk gázálarc nélkül. Nem volt kellemes, és szerintünk semmi köze nem volt a tudományhoz. Aztán elvittek megnézni a disznó miskárolását.
 Na ott, - pedig hátul álltam – szépen elájultam.
 Szegény jószágot rákötötték egy létrára, és minden érzéstelenítés nélkül, belevágtak a hasába. Persze hogy visított szegény pára. Akkor még nem volt az állatnak se joga. Úgy hallom, ma már van, de ki törődik a jogokkal?
Aztán mentünk a lovakhoz. A karámban futkostak, amikor odaértünk. Én azonnal lovagolni akartam. A fiuk egyet megfogtak, én meg a karám kerítéséről szépen ráültem. Az volt csak a baj, hogy ezek nem hátas, inkább még csikósorban lévő pacik voltak. Aminek a hátára ültem ill. evickéltem, nagyon rossznéven vette, mert azonnal beiramodott a helyére, a féltetős fészerbe. A tanárom még idejében rám kiabált:
 - Húzd le a fejed! Lehúztam.
Szerencsére, mert a fészer gerendája levihette volna. Aztán ez a félig ló, félig csikó, mintha mi se történt volna, megállt a helyén, a jászla előtt. Én meg szépen remegtem a tetején. Mikor a tanárom nagy nehezen leszedett, mindent mondott, csak dicséretet nem. Attól kezdve az egész tanári kar tudta, hogy a lovakra veszélyes vagyok.

 

Na de a tehenektől annál jobban féltem, mert ugyebár azoknak szarvuk is van. Valahogy az nem volt a kedvemre való.
A háború után egy darabig nagyanyámnál maradtam Sárkeresztúron, ott jártam iskolába. Ha véletlenül jött a csorda, én bizony felmásztam egy fára, és vártam, amíg eltakarodnak. A táskám persze a fa alatt maradt. Már csak azon kellett imádkoznom, hogy egy tehén oda ne jöjjön a fához dörgölőzni. A faluban gyorsan terjed a hír, mondták is a nagyanyámnak, hogy „ Az unokája fent ül az eperfán”.
 Itt viszont nem volt eperfa, se pardon, fejni kellett megtanulni. Felvettük a „munkaruhánkat”, ami köténynadrágból és gumicsizmából állt. Az istállóba klórmeszes vízen keresztül kellett bemenni. Ott kaptunk fehér köpenyeget, meg sajtárt, amibe fejni kellett /volna/ meg széket, mert ugye állva ezt a műveletet nem lehet elvégezni. Nézem a széket, forgatom, Irén is nézi az övét, végül felháborodottan összesúgtunk;
 - Te ennek a széknek csak egy lába van!
  Tanárunk persze észrevette sugdolózásunkat és odajött hozzánk. Mi a baj fiam? – kérdi tőlem. Mondom neki ugyancsak felháborodottan.
- Tanár elvtárs, ennek a széknek csak egy lába van, hol a többi?
- Megették a tehenek fejés közben!- incselkedett velem, tudta, hogy félek a tehéntől.


 Ezt azért nem hittem el, inkább nevettem. Erre csak megmagyarázta, hogy a fejőszék egylábú és a rajta lógó szíjjal kell a derekunkra csatolni. Irén jókat nevetett rajtam amint bíbelődtem a székkel. Végre sikerült felcsatolni, megkaptam a sajtárt, és mehettem a tehenemhez. Gondolom, már nagyon várt, mert ugyancsak mérgesen nézegetett hátra. Vagy azt nézte, hogy ki ügyetlenkedik a tőgye közelében. Előbb le kellett mosni a tőgyet, aztán lábunk között a sajtárral, meg az egy lábú széken egyensúlyozva kellett fejni. Mielőtt elkezdtük, az állatgondozók megmutatták a fejés technikáját. Végül tőgy közelébe kerültem és elkezdtem gyorsan rángatni, hogy minél előbb túl legyek a tehénnel együtt, eme megpróbáltatáson. A tehén azonban még gyorsabban túl akart lenni a ceremónián, mert jó nagyot kaszált felém a hátsó lábával. Felrúgta az üres sajtárt, mert minden erőlködésem, ráncigálásom ellenére nem tudtam egy csepp tejet se kipréselni. Szerintem visszatartotta, hogy bosszantson, a tanárnak más volt a véleménye. Amint kaszált a lábával, én rögvest hátra ugrottam volna, de szerencsétlenségemre a labilis egylábú székkel, inkább beestem a tehén alá. Na, ott aztán oda lett a szép fehér köpenyem színe, átment sárgába.

 Nagy nehezen kievickéltem a tehén alól, aztán mehettem a pucerájba, ki a kúthoz, ahol a gondozók leszedték rólam a köpenyt, és segítettek megmosni a ruhából kilógó maszatos részeimet. Ezzel - a tehenek nagy örömére - én be is fejeztem a fejés tudásának elsajátítását. Hogy őszinte legyek, sokáig még a tejet se tudtam meginni, mert trágya szagát éreztem annak is.

Így utólag örülök, hogy nem tanultam meg fejni, hiszen ma már fejőgépekkel fejik a teheneket. Felesleges energia befektetés lett volna. Igaz, már abban az időben is kísérleteztek vele, volt egy-egy készülék a nagyobb gazdaságokban.  Nem nagyon bíztak akkor még benne, és tessék, manapság azt használják. Remélem, mielőtt felteszik a gépet, csinálnak próbafejést, mivel előfordul, hogy véres a tej. Ezt külön kannába kell önteni, mert megsemmisítik, nem keveredhet a többivel. Mikor már dolgoztam a szakmában, ellenőrzés közben én is találkoztam ilyen tejjel.

 

    Visszatérve az iskolai foglalkozásainkra, egy szép napon megismerkedtünk a sarabolóval is. Őszintén megmondom, nem nagy öröm. Nagyanyámnál már volt szerencsém hozzá, de ott „horolónak vagy „hurulónak” nevezték.

Mondtam is a tanárunknak, hogy ennek valaki rosszul tudja a nevét, és különben is ez egy lapos kapa. Minek becézik össze-vissza?

Végül csak a saraboló név maradt. Az nem is lett volna baj, de sarabolnunk is kellett vele. Ráadásul előzőleg tífuszoltást kaptunk. Ez ugyan nem tartozott a saraboláshoz, csak valami járványhoz. A TSZ földre mentünk, koriandert sarabolni. Azóta se szeretem ezt a fűszert. Mindenkinek két sort kellett megkapálni ill. sarabolni, úgy dombnak felfelé. Időközben hatott az oltás is, - mindannyian belázasodtunk. Tavasz lehetett, a fák már szép lombosak voltak, és osztálytársaim sorra elnyúltak alatta. Én összeszorított foggal saraboltam tovább, néhány „elvetemült” társammal együtt. A végén már csak egyedül maradtam, és konokul saraboltam. Két sor a norma, azt meg kell csinálni. Már a tanárom is könyörgött, hogy „ Pici, hagyd már abba, te is lázas lehetsz”. Persze, ilyenkor Pici voltam, de ha baj volt, csak ”Juhász!”. Na most, gondoltam, inkább meghalok, de azért is megcsinálom. Nagyanyámnál a szőlőben kapáltam eleget, ehhez végre értek, nem úgy mint a fejéshez. Igaz, melegem volt, de tűzött a nap is. A szemem előtt karikák táncoltak, fájt a fejem, alig láttam a sort, meg a tanárt, aki ott futkosott körülöttem. Mikor befejeztem, a többiek kicsit erőtlenül, de megtapsoltak. Én meg büszkén összerogytam melléjük a fa alá. Lehet, hogy esetenként gaz helyett a koriandert vágtam ki, de a két sort megkapáltam. Most nem mondhatták, hogy a pesti lány ügyetlen.

 

Lassan összeszokott a vegyes osztály, a fiuk lettek olyanok, mint a lányok, vagy a lányok, mint a fiuk, nem tudom, de már nem akartak mindenáron csókokat. Barátok lettünk. Persze azért szövődtek szerelmi kapcsolatok is, de a felsőbb osztályba járókkal. Irén barátnőmet is eltalálta Ámor nyila. A fiú, akivel egymásba habarodtak, ugyancsak felsőbb osztályba járt. Én voltam köztük a szerelmi postás, és lassan mindenkinek én hordtam a szerelmes leveleket. Kicsit fárasztó volt, mert amikor összevesztek, a békítő bíró szerepkört is fel kellett vállalnom. Aztán még az is előfordult, hogy nekem akartak udvarolni. Ezért egy idő után lemondtam erről a tisztségről. De előbb Irénnek még adtam két frászt.
  Ugyanis összeveszett szívszerelmével, sőt úgy tűnt, hogy vége lesz ennek a nagy szerelemnek. Teljesen kiborulva találtam meg a hálószobában, mellette egy csomó Algopyrin, meg egy pohár víz, és bőgött, mint az albán szamár. Na, gondoltam, ennek fele se tréfa, Irén meg akar halni. Akkor aztán ki lesz az én éjszakai kísérő társam? - morfondíroztam önzetlenül.

Kérdésemre, hogy mit csinál, tényleg azt mondta, hogy meg akar halni, mert a Colos /így hívták ezt a fiút is/  a Lilit szereti.
-  Dehogy fogsz te meghalni! - kiáltottam mérgesen, és ijedtemben lekevertem neki két jó nagy frászt, és a pohár vizet is a nyakába öntöttem. Ettől nyomban magához tért, és kergetni kezdett. Én befutottam a WC-be, és szépen lehúztam a gyilkolásra szánt gyógyszerét.

      Mikor látta, hogy lőttek a produkciónak, visszaballagott a hálószobába, én meg elhúztam a csíkot, hogy megkeressem Colost. Végre a zeneteremben megtaláltam. Ott hervadozott a zongora előtt. Megrémültem, hogy ez is meg akar halni. Viszont őt már nem vághattam nyakon, így aztán barátságosan kifaggattam. Ugyanaz volt a baja, mint az Irénnek. Mondtam neki, hogy akkor találjon ki valamit gyorsan, mert Irén meg akar halni. Erre elkezdte ezt a számot zongorázni: „ Gyere vissza, kicsikém, mert én téged visszavárlak, és a két karomba zárlak, csak gyere vissza, kicsikém.”Ez az! - kiáltottam, és boldogan rohantam vissza Irénhez, gondoltam, hogy már meghallotta, hogy mit játszik Colos. Ő tudott ui. egyedül zongorázni. Neki volt fenntartva az a fene nagy terem, és ez volt kettőjük kedvenc száma. Mögöttem minden ajtót nyitva hagyva, szinte beestem a hálóterembe.

    Persze Irén már meghallotta a zongoraszót és kezdett éledezni. Nagy nehezen levonszoltam a terembe, és diszkréten magukra hagytam őket. Persze ott sokáig senki nem lehetett egyedül, mert volt jövés-menés a tanárok és a diákok részéről egyaránt. Mindegy, én kimentem az udvarra, és végre nyugodtan leülhettem a padra.

     Csakhogy az a kezdetben pimasz, utálatos, ronda, - és később kedves, aranyos - fiú, aki kergetett, azonnal ott termett mellettem.
- Énekeld ezt a számot, Pici - kérlelt. Erre felpattantam.
-  Mi vagyok én, feketerigó? Mára különben is elegem van a lelkizésből, a szerelemből, meg mindenből, Te is hagyj békén!
Ezzel beszaladtam a hálószobába, leborultam az ágyamra, és én is elkezdtem zokogni. Mi a fenének? Ma se tudom. Azt hiszem, én is szerelmes lettem, de ilyesmit az ember nem szívesen vall be, talán még magának se. Közrejátszott persze az ijedség, és a megkönnyebbülés is, végre kiengedtem a szárazgőzt, ami jelen esetben elég nedvesnek hatott. Ha ilyen a szerelem, akkor nekem nem kell, - sírtam egyre. Azóta tudom, hogy ilyen, de nem kell okvetlenül belehalni. Vagy mégis?

    

A szerelmen kívül azért néha tanulni is kellett. Voltak nehéz pillanatok. Na, ezt hogy is meséljem el? Szóval, amikor az állattan órán bizonyos kényes testrészeket kellett részletesen megtanulnunk, aztán felmondanunk, az elég ciki volt, tekintettel a vegyes osztályra. Az óra előtt valamennyi lány azon idegeskedett, hogy jaj, nehogy őt feleltesse a tanár. Lili, egy nagyon szép pesti lány – akire Irén féltékenykedett – szintén izgatottan várta az órát, azon imádkozva, hogy nehogy ő feleljen. Erre pont Lilit hívta ki a tanár. Hátsó padban ült, én Irénnel az elsőben, és amint meghallottam Lili nevét , megkönnyebbülten hátra néztem és ránevettem Lilire.
Erre a tanár.
-  Juhász fiam, ez neked nagyon tetszik, csak aztán összeadás előtt ki ne jöjjön az eredmény.

Na tessék, engem is leégetett a fiuk előtt. Mindegy, legalább nem kellett felelnem. Szegény Lili valahogy eldadogta a leckét, aztán a szünetben jól kimérgelődte magát.

Erre a lányra rájárt a rúd. Volt egy pesti udvarlója, akivel valami miatt összeveszett, és szakított vele. Alig telt el egy kis idő, Lilit gyászjelentésben értesítették, hogy a fiú meghalt. Szegény Lili sírt nagyon, bánta már, hogy szakított vele, latolgatta, hogy talán öngyilkos lett a fiú. Készült a temetésre. A gyászruhát úgy adtuk össze neki. Ki egy szoknyát, ki egy blúzt, akkor nem volt divat a fiataloknak feketében járni. Így aztán mély gyászba borulva, ahogy illik, elment Pestre, a temetésre. Még mi is pityeregtünk, hogy szegény fiú ilyen fiatalon meghalt. Vigasztaltuk Lilit, hogy ő nem tehet róla, és mint valami gyászmenet, sóhajtozva elkísértük a buszhoz.

 Izgatottan vártuk a visszajövetelét, és persze a beszámolóját. Na, másnap vissza is jött, de már nem feketébe. Nagyon feldúlt volt, alig mertünk hozzá szólni. Gondoltuk, hogy nagy megrázkódtatás érte, mégse gondoltuk, hogy így kiborul. Egyszer aztán dühösen kifakadt.
 -  A rohadt szemét!
 Mi összenéztünk: Ki a szemét, a halott? Azért így nem illik róla beszélni.
- A halott ott várt a temető kapujában! - üvöltötte most már sírva.

Csodálkoztunk, mert pillanatnyilag nem értettünk semmit.
- Ki tette oda? – kérdeztük össze-vissza – egy halottat a kapuba?
Aztán lassan kiderült, hogy a „halott” nagyon is élve állt a kapuban. Mi erre megkönnyebbülten nevettünk, Lili pedig felsóhajtott.
- Pedig milyen szép lett volna, ha miattam hal meg.

 

Teltek, múltak a napok, semmi különös esemény nem történt, mert ugyebár a tanulásban nincs semmi különös. Egy butaság kezdett elharapódzni a suliban. Elkábítottuk egymást. Na nemcsak a szerelemmel, hanem fizikálisan is. Lehet, hogy ez volt a drog előzménye? Szóval, megfogtuk egymás mellkasát, addig szorítva és rázva, amíg az akit fogtunk, el nem ájult. Szép mi? Akkor letettük a földre és megvártuk, amíg magához tér. Hogy mi volt ebben a jó, ma sem tudom, állítólag belehalhattunk volna. Szerencsére hamar kitudódott, és tanáraink megtiltották. Ez nagyon szép volt tőlük, bár akkor nem így értékeltük.

 

Ősszel elvittek minket a TSZ kertjébe almát szedni, gyakorlatnak nevezve. Kaptunk érte valamennyit, és aznap elmaradtak a tanórák. Az állattant oktató tanár jött velünk, a kedvencem, akivel mindig lehetett élcelődni. A többit is szerettem. Azt hiszem, ők is. A Hexinek becézett matek tanárnő, igazi nevén Margit néni, még szerelmes leveleket is kézbesített nekem. Attól az utálatos stb. fiútól, akiről már írtam. Elment mellettem, és szó nélkül a kezembe csúsztatta. Akkoriban az ő osztályuk szakmai gyakorlaton volt, és Jamesz, így hívták a fiút, onnan írogatott nekem. Én nem válaszoltam, mert nem szeretek írni. Ez most nevetséges, azt hiszem. Akkor nem volt számítógép, csak nem körmölök! Szegény anyámnak se írtam három hónapig. Meg is büntetett, mert nem mehettem el egy rokon lakodalmára.

 Visszatérve az almaszedés tudományára, elárulom, hogy gumis mackónadrágba és felsőbe mentem – akkoriban az volt a szabadidőruha – és teleszedtem a fák között termett késői vajbabbal is. Szép kövér lettem, mert almát is raktam mellé. Szerzeményemet aztán hazaküldtem anyámnak. Szegény nagyon megörült neki.

Elvittek még bennünket Solymárra borsót nyűni. Az nem volt valami vidám dolog. Korán, - hajnali 2 órakor kellett felkelnünk, mert a napon kipereg a borsó. Ti ezt tudtátok? Így egyétek! Meg kell becsülni a sárgaborsót. Ott voltunk vagy egy hétig. Fürödni csak hideg vízben tudtunk. Fekhely? Vaságyon szalmazsák! Ez a biomatrac elődje, de volt ennél rosszabb szállásunk is. ( De erről később.)
Mosakodni, fürödni csak hideg vízben tudtunk, csapokról. Még lavór se volt. Szerencsére nekem anyu varrt mosdókesztyűt, itt végre hasznát vettem. De nemcsak én, hanem a többi lány is. Körbejárt. Szerintem kizsákmányoltak minket a szocializmusban, miközben tanultuk, „Hogy az ember a legfőbb érték.” Ja, mi gyerekek voltunk, erre nem vonatkozott, érdekes.

Aztán Szarvasra /ha jól emlékszem/ mentünk gyapotot szedni. Bizony, volt hazánknak gyapotültetvénye is, de mi valamennyit leszedtük, azóta nincs. Lehet, hogy más az oka, de nagyon hiányzik. :-)  Most, - ha le nem szedjük - lehetnénk gyapot nagyhatalmak, de mi elszúrtuk. Ez is felróható a mai öregeknek, meg a felsorolt kényeztetéseink is: hideg víz, szalmazsák, stb. Tejben-vajban fürdettek minket, anno. Ugye?

Hol is tartottam? Ja persze, a gyapotszedés volt a következő gyakorlatnak nevezett munka. Azt hiszem, Szarvason történt ez a jeles esemény. Egy romos kastélyban helyeztek el minket.  De hogy? Volt egy nagy, valamikori táncterem, az lett a mi „hálószobánk”. Nappali, fürdőszoba, de még WC se volt. Latrina a fiuknak, amit ők ástak, nekünk pedig egy budi. A hálószobába szalmára lópokrócot terítettünk, és kaptunk még egyet takarónak. Már az első este rémült kiáltozások:
-  Jaj, egér, jaj, egér!
Szegény Margit néni, született Hexi, volt velünk, és egész éjjel együtt kergettük az egereket. Igaz feleslegesen, mert a szalma jó búvóhelynek bizonyult. Végül csak kifáradtak azok is, mert nem mocorogtak többet. Így aludtunk nap-mint nap az egerekkel édes békességben.

 A fiukat külön teremben szállásolták el, rájuk az állattenyésztést tanító tanár vigyázott, egér ott is lehetett. Reggeli választék többnyire hitlerszalonna - vagyis kemény gyümölcslekvár -, vagy sózott szalonna. Ez volt a” svédasztal”, igaz, mindig azonos választékkal. Vagy ez, vagy az.

 Reggeli után vontatóval kivittek bennünket az „Ültetvényre”. A cserjéken fehér tömött pamacsok várták, hogy a nyakunkba akasztott lazsnakokba szedegessük. A baj az volt, hogy ezek a cserjék többnyire nem értek be, és a pamacsokat úgy kellett a tüskés fészekből kipiszkálnunk. Jobb helyeken a tetejéről kapkodják le. Ez a szedési módszer a kezünket nagyon megviselte, én pl. ekcémát kaptam 2-3 ujjamra. Ez már az iskolában derült ki, mivel az ujjaimon keletkezett sebek nem akartak begyógyulni.  Sokáig küszködtem vele, több kencét kipróbáltak rajtam, míg végül itt Pesten anyám elvitt a Klinikára egy idős profhoz, aki adott kenőcsöt is, de előzőleg Neomagnolos vízzel kellett lemosnom. Ez gyógyított meg. Addig nem moshattam, szegény Irén mosott rám.

Volt ott, a gazdaságban, egy terelő kutya, akit ugyancsak Picinek neveztek, akárcsak engem. Na ezt a poént a fiuk soha nem hagyták ki.

 - Pici! – kiabálták - nem te a másik!

Azt hiszem, itt történt, hogy amíg a kondás bent az ebédlőben nyugodtan ebédelt, én felfedeztem a karikás ostorát, meg a békésen hentergő malacait. Mondom Irénnek, hogy – Irén, én tudok csördíteni az ostorral. Le akart róla beszélni, azzal, hogy még kicsördítem a szememet. De én mindenáron meg akartam neki mutatni eme tudásomat. Felkaptam a karikás ostort, Irén óvatosan távolabb húzódott. Sose bízott bennem. Még ma is csak legyint, - Hát kitaláltál egy csomó hülyeséget! Na, szóval majdnem úgy ahogy kell, megpörgettem fejem felett az ostort és egy jó nagy rántás után szólt is az akkorát… hogy a disznók mind felugrottak és elkezdtek felénk rohanni. Több se kellett nekünk, uzsgyi neki, vesd el magad, futás a szállás felé, a kocasereg meg utánunk. Végre beugrottunk egy ajtón, a disznók meg szépen berohantak a helyükre és felzabálták a már odakészített vacsorájukat. Hamarosan rohant a kondás is, szerintem tépte a haját.

Már ősz volt mikor a gyapotot szedtük. A munkaterepen kaptunk alumínium kannákból és poharakba meleg teát, lajtokból vizet. A tanárunk derekán pedig ott lógott a kulacs, azt húzta meg időnként. Én incselkedtem vele ott is, hogy abból kérek.
-  Ez nem gyereknek való - mondta mosolyogva.

Olyan gyorsan dolgoztam, hogy élmunkás lettem. A lányok azzal csúfoltak, hogy azért, mert szerelmes vagyok, ui. Jamesz nem volt velünk, mert egy osztállyal feljebb járt. Lehet, hogy igazuk volt, néha azt gondolja az ember, hogy szerelmes, de csak addig, amíg az igazit meg nem ismeri.

  A teljesítményünk miatt néhányan több ruhaanyagot kaptunk fizetség gyanánt, mint a többiek. És valami oklevelet is, mert ez ugyebár fontos volt. Anyagból lehetett választani, ki milyent kért. Többen blúzanyagot választottak. Én nem magamnak, hanem édesapámnak, pizsamára valót kértem.  Még most is emlékszem az anyag színére és mintájára. Szép pizsamát varratott anyu belőle.

 

Aztán a koleszban következett vidámabb esemény is, jelmezbál. 

 

 Igen, lázas örömmel arra készültünk. Ráadásul ez a bál a falu lakosai előtt is nyitott volt. A legnagyobb gondot a jelmezek kigondolása, elkészítése ill. beszerzése okozta. Mindenki szép akart lenni, de az anyagi lehetőségek igen szűkösnek bizonyultak. Jelmez? Mikor a mindennapi ruháink megvétele is gondot okozott szüleinknek. Mindegy, tanáraink megadták erre a lehetőséget, éljen vele mindenki, ahogy tud. Egy kastély mégsem lehet meg jelmezbál nélkül!? Ráadásul a falu lakosságának érdeklődése is egyre jobban a kastély felé irányult. Sok szóbeszéd terjengett, erről a titokkal övezett házról, a korábbi apácákról, akik nem is voltak olyan szende szüzek, szóval ideje volt legalább magunkat megmutatni.

Volt még egy kis bökkenő, nem tudtunk táncolni. Ez a feladat Margit nénire hárult, aki Colos fiú zongorázása mellett, tanítani kezdett bennünket. A fiúkat pedig az állattenyésztés tanára.

 Halálra nevettük magunkat, ahogy nagy pocakja alatt emelgette a lábait, miközben mondogatta, hogy, „Kecsesen, fiuk, kecsesen.”

Mikor az alaplépéseket elsajátítottuk, főleg a tangó, keringő és egyéb hagyományos táncok terén, megengedték, hogy a fiukkal együtt táncoljunk. Talán abban az időben kezdett tért hódítani a szamba, meg a rumba is. Mindenesetre ezt a tanáraink nem kedvelték. Zongoristánk viszont a tánctanítás szünetében vadul elkezdte verni a zongorát, és néhány vakmerő táncos járta is. Hamarosan megtiltották, mondva, hogy ezt nem játssza majd a faluból verbuválódott zenekar. Meg azt hiszem, valami kapitalista csökevénységnek tartották, és egy iskola mégsem kerülhet a kapitalizmus hálójába.  Végre elérkezett a várva várt nap. Én – baráti kapcsolatokon keresztül - Somlai Artúr lányától, Júliától kaptam jelmeznek, díszmagyart. A ruha földig ért, anyaga fehér selyem, apró fehér nyomott mintás virágokkal, fényes fehér selyem pruszlikkal, színes szalagokkal, pártával, és azon is színes szalagokkal. Lehettem - évveszteségeimet is leszámítva, - kb. 17 éves. /Hű de régen volt, a 7-es szám még stimmel, csak a kezdőszámként/ Ilyen bonyolult ruhám még nem volt, úgy, hogy jól bele is keveredtem a sok szalagba, amit végül a lányok bogoztak ki, és szorították össze vele a pruszlikomat. Mikor már alig kaptam levegőt, jónak találták és mehettem.  Futottam is, mert a felvonulás a tornateremben már megkezdődött. Éppen a menet végét értem utol, azaz Hófehérkét és a 7 törpét. Az előbbi a Colos lány volt, akinek lepedőből varrtunk ruhát. Amikor berobbantam a terembe, mindenki felém fordulva suttogni kezdte, hogy „Itt van Hófehérke”. Colos viszont mérgesen morogta nekem: „Menj a francba”. Erre a kedves felszólításra otthagytam a törpéket, és előbbre igyekeztem. A felvonulás végén díjazták és jutalmazták a legszebb jelmezeket. Én a 2. helyezett lettem. Az első az orosz népviseletbe öltözött lány lett, aki tortát kapott. A lányok dühösek voltak, mert azt remélték, én nyerem meg, és együtt megettük volna. Az én díjam, - nem fogjátok elhinni, mert szinte én se akartam – egy karton Tulipán cigaretta lett. Ekkor szokott rá az összes lány, velem együtt, a cigire. /Megj.: erről a rossz szokásomról kb. 30 éve szoktam le, szerencsére. A többiről meg a mai napig, úgy apránként.. ha, ha, ha./ Aztán következett a bál. Engem felkért egy katonatiszt, tőle lekért Jamesz, újra felkért a katonatiszt, és a végén Jamesz neki akart menni. A tanár fogta vissza, aztán elvitték lefeküdni. Erre én is felvonultam a hálószobába és jól kibőgtem magam, hogy az első bál ilyen rosszul sikerült nekem. Ott maradhattam volna, maradhatott a katonatiszt is, de az én szívem Jameszért fájt. A lányok szerint hülye voltam, mert míg én bőgtem, ők táncoltak.

Néhány nap múlva levonultunk a falubeli fényképészhez, megörökítés végett./A fénykép még megvan, sőt egy festmény is készült róla, ami itt van bekeretezve./ Egy fiú osztálytársam jött mellettem. Ezzel az Imre nevű, ugyancsak pesti fiúval jó barátságban voltam. Úgy kedveskedett, hogy „Csecsebogyó szeműnek” nevezett. Én haragudtam érte, mondván, majd valaki „Kecskebogyónak érti”. Egyszer vonalzóval az osztályban lemérte a szememet, és az ajkamat, és megállapította, hogy akkora a szemem, mint az ajkam. A levonulásunk a lépcsősoron igen látványos lehetett, mert hamarosan elterjedt a híre, hogy:” „esküvő volt a kastélyban”. Jót nevettünk, mikor meghallottuk.

 

Ezt követően túl sok esemény már nem történt, néhány azért még akadt. Többek közt többedmagunkkal elmentünk a romtemplomhoz, megkeresni a Székesfehérvárra vezető alagutat. Hogy mi miért akartunk odáig eljutni, mikor a török se üldözött, fogalmam sincs. Röviden összefoglalva: kalandvágyból. Gondoltuk, meglepjük a fehérváriakat, amikor kinézünk valahol, feltehetően a templom közelében lévő téren, hogy kukucs!  Vittünk madzagot, gyufát, egy fiú zseblámpát. Egy darabig mentünk, valami járat tényleg volt, de hirtelen sötétben maradtunk, mert a zseblámpából elfogyott a „petróleum.” Már csak a gyufa maradt, de egy idő után nem tudtunk tovább menni. A járatot ugyanis befalazták. Csákány meg nem volt nálunk, - szerencsére. Felháborodtunk: - Ezt a szemétséget! Most hogy jutunk el Fehérvárig?

Tanakodtunk, miközben a gyufákat egymás után gyújtogattuk. Állítólag miattam, mert mondja Irén: Fiam, te állandóan nyafogtál, hogy félsz. Az egyik fiú javasolta, hogy jöjjünk vissza, hozzunk csákányt és bontsuk ki a falat. Aggodalmaskodtam: És ha megint kriptát találunk? Mert hogy a fejünkre dőlhet az egész alagút, az pillanatnyilag eszembe se jutott. Hülyeség - mondta a másik fiú – robbantani fogunk! Na ettől már szinte égnek állt a hajam: Robbantani? – hüledeztem. A srác gyorsan elhadarta, hogy a kémiai laborban majd ő előállít valamit, mert már tudja azt, hogy miként kell. Én tiltakoztam, hogy elég volt a háborúból, én akkor inkább feladom Fehérvárt, nem jövök velük. Persze, - cikiztek – akkor majd beárulsz minket, velünk kell jönnöd és kész. Ráadásul erre mindannyinknak meg kellett esküdnünk, úgy hogy egymásra tettük a kézfejünket. Hogy mire esküdtünk, azt már nem tudom, de ez később már nem is volt fontos, mert hirtelen kiabálást halottunk. A kémia tanárunk, Béla bácsi keresett bennünket. Jött értünk zseblámpával, nagyon dühösen. Nem derült ki sohasem, hogy honnan szerzett tudomást a mi akciónkról, de a kimenőnket jó ideig megvonták. De csak a többiét, mert én hirtelen szerencsés helyzetbe kerültem. Alig néhány nap telt el, jött a magyar tanár, hogy a TSZ-ben zárszámadás lesz, és nekem kell szavalnom a megnyitó ünnepségen. Én voltam mindig az ügyeletes szavaló. Mutatott egy hosszabb verset Sztálinról, hogy azt tanuljam meg. Még mit nem – gondoltam – és bánatos arccal kifejtettem neki, hogy én bizony nem mehetek ki a faluba, mert az igazgató megvonta a kimenőmet. Elviharzott, majd vissza, és már meg is volt az engedély. Örültem is meg nem is. Már elég jól éreztük magunkat kimenő nélkül is, pingpongoztunk, Colos zongorázott, én eljutottam a Szánt a babám.. dal pötyögtetéséig, most meg betette a lábát Sztálin, egy marha hosszú verssel. Látta a tanár, hogy nem vagyok túl lelkes, és még elmondta, hogy lesz vacsora és utána tánc is. Ez már valami, - gondoltam – de csak nem hagyom a barátnőmet itt senyvedni. Mondtam, hogy én ezt a hosszú verset nem tudom 1-2 nap alatt jól megtanulni, súgó is kellene. Beleegyezett, így aztán Irén lett a súgóm, aki velem jöhetett. Minden jól sikerült, megtapsoltak, a TSZ elnök kezet fogott velem /azóta se mostam meg/ a vacsora is jó volt, csak amikor felkért egy katonatiszt /nem az, egy másik/ táncolni, az közölte velem, hogy én kicsit átköltöttem a verset, és szinte csak az utolsó sora volt az igazi, azt viszont úgy kiabáltam, hogy hullani kezdett a mennyezetről a vakolat. Ijedten felnéztem, nem volt igaz. Az viszont igaz volt, hogy kicsit összekevertem ezt a verset, Irén is azt mondta, hogy nem súgni, még követni se tudott. Mi volt az utolsó sor? Na arra még most is emlékszem: Érette igyunk, Sztálinért!  Én viszont érette ettem akkor.

            Leesett az első hó, Béla bácsit az én ötletem alapján a romtemplomnál, hógolyóval megdobáltuk. Mondta is, hogy most ledobálhatjuk rajta a rossz kémiai jegyeket. Az alagútra rácsot raktak, talán még ma is ott van. Aztán behívták katonának. Szomorúak voltunk, mert leszámítva az alagúti jelenetet, szerettük, és sajnáltuk, hogy elmegy. Az utolsó órán vigyázban álltunk és elénekeltünk egy szovjet indulót, ami kb. így szólt: Fűzfa kérlek ne búsulj, ne sírj, /ne búsulj sohasem a katonán/ Szél fúj, vagy hull a hó/ gránát vagy fegyverek/ süvít a vad golyó/ de gyáva köztünk nem lehet!/  A fűzfa nem sírt, de mi igen. Szegény Béla bá’ alig tudott megvigasztalni bennünket. Valami ajándékot is adtunk neki. Csúfoltuk, de szerettük a tanárainkat. Ez talán nem baj? Ha arra gondolok, hogy már nem élnek, összeszorul a szívem. Furcsa dolog ez nálam a mai napig. Én mindenkit tudok szeretni, mindegy, hogy férfi vagy nő, öreg vagy fiatal, egyszerűen szeretem az embereket. Szívem szerint mindenkit megölelnék, az ellenségemet is, de ez egy marhaság ugye? Igaz, ha igazságtalanul megtámadnak, harcolni is tudok magamért, és mindenkiért, akit igazságtalanság ér. Na de ez nem tartozik a történethez.

Az viszont igen, hogy Zsámbékon megszűnt a középiskolai oktatás, szétszóródtunk az ország technikumai között. Jamesz tiszti főiskolára ment, de előzőleg bemutatott a szüleinek, amikor az iskolában végzett. Ott álltam, egyik lábamról a másikra, a szülők méricskélő tekintete előtt, miközben a kedves fiuk agyba-főbe dicsért. Úgy beszéltek rólam, hogy én leszek majd a felesége. Legalább beavatott volna ebbe a tervbe engem is, de nem, ez ott derült ki. A szülők pedagógusok voltak. Mikor Jamesz azt mondta nekik, hogy jól tanulok, én szenvtelen arccal megjegyeztem, hogy matekból bukásra állok. Emlékszem, szegény anyja úgy meglepődött, hogy még a szemei is forogni kezdtek, a papa meg a homlokára tolta a szemüvegét és ráförmedt a fiára, hogy miért nem segít nekem. Aztán megnyugtatott, hogy nem baj, majd kijavítom. Én szomorkás arccal bólogattam, de alig bírtam visszatartani a röhögésemet, mert négyesre, és nem bukásra álltam. Mikor végre elmentek, Jamesszal újra az udvaron találkoztam, aki felháborodottan kérdezte, hogy ez meg mi volt. Én meg viszont kérdeztem, miért nélkülem döntötte el, hogy én leszek a felesége, amikor még nem is csókolóztunk. Úgy tudom, - mondtam, - hogy akit megkérnek, azt előbb meg kell csókolni. Erre ő: - Én akartam, csak te nem! Tiltakoztam, hogy ez nem igaz. Akkor talán most? - kérdezte, és hirtelen az udvar közepén megcsókolt. Szerintem az összes ablak minket bámult, de ki törődött ezzel? Legfeljebb elvonják újra a kimenőmet.

Mégse ő lett a férjem. Az iskola felbomlása, az ő pályaváltoztatása ezt megakadályozta. Levelezni kellett volna egymással, és én képtelen voltam erre. Utáltam leveleket írni, és egy idő után megszakadt a kapcsolat. Én voltam a bűnös, pedig még az állítólagos katonai felettese is írt nekem, hogy Jamesz nagyon szomorkodik utánam, és félti. Én viszont felkaptam a vizet, mert így kezdte a levelet: Kedves karácsonyfadísz! Én, karácsonyfadísz, ez hülye, nem a felettese, - mondtam Irénnek, aki jót derült rajta, és sokáig így csúfolt. Ez lett a románc vége. De Vincével elkezdődött egy újabb, és azt hiszem, ő lett az első, igazi nagy szerelmem.

magdus•  2020. július 27. 21:13

Azok az 50-es diákévek! ( visszaemlékezés)

 Gyöngyösön újabb kalandok vártak rám! 

Örültünk is meg nem is, de azzal vigasztalódtunk, hogy ősszel majd ismét találkozunk. Sajnos nem így történt. Én Sárkeresztúron, apai nagyanyámnál nyaraltam, amikor szüleim értesítettek, hogy a zsámbéki iskola megszűnt technikumnak lenni, Tsz Elnökképző, vagy mi a csuda, lesz belőle. Bennünket szétszórnak az ország technikumai között, választhatunk ki hova akar menni. Irénnel megkerestük egymást és elkezdtünk tanakodni. Irén Keszthelyt választotta, én Gyöngyöst. Mi a fenének akarsz oda menni, mikor a Balaton mellé is mehetünk? – kérdezte. Mert  látni szeretném a Mátrát és síelni  is szeretnék megtanulni. A síelés nem lelkesítette, de a Mátra az megnyerte a tetszését. Jól van, - legyintett menjünk oda, ahova te akarsz, de a síelést felejtsd el. Hát igen, Irén nem szeretett tornázni se, általában terhére volt a mozgás. Én meg az ellenkezője voltam, 5 percig se tudtam egy helyben maradni. Eljött a pillanat, amikor újra kezembe nyomták a nagy bőröndöt, és elindultunk a távolabbi új iskolánk felé. Most vonattal mentünk, vámosgyörki átszállással. Végre megérkeztünk, és jó nagy cuccainkkal Gyöngyösön lekászálódtunk a vonatról. Amint tanácstalanul nézelődtünk, elénk pattant egy nálunk fiatalabb fiú, hogy ő majd viszi a bőröndünket. Városi öltözetünkkel valószínűleg kitűntünk a többnyire helyi utasok közül. A szállítási díjat lealkudtuk 20 fillérre és a nálunk lévő zsíros kenyérre. Az a szegény fiú annak is nagyon örült, és ezzel elkezdődött gyöngyösi bevonulásunk. A fiú előttünk ment, mondva, hogy ő tudja, hol van a kollégium. A vasútállomástól hosszú út vezetett odáig, majdnem a város másik végébe. Már kezdtem sajnálni a gyereket, mikor végre odaértünk. Ott elszámoltunk, a srác egyből befalta a zsíros kenyeret, nagyon éhes lehetett szegény. Mi is éhkoppon maradtunk, de gondoltuk, majd csak kapunk hamarosan ebédet a koleszban. Tévedtünk, mert alig távozott alkalmi hordárunk, a gondnok bácsi közölte velünk, hogy az iskolába kell mennünk évnyitó ünnepségre, és a csomagjainkat is vinnünk kell, nem hagyhatjuk ott. Mit gondoltok hol volt az iskola? A vasútállomáshoz közel. Na, szépen nézünk ki, - sóhajtoztunk – oda a kaja, a 20 fillér, és szinte oda kell visszacipekednünk, ahonnan elindultunk. Nem tudtuk hirtelen, hogy ezen sírjunk, vagy nevessünk. Végül inkább nevettünk, és visszaindultunk. Időnként le-leraktuk nehéz csomagjainkat és kifújtuk magunkat. Egy, a koleszhoz szerencsére még közeli kapualjban, kiskatona állt őrségben. Laktanyaféle volt. Sóhajtozásunkra felajánlotta, hogy őt mindjárt leváltják, és elviszi a bőröndjeinket. Várjuk meg. Naná, hogy megvártuk. Így katonai kísérettel vonultunk végig Gyöngyös fő utcáján az iskoláig, be egészen az udvarra, ahol már javában állt az ünnepség, és döbbent szemek kereszttüzében átvágtuk magunkat a tömegen, megkerestük a 2. osztályt, beálltunk mi is a sorba, és elbúcsúztunk a katonánktól. Az ünnepség után viszont már mi vittük vissza a bőröndünket. Így történt, hogy háromszor vonultunk át Gyöngyösön, de amikor a katonával, hát az volt a csúcs. Kaptunk bőven füttyöket és megjegyzéseket, viszont az osztálytársaink felnéztek ránk, hogy még a katonaságot is mozgósítottuk. A sok segítség ellenére, mégis mi vittük a bőröndjeinket a koleszbe. Szinte a vasútállomástól.

 

Szóval bevonultunk Gyöngyösre, de itt nem ám kastély várt minket, hanem csak egy emeletes, sárgára festett kis épület. A földszinten volt a kollégium igazgatójának a lakása és a gondnokkal közös irodája, a tanulószobák, néhány lépcsővel feljebb az étterem. Az emeleten jobbra a lányok, balra a fiuk hálószobája, és a két szárnyat összekötő folyosót zárható vasrácsos ajtó választotta el egymástól. „Ott túl a rácson…” na itt jogos lett volna ez az operett, de mi lányok erre nem gondoltunk. A fiuk? Azt nem tudom. Mindenesetre biztonságban voltunk. Erről az igazgatónk is gondoskodott, mert állítólag éjjelenként zseblámpával ellenőrzött minket, hogy az emeletes vaságyikónkban vagyunk-e. Ezt egy idő után nagy felháborodás követte, mert a lányok nem örültek a hívatlan éjszakai látogatónak. Én nem izgultam, mert fel se ébredtem, és különben is, akkor még a pizsamás koromat éltem, amiből nem látszottam ki, akármilyen pózban is aludtam. Megszoktam, mert a három öcsém mellett otthon is ez volt a hálóruhám.

A belső folyosón, a hálószobák után, következett a tanárnő szobája, akit időnként meglátogatott a férje is Pestről, majd a fürdőszoba és egyéb mellékhelyiségek. Mindig tudtuk, ha a tanárnő férje ott volt, mert ilyenkor égzengés következett, törtek zúztak, ordítottak egymással. Mi meg a takarónk alatt kuncogtunk a „szerelmes” jeleneken. Apropó, takaró. Az bizony egy lópokrócnak titulált darab volt, amit én soha nem tűrtem. Zsámbékon is ilyent kaptunk, de az én drága jó anyám, az én nyafogásomra, mindig utánam küldte az otthoni kisdunyhámat és párnámat. Így aztán soha nem fáztam. Nyáron meg szünidő volt, vagy legfeljebb néhány hét üzemi gyakorlat. A dunyhát nem, de a párnámat oda is mindig magammal vittem.

De visszatérve az első napra, mi Irénnel a kisebb hálószobába kerültünk, egymás melletti vaságyra, a földszintre. Mellettünk, meg felettünk aludtak a többiek. Összesen nyolcan laktuk ezt a szobát, én voltam a legszélső, úgy hogy amikor a tanárnő villanyoltásra, vagy az után benézett, rögvest engem láthatott. Szem előtt voltam, ami egyszer okozott is csekély problémát. Majd később elmesélem. A szobánkból nyílt még egy nagy háló, ott bizony már sokkal több lakóval. Na de térjünk vissza ismét az első napra. Mikor a szekrényeinkbe is bepakoltunk, egy kicsit ismerkedtünk a többiekkel, mehettünk vacsorázni. Szépen, kettes sorban, ahogy illik. Itt már az összes tanuló együtt étkezett, fiuk, lányok és valamennyi osztály, vegyesen. A vacsora előtt nem imádkozni, hanem hangos „ Jó étvágyat kívánunk”-kal illett kezdeni, a végén meg „Köszönjük a vacsorát,” ebédet, reggelit, mikor mi volt az aktuális. Beszélni nem volt szabad, csak a tányér felett sugdolóztunk. Így súgták meg, hogy az egyik felsős fiú nagyon nézeget engem. Viszont az egésznapi koplalás után, én olyan éhes voltam, hogy ez a hír egyáltalán nem zökkentett ki a vacsora élvezetéből. Csak megrándítottam a vállam, mondva, hogy inkább enne, mint engem bámul. Az étkezés öröme után Irénnel fürödni készültünk. Hónom alatt a pizsamámmal, szappannal, törölközővel, fogkefe stb. birtokában, pongyolában elindultunk a fürdőszobába. Ott aztán olyan meglepetésben volt részünk, amit, amíg élek nem felejtek el. Valamennyi fürdőző lány, fürdőruhában zuhanyozott, vagy ült a kádban. Az első megdöbbenésünk után hangos hahotára fakadtunk, majd megérdeklődtük, hogy mi a francot csinálnak? Ez nektek fürdés? Féltek a szappantól, esetleg egymástól? Felvilágosító munkánk és példamutatásunk hatására, néhány nap alatt elértük, hogy kihámozták magukat a nyakig érő fürdőruhákból. A környező kis falvakból érkező lányoknak a fürdőszobáról, sőt a legalapvetőbb higiéniáról, fogalmuk se volt. Erre nem számítottunk, volt velük dolgunk. Zsámbékon ilyen misszióra nem volt szükség, ott felvilágosultabb, többnyire pesti diákok jöttek össze. Itt csak mi voltunk ketten pesti lányok, és egy fiú, Imre György, aki Zsámbékon előszeretettel „csecsebogyó szemű”-nek titulált. Itt annyira falusi volt az összetétel, hogy időbe került, amíg elfogadtattuk magunkat, pestieket. De vajon elfogadtak-e? Majd kiderül!


Szóval Gyöngyös. Én itt is jól éreztem magam, csak az egyensapkával nem voltam kibékülve. Ezt a holmit, ha csak tehettem, valahova eldugtam; táska, zseb stb. Irén szintén követte a példámat, a tanár meg követelte rajtunk. Akkor előszedtük nagy duzzogva. A suliban hamarosan kiderült rólam, hogy a nehezebb tantárgyak, mint pl. az ének, néptánc, szavalás, fogalmazás a kisujjamban van. Ennek következtében azonnal kineveztek DISZ titkárnak. Az úgy történt, hogy az iskola igazgatója behívott az irodába és megválasztott. Kicsit ideges lettem, mert tudtam, hogy ezek után mindig példamutatást várnak majd tőlem, a sapkát is viselnem kell, és mindenki utálni fog. Jobb kifogás híján kijelentettem, hogy én nem tudom a tagdíjakat beszedni, meg nem ismerem a pénztárkönyvet se. Azt nem mertem hozzátenni, hogy nem is akarom megismerni. A kultúrmunkát vállalom, de a többihez nem értek. Majd megtanulod - hangzott a válasz, és nem volt fellebbezés. Irén persze jól kiröhögött, mikor végre kiszédelegtem az irodából. Ezek után komoly agitációba kezdtem osztálytársaim között, hogy vállalja már el valamelyik, de senki nem akarta. Sőt kijelentették, hogy veled legalább jókat fogunk röhögni. Szóval így lettem és „röhögve” Disz titkár. Túl sokat nem foglalkoztam vele, a kultúrmunkával annál többet. Vezettem az irodalmi szakkört, rendeztem az irodalmi faliszekrényt ,ahol szemelvényeket, összejöveteleket ismertettem. Tanítottam a lányoknak népi táncot, esténként énekelgettünk, ja és néha tanultunk. Egy este énekelni kezdtem a szobánkban nagy búsan: „Kis lak áll a nagy Duna mentében…“ mire a szemben lévő folyosóról egy fiú is folytatta, és szépen tercelt hozzá. A lányok elhallgattak, már csak ketten énekeltük, míg fel nem háborodtam a lányok elcsendesülése miatt. A nótázás következményeként szerepet kaptunk egy színdarabban. ”Jelentős” szovjet mű volt, ami arról szólt, hogy egy anyától valamikor elvitték a gyermekét a németek, és évek múlva úgy rémlett neki, hogy az egyik orosz katona hasonlít egykori gyerekére, és megtalálni vélte. A katonának voltak szülei, de az anya öröme úgy meghatotta, hogy eljátszotta a megtalált gyerek szerepét. Na már most én voltam az anya. Az előadás során valami szörnyűséges fekete ruhában, meg kendőben kellett átölelni és a nyakába borulni ezzel a felkiáltással, hogy: ”fiam!” Ott már ment, de a próbákon a tanár mindig rám rivallt, hogy „Juhász, olyan messziről hajolsz hozzá, mint a szomorúfűz! Ezt még gyakorolni kell.” Több se kellett ennek a fiúnak, a legváratlanabb helyeken elém állt, pl. a lépcsőházban nem akart tovább engedni, hogy „Mit mondott a Szirmai, gyakorolni kell?!” De nem itt, hanem a próbán, - és mindjárt a pofont gyakorolom, ha nem engedsz tovább! Végül eljutottunk az előadásig, én meg ott kimaszkírozva, mint saját öreganyám, még egy fogamat is befeketítették, mint akinek hiányzik, kárörvendően a nyakába ugrottam, majdnem fellöktem. Később elmondta, hogy megijedt, amikor meglátott, olyan ronda voltam. Viszont ez nekem igazi elégtétel volt, a sok pimaszságáért. Bevallom, hogy később megszerettem én is ezt a Vincét, és azt hiszem, ő volt az első igazi diákszerelmem. /De hol van már a tavalyi hó?/

 

De nézzük tovább, milyen volt itt az életünk. Szerintem nagyon jó, én szerettem a vidéki iskolákat, a kollégiumot. Igaz, a pesti barátnőimhez képest, sok mindenből kimaradtam. Pl. nem jártam tánciskolába, mulatóhelyekre, nem festettem magam, de nem is hiányzott. A mi életünk ott vidámabb volt, pláne velem, a példamutatóval. A természet közelsége sok élményt és maradandó nyomot hagyott bennem. De persze volt sok minden más.

     Iskolai rendezvényeken táncoltunk, és elvittek minket a környék kultúrházaiba fellépni. Egy iskolai bálon, ahol előadást is tartottunk, valamit énekeltem a színpadon. Meghallotta egy színkör rendezője, és elkért a diritől. Adott szerepet. Délutánonként a moziba jártam próbálni. Korábban a felavatásán én szavaltam a mozi névadójáról verset. Azt hiszem Lenin mozi lett a neve. Akkor is Irén volt a súgóm, és akkor is jól összekevertem a szöveget. Irént az ájulás környékezte.

 

Visszatérve a bálra. Egy fiú osztálytársam - a tánc szünetében - hirtelen elhatározással felment a színpadra, és elkezdte énekelni a Bánk bán áriát, kicsit hamisan, és rumos üveg lógott ki a zsebéből. Mindenki döbbenten hallgatta. Az egyik tanár kétségbeesetten szaladt hozzám, hogy „Pici, csinálj már valamit, nem tudom lecsalogatni!” Égés volt, mert a városból is jöttek, a tanfelügyelő is ott volt, és az a rumos üveg… meg ő maga  is, kissé illuminált állapotában. Nem tudtam mást kitalálni, feltettem egy újabb tánclemezt. Erre szegénykém leballagott a színpadról. Próbáltam vigasztalni, még vizes borogatást is tettem a fejére. Később, a 25 éves találkozónkon felkért táncolni és elmondta, hogy szerelmes volt belém, „de csak vizes borogatást kaptam tőled” - sóhajtozott. Éppen időben mondod - válaszoltam. Aztán jót nevettünk.

A mezőgazdasághoz persze itt se értettünk sokat, de a többi, vidéki lány se volt tájékozottabb. Az egyik pl. a csirkenevelésből felelt, és amikor a tanár kérdezte a kiscsirkék etetéséről, a kukoricadarán kívül, „ és - sürgette a tanár – valami zöldet – akkor Mari kivágta, hogy „főzeléket! ”Volt röhögés. Vagy mikor Marinak szavalnia kellett Petőfitől – szerencsére az osztályban – mikor ide ért, „ kik érted szaltak szent világszabadság” lett belőle. Ui. a szabadságot előbb akarta mondani, de rájött, hogy a „haltak” kimaradt, és gyorsan visszatért rá, így aztán olyan lett, mintha azt a bizonyos biológiai folyamatot kiáltotta volna.

 

     Voltunk szüreti mulatságon, és a mi osztályunk adott műsort a rendezvényükön. Én konferáltam, és az egyik osztálytársam - Dózsa András - helyett Dózsa Györgyöt mondtam. Mikor mentem a színpadról kifelé, a fiú rám mordult, hogy „András”, akkor visszaléptem ezzel: „Bocsánat, az unokája, Dózsa András következik.” Volt nevetés. Gondoltam, Ady is ezt mondta magáról, pedig nem is Dózsa volt a vezetékneve. Konferálás közben vicceket is meséltem, pl. ezt: Nekem nagyon udvarias öcséim vannak. A villamoson mindig átadják a helyüket. A múltkor is felszállt egy fiatalember, erre az öcsém felpattant az ölemből, hogy „ bácsi kérem tessék helyet foglalni!”.
 A szüreti mulatságból vontatóval hoztak minket haza, otthon aztán kiderült, hogy sokan hasmenést kaptak, annyi mustot ittak. Másnap a fél osztály beteg volt.
      De beszéljünk a szakmáról is, ha a következő történetet annak lehet nevezni. Irént meg engem elküldtek a közeli tangazdaságba, szőlővenyigéért, tavasszal. A már pattogó rügyeken akarta a tanár bemutatni a metszés tudományát. Csak akkor nem minket kellett volna küldenie. J
      Szerencsésen megérkeztünk és jelentkeztünk az irodában. Kérdésünkre valaki megmutatta, hogy merre kell mennünk. Arra, - mutatott egy irányba. Így aztán mi elindultunk „arra”, és hamarosan meg is láttuk a szőlőtőkéket. Csakhogy egy nagy szántóföld volt előtte. Mondom Irénnek, „Vágjunk át itt a táblán, átlóban, ne az úton menjünk, mert az nagy kerülő.” Elindultunk, de amit mi ott, abban a tavaszi sártengerben átéltünk, hát az nem volt mindennapi. Gumicsizmában voltunk, de majdnem befolyt a sár a csizmánk szárán. Irén a kb. 40 kilójával, nem is tudott a sár fogságából kiszabadulni. Én segítettem neki. Kihúzta a lábát a csizmából, míg egyik lábán billegett, én kihúztam a csizmáját a sárból, felhúztam a lábára. Ez így ment majdnem minden lépésnél. Volt, hogy ő segített nekem. Na, emlegette is a hülye ötletemet. De honnan tudtam volna én, hogy tavasszal kienged a megfagyott föld és sár lesz belőle?
             Mikor végre kiértünk a sártengerből, elkezdtük a szőlőtőkéket csupálni. Sietnünk kellett, mert a sár miatt sok időt elvesztegettünk. Egyszer csak szalad egy ember jó nagy szőlőkaróval fenyegetőzve: „Mit csináltok ti az én szőlőmmel?” Erre futásnak eredtünk, de akkor már az úton, kezünkbe a sikeresen levágott vesszőkkel. Az irodában nem mertük megmondani, hogy a szomszéd gazda szőlősében jártunk, sőt addig be se mertünk menni, amíg a nyomókútnál le nem mostuk valamennyire a csizmánkat meg magunkat.
    Aztán diadalmasan elindultunk az országúton hazafelé. Teljesítettük a megbízatást, teljesen mindegy, hogy kinek a szőlőjéből. Hirtelen egy Volga autó állt meg mellettünk. A sofőr kiszólt az ablakon, hogy  „- Hova mentek lányok? Elviszünk benneteket!” Mi: - Csak nem gondolja, hogy ilyen elegánsan beülünk a vacak autójába?” Erre elhajtottak.
     Mikor nagy diadalmasan tanárunk kezébe adtuk a zsákmányunkat, az sokáig forgatva, mérgesen felhördült:  „ Mit hoztatok ti, ezen nincs egy szem se!”
Szem? Az meg mi a csuda? Már a szőlőnek is szeme van? Mi azt rügynek ismertük, de való igaz, az se leledzett rajta. Szerintünk a tanár volt a hibás, miért nem mondta, hogy annak is kell lennie a vesszőn, vagy venyigén, vagy mi a csudán. Lehet, hogy valamikor szót ejtett róla, de megismételhette volna. Elvégre az „ismétlés a tudás atyja”. De ő ezt nem tudta, mi pedig pláne, hogy nem.

    Így aztán nem sikerült a metszést bemutatni, sőt amikor végig nézett rajtunk, hazaküldött bennünket a kollégiumba, mert csupa vizes sár volt a ruhánk.

 

Mielőtt a szőlőföldet megkerestük volna, javasoltam az Irénnek, hogy igyunk egy kis tejet, hisz annyi tehén áll az istállóban. Egyet meg kellene fejni. Én vállalkoztam is rá – feledve korábbi eredménytelen kísérletemet – és jobb híján kihoztunk az irodából két üvegpoharat, hogy majd abba fejem a tejet. Az udvaron mászkáló, ill. dolgozgató férfiak, kezdtek minket cukkolni, hogy „hozzátok ide a tejtükröt” meg „kérjétek el az irodából a mezőgazdasági tárogatót”. Mi ismertük már ezt, a zöldfülű, mezőgazdászoknak szóló „tudományos” szöveget, és javasoltuk, hogy kérjék el ők.

 

Mikor végre eltűntek, mondva, hogy mennek „méhecskéket legeltetni,” akkor kiszemeltük a tehenünket. Persze a legszélsőt, mert bemenni két tehén közé, elég kockázatosnak látszott. Irén fogta a poharat, én meg neki láttam fejni. Nem sok eredménnyel, mert a tehén hamarosan kirúgta Irén kezéből és ezzel be is fejeztük a kísérletünket. Mondtam is Irénnek,” ahogy ezek a tehenek meglátnak engem, visszatartják a tejet.” Ő meg azon kacarászott, hogy életében nem hallott még pohárba fejni tehenet. Hogy hallottál volna Pesten? - dohogtam, és kitartottam a tehénsztrájk mellett.

Aztán szépen kimostuk a poharat, ami nem tört össze, mert a szalmára esett, és visszatettük mind a kettőt a kancsó mellé. Ezek után indultunk el a szőlőtúránkra, amit már elmeséltem.

 

      Közben Vince és köztem dúlt a szerelem, ami leginkább abból állt, hogy együtt „zakatoltunk.” Ne tessenek rosszra gondolni, ez egy korabeli körjáték volt.  A mai ifjúság sajnos nem ismeri, pedig emelkedettebb szórakozás volt a kábítószerezésnél, vagy a játék automaták döngetésénél, nem beszélve a bankrablásról. Vagy itt van pl. a számítógép. Mellette ül ugyebár szinte mindenki, ahelyett, hogy itt a Kós Károly téren, az oxigéndús levegőn, az Életfa körül „zakatolnánk.” Majd javasolni fogom a WTE elnökének. Hogy fog majd örülni!
    Na de visszatérve erre a kis játékra. Volt egy dal, ami így szólt: „Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat /nem a Thomas// Én a legszebb lányok/fiuk/ közül téged választalak. Egy a jelszónk tartós béke, állj közénk és harcolj érte”. Amikor ahhoz a részhez értünk, hogy „Egy a jelszónk, stb.” akkor következett a dolog szociálszexuális része, vagyis a kiválasztott személlyel való egymásba karolás, és körbe-körbe forgás. És ezt lehetett nyíltan, tanári felügyelet mellett, az udvaron játszani. Gondoljátok ezt el, rövid ujjú ruhában, összekapaszkodva. Hát nem észveszejtő? Igaz, időnként váltottunk egy-egy futó csókot a lépcsőházban, de az nem volt olyan izgalmas. Vagy rosszul emlékszem? Mindegy, én is öregszem, már csak a zakatolás jár az eszembe. Ami azt illeti, ott kezdődött a kettőnk közti baj is.
    Egy alkalommal ui. Vince nem akarta elengedni a karomat, és ráadásul úgy szorította, hogy fájt. Rászóltam, hiába. Csak nevetett. Szépen tudott nevetni, és énekelni is, de a karom attól még fájt. Már mindenki nekünk tapsolt, /mert ilyenkor azt is kellett/ az meg csak egyre pörgött velem. Rángattam a karom, hiába, nem engedett. Mikor végre kiszabadultam, sarkon fordultam, felrúgva a „tartós békét”, felrohantam a szobánkba. Dühös voltam rá, úgy láttam, hogy mindenki rajtam nevet, rajtam, a DISZ titkáron. Felháborító! De ez még nem volt elég, elcsórta a Disz könyvemet is. A gyűlésekre mindenkinek hoznia kellett a tagkönyvét, és azzal kellett szavaznia, ami természetesen azokban az időkben mindig egyhangú volt. A lépcsőházban, a törzs találkahelyünkön, egyszer elkérte tőlem, mondva, hogy ő még azt nem látta. Nem nagyon bírta ezt a disztitkárosdiságomat. Aztán a puszilkodások miatt – nem eléggé elítélendő módon - kiment a fejemből a Disz könyv. Nála maradt. A legközelebbi taggyűlésen pimaszul kérte a tagság előtt, hogy mutassam be én is. Persze nem volt mit bemutatnom, és szinte el is felejtettem, hogy nála van. A tagság röhögött, én pedig önkritikát gyakorolva, /akkor ez fontos kellék volt/ ünnepélyesen megígértem, hogy legközelebb elhozom. Aztán leesett a tantusz. Ez a pimasz direkt lejáratott, miközben ő tette el. Na, ettől kezdve, részemről beköszöntött a „jeges” korszak.

     

     A tagkönyvemet valahogy mégis csak vissza kellett szereznem, így váltottam még vele néhány barátságos mondatot, de puszilkodásról szó sem lehetett. Egyszer aztán előkerült a hőn óhajtott tagkönyvem is. A lépcsőházi találkahelyünkön, a korlát alatt találtam meg, ott, ahol elkérte tőlem. Valakivel üzente, hogy ott van. Ettől kezdve elkezdődött - vagy inkább folytatódott - kettőnk között a harc. Ami ezek után következett, ahhoz képest a Rómeó és Júlia története kutyafüle volt.

 

Most, hogy megrohantak az emlékek, folytatom a történetemet, addig, amíg fel tudom idézni. Ott tartottam, hogy folytatódott kettőnk között a harc. Kész őrület, mikor mind a ketten szerettük egymást. Hány évesek is voltunk? Én 18, Vince egy évvel idősebb. Mindenesetre akár szerettem, akár nem, álságosnak tartottam a viselkedését, és igyekeztem elkerülni. Elcsórni a tagkönyvem, aztán meg szégyenbe hozni. Nem volt szép dolog. Így aztán elmaradtak a lépcsőházi találkák, nem mentem zakatolni, sőt, rá se néztem.

 

Az iskolatársaim hamarosan felfigyeltek erre a lélektani változásra, és néhány fiú kezdett körülöttem legyeskedni. Egyik – ugyancsak Vince osztályából – azzal fenyegetőzött, hogy ha nem állok vele szóba, húsz éves korában fejbe lövi magát. Ma sem értem, miért kellett volna annyit várni, miért pont 20 éves kor volt a végső határidő? Szerencsére erre nem kérdeztem rá, így is elég gorombán válaszoltam: - Csak vigyázz, hogy ne remegjen a kezed! Azért volt ez a válasz, mert nem vettem komolyan ezt a zsarolás félét.

 Elég bajom volt nekem Vincével, aki mindenáron maga alá akart gyűrni. Na, nem szó szerint, bár lehet, hogy úgy is, erről nem esett szó közöttünk. A férfiúi fölényét akarta velem szemben érvényesíteni, csak nem számolt azzal, hogy én makacs kislány vagyok, és nem hagyom, hogy dirigáljon nekem. Bántotta a csőrét, hogy én mindenhol aratom a babérokat. Azért nem mindenhol, mert pl. a matek terén szerényen háttérbe húzódtam.

     Egyébként az iskolai versenyek közül első lettem szavalásban, és fogalmazásban. Itt vannak a könyvek, amit kaptam, meg lehet nézni, igazgatói és irodalom tanári pecsétes aláírásokkal. Íme  Arany János: Válogatott művei második kötet, elbeszélő költemények, / az elsőre már nem került, az iskolák akkor is szegények voltak/ beírás: Juhász Magda II. oszt. tanulónak, a fogalmazási verseny győztesének. Gyöngyös, 1953. június 28-án. Aláírások: Szirmai Jenő ir. tanár, Benák igazgató. A másik könyv, az aztán a legizgalmasabb: B. Burszov Gorkij: „ Az anya“ c. műve és A SZOCIALISTA REALIZMUS KÉRDÉSEI. Hogy mik voltak a kérdései, sohase tudtam meg, mert el se olvastam. Most, hogy belenéztem, megtudtam, hogy Gorkij nagy harcostársa, barátja és tanítványa volt Leninnek és Sztálinnak. Tolsztojjal való beszélgetése viszont érdekes. Közöttük is volt irodalmi viszály, ha jól emlékszem, Gorkij részéről. Ezt a könyvecskét a szavalóverseny győzteseként kaptam. A város is rendszeresen foglalkoztatott, sok helyen szavaltam. A színkörben szerepet adtak. Ezt az iskola igazgatója hamarosan megtiltotta, mert a rendszeres próbák és énekszámok betanulása miatt rontottam az osztályzataimon. Azt hiszem, a „Szabad szél” c. operett volt a téma. Szóval nyüzsögtem rendesen, és ez nem tetszett Vincének.
     Egy újabb lépésével aztán végleg kiborította azt a bizonyost. Egy délután a tanulószobába bekopogott egy fiúcska, és engem hívott az ajtóhoz. Oda mentem. Erre közli velem, hogy a Vince azt üzeni, hogy ő már a Lenkét szereti. Rövid megdöbbenésem után elég durván kifakadtam, szinte restellem leírni, de ez az igazság: - Le van sz..va! és szépen becsaptam az ajtót. A srác egy darabig ácsorgott, gondolom nem szívesen ment vissza közölni a szerelemnek eme megnyilvánulását.
Később megtudtam, hogy fogadást kötött a sok hüle fiúval, hogy majd én ennek az üzenetnek a hatására megijedek és megbékülök vele. Pechje lett, mert ellenkező hatást ért el. Fogadni rám, mint egy pacira!
  Egyszer hívat a kollégium igazgatója. Amikor odaértem, szinte beleütköztem Vincébe és Lenkébe. Na, gondoltam, mi lesz itt, esküvő, és engem hívnak koszorús lánynak? Szótlanul elmentem mellettük, és bekopogtam az igazgatóhoz. Alig léptem be, a diri nagy felháborodással a kezembe nyomott egy levelet, - amit állítása szerint az udvaron talált – hogy olvassam el.
Nézem, hát a Vincének szólt a levél, Lenkétől.
Nyújtom vissza: - Ez nem nekem szól.
 - Nem baj, - mutatja a diri, - itt olvasd el, rólad van benne szó.
Némi huzakodás után, hogy nem illik másnak a levelébe beleolvasni, meg levéltitok van stb. mégis el kellett olvasnom a következő rövid szöveget: „Tudom, hogy te még mindig Picit szereted.” Ez kellett nekem, egy példamutató Disz titkárnak! Nem tudtam mit mondani, szó nélkül visszanyújtottam a levelet.
 - Mit szólsz hozzá, mi van köztetek? – kezdett kérdezősködni.
Nem olyan régen az iskolaigazgató azt mondta, hogy Vince nem való hozzám, ő meg azt kérdezi, mi van köztünk. Persze a két igazgató közt antagonisztikus ellentét volt, ami abból fakadt, hogy az iskola igazgatója pedagógusi végzettséggel rendelkezett, a kollégium igazgatója pedig állítólag cipész végzettséggel. Így aztán nem volt rendszeres kommunikálás közöttük.
Ezért nyugodtan válaszoltam: - Semmi.
Erre felháborodott: - Akkor minek írta ezt Lenke?
Én: - Tőle kell megkérdezni, itt áll kint.
Egyre idegesebb lett: - Tudom, én hívattam ide.
Szóval össznépi kihallgatás van,- gondoltam, és még hozzá tettem:
- Egyébként se tehetek róla, ha engem szeret.
Nem boldogult velem, így aztán kegyesen elbocsátott. Hogy velük mire jutott, soha nem tudtam meg, de ettől kezdve Vince nem hagyott békében. Állandóan azt kérte, hogy ne haragudjak, de én hajthatatlan voltam, amit több alkalommal a tudtára is adtam.

 

  Elérkezett a színházi bemutató, amire a kollégium teljes létszámmal kivonult. Természetesen tanári felügyelet mellett, aki azonban csak a kapuig kísért minket, majd hazament. Mi is erre számítottunk. Előtte azonban lelkünkre kötötte, hogy „aztán hazamenni!” Persze, majd ha… Szóval, mindenkinek volt már valami terve. A többség - Vincével együtt - a közeli Kaszinó éttermet nézték ki, de nekem akkor már volt egy megbeszélt programom. Okoztam is vele akkora meglepetést, hogy minden társam eltátotta a száját, Vincéről nem is beszélve!


 Napokkal előbb szólt ui. Olga, hogy a bátyjának lesz valami ünnepsége a Mátra Szálló éttermében, és szeretné, ha elmennék, majd titokzatosan megsúgta, hogy nemcsak ő, hanem valaki más is. Aztán elárulta az illető nevét, aki már régóta kinézett magának, de ugye én szerelmi vakságban szenvedtem, és nem figyeltem rá. Meglepődtem, mert a gyöngyösi lányok kedvence, egy jóképű, magas, fekete hajú katonatiszt volt az illető, aki éppen Olga bátyjának a barátja volt. Arra a kérdésemre, hogy honnan is ismer, Olga a bevezető „ Hülye vagy..” kezdet után emlékeztetett a katonai lovardára, ahol lovagolni tanultunk, majd a színházra, mert ott is látott a próbákon. Akkor már derengett valami, de hát ott nem egyenruhában, hanem orosz népviseletben volt, és guggolós táncot járt. Előtte három, lengén öltözött táncosnő ugrált, mintha trojkába fogott pacik lennének, ő meg mint a gyeplőt, szatén szalagokat fogva, táncolt mögöttük. Csodálkoztam is, hogy nem azokba esett bele, hiszen szerintem sokkal szebbek voltak, mint én. Mindegy, én kellettem, nekem pedig Vince bosszantására éppen kapóra jött. Így aztán beleegyeztem.
  Amikor a táncszám lement, egyenruhában odajött ahhoz a sorhoz, ahol ültem, és felém hajolva jelezte, hogy mehetünk. Igen ám, csakhogy én bent ültem a sor középső részén, és végig fel kellett állni a többieknek, hogy ki tudjak menni. Amikor Vincéhez értem, nem állt fel, sőt még a lábát is elém rakta, hogy ne tudjak kimenni. Akkor, a tiszt is /a nevére már nem is emlékszem/ finoman rászólt: - Légy szíves…, erre kiengedett. A lányok majd kiestek gyönyörűségükben a padból, amikor meglátták, hogy kivel megyek el. Azt a kivonulást soha nem felejtem el, de Vincét is alaposan felkavarta. Irén mesélte másnap, hogy ő vigasztalta, és jól letolt, hogy szegény fiúval ilyent csinálni…stb. És a „szegény fiú velem hogy bánt”? – védekeztem.

 

Az éttermi ünnepség vacsorája után kicsit táncoltunk, majd hamarosan közöltem, hogy kb. vége a színháznak, nekem haza kell érnem kapuzárásra. Olga nem volt kollégista, maradhatott, de én minden marasztalás ellenére elköszöntem a társaságtól és a szülőktől. A tiszt kísért haza. A kapuban meg akart csókolni, de én elhárítottam. Azt gondoltam, azzal megcsalnám Vincét, azt meg - tudja Isten miért - nem akartam. A lányok szerint ismét „ hülye” voltam, de mit tegyek, ha nekem ahhoz, hogy puszilkodjak valakivel, - szeretnem is kellett. A tisztet meg nem szerettem, sőt, később nem is találkoztam vele. Öreg volt hozzám – szerintem. Persze, nem 18-19 éves volt mint mi, hanem valamivel több.

 

Irénék meg kapuzárás után jöttek haza, mikor elmesélte, hogy miképpen mászott át - a többiek segítségével - kapun, kapukon, mert a folyosó is le volt zárva, mondtam neki: - „ Érdekes, most nem volt tériszonyod, csak a tornaórán!”
 

 Akkor folytatom a történetet. Nehéz röviden összefoglalni, de ha van kedvetek olvasgatni, én nem bánom… Aztán ne szidjatok, mert csuklani fogok.
Sok elfoglaltságom mellett a szerelmi bánattal nemigen tudtam foglalkozni, bár néha elkapott a búsulás. A legjobb gyógyszer erre a munka, az meg volt bőven.

 

A technikum azonos épületben volt a gimnáziummal, amelynek volt énekkara is.  Egyszer elkértek a diritől, és attól kezdve oda is kellett járnom. Az énektanár kb. 50 év körüli férfi volt, és mindig szólót énekeltetett velem. Egyszer közölte, hogy elvisz egy hangképző tanárnőhöz, mert szeretné, ha az engem meghallgatna. A tanárnő meghallgatott, és nagyon elégedett volt velem. Vállalta a tanításomat, havi 30.- Ft.-ért. Ez most nevetségesnek hangzik, de apám fizetése akkor kb. 800.- Ft. volt, és abból én minden hónapban 30.-Ft. zsebpénzt kaptam. Nem kérhettem még egyszer annyit 3 testvérem mellett, így hát közöltem vele, hogy bizony nekünk erre nincs pénzünk. A tanárom viszont kijelentette, hogy majd ő fizeti. Kicsit csodálkoztam, de nem mertem szólni, így aztán elköszöntünk, és elindultunk haza. Csakhogy a lépcsőházban /mindig ez a lépcsőház!/ elkapott a tanárom, „Olyan boldog vagyok! – felkiáltással szájon csókolt. Nekem se kellett több. Kitéptem magam a körmei közül, és futásnak eredtem a kolesba.

Az épület előtt várt egy gyöngyösi srác, aki állandóan kerülgetett. Na, gondoltam, még ez hiányzott! Nem voltam beszélgető kedvembe, igyekeztem mielőbb megszabadulni tőle. Egy nagydoboz édességet, azt hiszem „100 DESSZERT” volt a neve,- szorongatott a hóna alatt, hogy nekem hozta. Nem akartam elfogadni, gondolva, hogy képes lesz ez is megcsókolni, így aztán egymásnak adogattuk a dobozt. Kicsit féltem, hogy valamelyik tanár meglát majd minket, és mivel a srác nem tágított a dobozával, - „Majd megeszik a lányok!” – felkiáltással, végül berobogtam a csokis dobozzal az udvarra.
    / zárójelben jegyzem meg, hogy sok-sok év után ismét találkoztam, ill. találkoztunk ezzel a fiúval. Történt ui., hogy Terike, egy kedves mátrai osztálytársam és szintén barátnőm, lakást vásárolt Gyöngyösön, egy panelházban. Rendszeres kapcsolat volt köztünk, a lánya a keresztlányunk lett. Meghívott minket Ferivel, megnézni a lakást. A szomszédja véletlenül ez a fiú és családja volt. Áthívott minket hozzájuk, bemutatta a feleségét. Szegényt roppant sajnáltam, hogy ilyen férj jutott neki. Na ott aztán nagyképűen előadta, hogy ő azért tudott minden iskolai rendezvényre bejutni, mert a BM-nek dolgozott. Magyarul, besúgó volt. Ha igazat mondott. De minek dicsekedett ezzel?/

 

Folytatva a történetet, szóval berobogtam a koles udvarára, hónom alatt a csokival. Kicsit zaklatott állapotban voltam az énekpróba, majd a csókpróba miatt, még ez a csoki hiányzott. Az udvaron sorakoztak a lányok a tornatanárnő vezetésével. Valahova menni kellett, én késve érkeztem. A tanárnő arca e miatt kicsit komor volt. A nagydoboz csoki láttán azonban minden arc – még a tanárnőé is – felderült. A rend azonnal felborult, a lányok körül álltak, és tényleg együtt befaltuk a desszertet. Még a tanárnő is. Azt füllentettem, hogy én vettem. Nem firtatta. Arról, a csókról, soha senkinek egy mukkot se szóltam, - szégyelltem - de énekkari próbára többet nem mentem. Valami kifogást mindig találtam az iskola igazgatójánál; fáj a torkom, náthás vagyok, szakkört kell vezetnem… stb. egy idő után ellaposodott a dolog. Az énektanár a gimiből, szerencsére nem keresett. Valószínűleg érezte, hogy ludas. Nem tudom, mit várt? Talán azt gondolta, hogy a nyakába ugrom? Többek közt - szerencsétekre -  ezért nem lettem énekes.

 

Egy szép nap aztán Irénnel felfedeztük a „csoda szamarat.” lett is ebből nagy ribillió.

Ebédre éppen lencsefőzeléket kaptunk, de valami bogárfélék is leledzettek benne. Én rögvest katicabogárnak tituláltam őket. A vidéki gyerekek röhögtek:
- Tanár elvtárs, a pestiek katicabogárnak nézik a zsizsiket!
- Zsizsik? Na ezzel az „emlőssel” még nem volt dolgom, - morogtam.
A tanár: - Legalább hús is van benne! 
Mindegy, nekem ez a hús nem kellett, szép sorba kiraktam a tányér szélére, a főzeléket se ettem meg.

 

Ebéd utáni kimenőnk alatt elhatároztuk, hogy most felfedezzük a város általunk még kevésbé ismert részét. Nagy baj nem lehet, legfeljebb Gyöngyös nyolcadszor is leég. Állítólag hétszer már leégett. Irén hozta a Pajtás nevezetű világmárka fényképezőgépét, és elindultunk.

            Egy patak mentén haladtunk. Na jó helyre, a romatelepre keveredtünk. A gyerekek nagyon örültek nekünk, hamarosan körbefogtak.
            Irén felajánlotta, hogy segítünk nekik a tanulásban, csak mondják meg, mit nem tudnak. Megmondták, - a matematikát. Hozták is a füzetet, hogy oldjuk meg az algebrai feladatukat. Irént azonnal elküldtem szép csendesen a melegebb éghajlatra, mert majdnem az egész kimenőnk ráment erre a marhaságra. Azt, hogy jól oldottuk-e meg a feladatot, nem tudtuk meg, mert többé nem merészkedtünk arra. Én a matek helyett cigánykereket ajánlottam, de azt mondták, hogy azt ők is tudnak. Így maradt a matek, de utána kihívtak cigánykerék versenyre. Irén a látványtól is szédült, de én mint kiváló tornász tagja voltam a „Traktor SE”-nek is. Egyen melegítőnk is volt, hátán ezzel a felirattal.

            Egyszer Pestre jöttünk tornaversenyre, és a vonaton megkérdezte egy srác tőlem: „Nem cséplőgép?”. Így kezdett el udvarolni, de kapott tőlem.

            Mikor kikeveredtünk a romatelepről, és átmentünk a patak túloldalára a csúszós köveken, a falusi házak közé értünk. Előttünk volt egy nagy rét, és a réten egy kicsi és egy nagy szamár legelészett gyanútlanul. Még nem tudták, hogy hamarosan hír lesz belőlük. Irénnel nagyon boldogok voltunk, hogy mi fedeztük fel ezt a csodát, és azonnal a padon pipázgató öreghez igyekeztünk, megtudakolni, hogy kié az a két szamár?
 - Hát kérem, azok az én szamaraim.
Mi egyik ámulatból a másikba estünk, és mikor végre magunkhoz tértünk, kijelentettük a meglepett gazdának – aki már sejtette, hogy itt valami nagy eseménynek kell történnie –, hogy a szamárnak nem lehet utódja.

 - Micsodája kérem? - kérdezte a gazda meglepetten és még a pipája is majd kiesett a szájából.

 Végül eme szakszerű kifejezés helyett megmagyaráztuk, hogy kis szamara.
Erre az még jobban elcsodálkozott, mondva, hogy a szomszédjának is van.
 - Ez lehetetlen - állítottuk tovább, mert mi azt tanultuk itt a technikumban, hogy nem lehet.
 - Én nem tudom kérem, - mondta az öreg – de a sógornak is van.
A tudomány előtt azonban meghajolt, hagyta, hogy lefényképezzük őt a szamaraival együtt. Megígértük neki, hogy ezt a csodát majd én megírom a megyei lapnak /mert én oda is írogattam, csak ha javítani visszaküldték, soha többé nem kapták meg/ és beküldjük a fényképét is. Annak, hogy az újságba bekerül a csoda szamarával, úgy megörült, hogy adott nekünk sonkát, kolbászt. Kérte, hogy a sógort is fényképezzük majd le, de az nem volt éppen otthon. Később rájöttünk a tévedésre, mármint arra, hogy a szamarat összekevertük az öszvérrel. Mert az önmagával tényleg nem szaporodik. A kis haszontalan!
   Nem is írtam az újságnak erről, de a fényképeket tovább készítettük, és az érte kapott élelmet is tovább ettük. Nem kellett már a zsizsikes lencsétől tartanunk! Azonban egyre több szamarat kellett lefényképezni, mert mindnek a gazdája bele akart kerülni az újságba. Már az egész kollégium a mi élelmünket ette, ami az ínséges ötvenes évek elején, a zsizsikes lencsefőzelékhez képest, nagy szó volt.

Egyszer aztán vége lett a jólétnek, mert egy gazda, elunva a várakozást, bement a megyei szerkesztőségbe reklamálni. Onnan meg jöttek az iskolába. Szóval lebuktunk.

Hogy elkerüljék a botrányt, a fényképek megjelentek, ezzel a szöveggel: „Itt vannak a város legnagyobb, legcsodálatosabb szamarai”. Mivel a gazdák is a szamarak mellett álltak, volt egy kis pusmogás, de aztán elcsitult a dolog. Mi ketten hónapokig nem kaptunk kimenőt, viszont kaptunk állattanból egy szekundát.

Nem égettük fel a várost, de az érintett lakosoknak meg lehetett a véleménye a tanárainkról, hogy ilyen marhaságot tanítanak a szegény diákoknak.

 

Mi történt még?

Sok minden.

Hamarosan letelt a gyakorlati időnk, mehettünk vissza a kolesba, onnan meg végre haza, Wekerlére. Mivel szétszóródva voltunk, egy majort jelöltek meg a gyülekezés helyeként. Az utolsó nap nekem még valami munkát be kellett az irodában fejezni, Irént előbb elvitték. Én azzal a hintóval mentem, ami az arató munkások ebédjét is szállította. Elöl ült a szakácsné, és persze a hajtó, hátul én és az ebéd. Na meg a papundekli dobozban csomagolt cuccom, és ölemben a párnám, mert ahhoz én igen ragaszkodtam, ide is magammal vittem. Bezzeg manapság egy kemény, lapos díszpárnán alszom a legjobban. A magas fejaljon megfájdul időnként a nyakam, ráadásul tollallergiám is lett. Pedig de jó volt a meleg dunna, majd paplan alatt! Édesanyám mindig a dunna alatt öltöztetett fel, amikor kisiskolás voltam. Mert reggelre elaludt a tűz a kályhában, és Magduskának nem akaródzott felkelni. Ezért szegény anyám, amit tudott rám adott a dunna alatt. Manapság ezt sokan, itt Wekerlén, talán nem is értik.

        De visszatérve az eredeti történetre, szóval fenn ültem a hintón. Előbb még Margit néni/?/ a főagronómus, Guszti bá.’ felesége összevissza puszilt, és a fuvarozóimnak is meghagyta, hogy nagyon vigyázzanak rám. Még a szemeit is törölgette, talán sírt? Nem értettem, hisz annyi baja volt velem. Állandóan gyógykezelnie kellett. Mikor elindultunk és kicsit távolabb értünk, ezt mondtam is a szakácsnőnek. Az meg csak mosolygott, hogy neki is azt mondták, „nagyon megszerettük ezt a kislányt, igaz, egy kicsit szeleburdi, de jó gyerek”. Ez jól esett, azon viszont csodálkoztam, hogy „csak egy kicsit”, akkor nincs semmi baj. Aztán már sokat nem beszéltünk, inkább a hajtó meg a szakácsnő között folyt a diskurzus. Azt még közölték velem, hogy előbb engem visznek a gyülekezés helyére, csak aztán következik az ebéd kiosztása. Már a learatott táblákon haladtunk, nem ám az úton, amikor egy nagyot döccent a hintó és szépen felborult. Állítólag egy nem látható, mély barázdába ment bele. Én az ebéddel együtt kirepültem, és ráadásul rám borult a tarhonya jó része. A kocsis talán a bakon maradt, de a szakácsné berepült a két ló közé. Annyit láttam, hogy a kocsis húzza ki a lovak alól, mert azok szépen megálltak. Aztán szaladtak hozzám. Mikor látták, hogy az ijedségen kívül nem történt más bajom, a szakácsné a nagy merőkanállal elkezdte meregetni rólam a tarhonyát. Még azt kérte, hogy addig várjak, amíg leszedi. Meleg, - próbáltam ellenállni, - de azért nem álltam fel. Szerencsére a pörkölt szaftja nem volt a tarhonyán, csak annyi zsír, amennyiben megpirították. A pörkölt külön tejeskannában volt. Így is csupa zsírpötty volt a szép, hímzett konfirmációs ruhám, amit a gyöngyösi bevonulásra felvettem. Közben a kalászt szedegető gyereksereg odarohant hozzánk, azok szedték össze a szétszóródott holmimat, párnámat. Mivel már közel voltunk a célállomáshoz, gyalog kellett tovább mennem. A gyerekek meg hozták utánam a dobozt, párnát, meg ami még nem fért a dobozba, szóval a cuccomat. Kicsit sántikáltam, de csontom nem törött, szerencsére. Mikor odaértünk, a többiek már a szekereken ültek, csak rám vártak. A tanár kicsit ideges lett, amikor meglátott, a társaim meg hangosan röhögtek a látványon. Én még szerettem volna átöltözni, de a tanár nem engedett, mert már úgyis miattad késtünk - mondta. Igyekeztem megmagyarázni, hogy most kivételesen nem én tehetek róla, de csak legyintett.

Így történt, hogy a szépre tervezett bevonulásom helyett, a lányok között bújtam meg. A kolesban rendbe tettem magamat, aztán csomagolnom kellett, mert másnap vonattal indultunk Pestre.  Már csak mi voltunk ott lányok, a többiek hazamentek. Elmentek már a végzős fiuk, így Vince is. Kicsit, áh, nagyon fájt utána a szívem, de azt gondoltam, hogy ha tényleg szeret, akkor majd megkeres. Tudta a címemet.

Mikor a hálószobában összepakoltam, lementem a tanulószobába is körülnézni az asztalfiókomban. Esete volt már, kicsit leültem, és újra rágondoltam valakire… Aztán elhessegettem, kész, vége. De kiderült, hogy ezt soha nem mondhatjuk. Elindultam fel a lépcsőn, vissza a hálóba. Úgy középtájon járhattam, amikor hirtelen sötét lett. Valaki lekapcsolta a villanyt, vagy mi történt? Nem szerettem a sötétet, ezért megálltam. Most fel, vagy leszaladjak? – tűnődtem egy pillanatig. Inkább fel – gondoltam – de alig értem a kanyarig, valaki megszólalt: - Ne ijedj meg, én vagyok. Hát igen, Ő volt, Vince. Ettől aztán tényleg megijedtem, de mielőtt sikíthattam volna, befogta a számat. Ráadásul nem a kezével és nem egyszer, hanem többször. Végül csak annyit nyöszörögtem, hogy: „Nem kapok levegőt.” Akkor végre elengedett. Aztán csupa szemrehányás következett, magyarázkodás, vitatkozás, - tehát kibékültünk. Megígérte, hogy írni fog nekem, én pedig megígértem, hogy válaszolok a leveleire.

Ez ment is egy darabig, már dolgoztam, még akkor is leveleztünk. Egyszer aztán ennek is vége lett. Hiába, nekem soha nem ment a távolsági szerelem. Írni se szerettem, meg aztán ha nem látok valakit, elfelejtem. Valahogy kialszik a szerelem, mint a tűz is, amelyet nem élesztgetnek. Később hallottam, hogy fiatalon meghalt. Sajnáltam, mert ha nem is történt más, csak ez a csóközön, mégis, azt hiszem, ez volt az első szerelem.

Vince osztálya elment, de mi még egy évig maradtunk. Ez már kevés volt ahhoz, hogy a szocialista mezőgazdaságot teljesen padlóra tegyük, így hát bátran tanultunk tovább. A tanárok néha kicsinyeskedtek, mert pl. mikor azt mondtam, hogy a”birka szőre”, rögtön kijavította, hogy „fiam, a birkának gyapja van!” Mintha nem mindegy lenne. De én engedékeny voltam, jó, akkor legyen gyapja, úgy kell neki! Látjátok, megtanultam, még ma is tudom. Egyéb részeit viszont ne kérdezzétek, mert a birkahúst nem szeretem. Akkor meg minek tanultam volna meg? Aztán jött a traktor alkatrészeinek és vezetésének a megtanulása. Ezen belül a műtrágyaszórás meg a szántás. A legjobban a műtrágyaszórás sikerült, ha körülnéztek a házatok táján, talán még oda is szórtam egy kicsit.

 

Szóval egy nagy, több hektáros földön kellett szétszórni a műtrágyát. A traktor mögötti tárolót feltöltötték, aztán indulhattunk. Mindenkinek egy kanyart kellett tenni, arra volt elég az anyag. Én is elindultam, de amikor beljebb értem, eltévedtem. Úgy éreztem magam, mint hajótörött a tengeren, világítótorony, parti fények meg sehol. Mentem én, de össze-vissza, hol hosszában, hol átlóban, szóval, ahogy sikerült. Már elég régen járkáltam és komolyan mondom, kezdtem aggódni, hogy valamit rosszul csinálok, mert a tenger partján a tanáromat meg az osztálytársaimat, már rég meg kellett volna látnom. Úristen! - gondoltam, nem találok ki innen estig se. A traktoron fogok aludni. De végre feltűnt a csapatom, akik már régen a veszteséglistára írtak. Csak a tanár dühöngött, mert, hogy elfogyott a hátam mögötti tárolóból a műtrágya, az nem volt baj, csakhogy az üzemagyag is elfogyott a traktorból. Ez már nem tetszett a tanáromnak, mert be kellett fejeznie a gyakorlati oktatást. Nem hogy örült volna, hogy előkerültem. A legfőbb érték az ember - állandóan ezt szajkóztatták velünk. Most meg azt kiabálta nekem, hogy „sírásó!” Na, gondoltam, a gyakorlati négyes osztályzatomnak lőttek, még örülhetek, hogy rám nem. Azért később megbékélt, mert néhány nap múlva bevitt motorral Gyöngyösre. Persze az iskola igazgatójának a parancsára tette.

             De előbb meg akart tanítani szántani. Hogy minek? Fogalmam se volt. Azóta se szántottam! Akkoriban ez elég veszélyes műveletnek számított. Nem volt ám fülke, csak ugye pálinka, meg bor. Nem nekünk, a traktorosoknak! Kellett az üzemanyag, bár azt hiszem, tilos volt, mert ha valaki erről menetközben leesett, az ekefejek összekaszabolhatták. Sok baleset történt e miatt.

 

            Szóval az éles ekefejeket húztuk magunk után, és időnként azokat egy drótkötéllel fel kellett emelni, ill. rángatni. Ha jól emlékszem, forduláskor. Aztán a barázdákat egyenesen kellett ekézni. Szerencsére ezzel nem sokáig engedett a tanár, - még fordulnom se kellett - így aztán itt nem történt részemről semmi baklövés.

        Ez volt a műszaki oktatás, de tavasszal a kizöldült gabonafélékből meg kellett különböztetni, hogy pl. melyik a búza, a rozs, stb. Azt hiszem, a rozsnak lilás a közepe, de erre ne vegyetek mérget. Egy dologra emlékszem, hogy éjjel kilopóztunk a földekre, és kihúztunk néhány szálat a közeli táblából. Még a mag is látszott rajta. Így könnyű volt másnap megmondani, hogy az búza. Aztán meg a búzának, szerintünk, ekkor olyan alakja van, mintha a Krisztus arca lenne.


            Egyszer meg elvittek bennünket egy istállóba, szürke marhákat tisztítani. Nekem azok is teheneknek néztek ki, csak más volt a színűk, meg a szarvuk sokkal nagyobb volt. A jászol előtt álldogáltak, szép nyugodtan, sorban. Ezek közül kellett választani. Választhattam, hogy két marha közé megyek, vagy a fal és a marha közé. Én az utóbbit választottam, két marha között mászkálni nem akaródzott. Elméletben már megtanultuk, hogy az állat fejénél kell kezdeni, gyökérkefével, aztán a hátát, lapockáját, hasát alul is, legvégén a farkát kellett megmosni egy vödörbe. Én nem akartam azt a szegény állatot kínozni, így aztán míg a tanár a többiekkel foglalkozott, fogtam a vödör vizet, és elkezdtem mosni a tehén, ill. marha farkát. Sajnos a tanár ezt kiszúrta, mert száz szeme van egy tanárnak, aztán odajött megkérdezni, hogy ugyan mit csinálok? Meg hogy a többi testrészét befejeztem-e? Nem akartam füllenteni, úgyis rájön, inkább elárultam, hogy félek én ettől a nagy marhától. Pesten nem találkoztam ekkora marhával. /azóta már igen/

 A tanárom megfogta a kezem, és szépen bevonszolt két marha közé. Na fiam, ne félj, látod nem bánt, szépen pucold meg a fejét. – mondta kedvesen, azzal ott is hagyott. Vártam, hogy majd csak elmegy megint, de az ott állt a marha hátsójánál. Így aztán elkezdtem a kefélést, persze időnként el-elkaptam a kezem. Egyszer aztán ez a marha, megrázta a fejét a szarvaival együtt, egy nagyot bődült. Nekem se kellett több, kirohantam mellőle, egyenesen a tanárom karjai közé.

Azt mondja:
  -Hová, hová?
   Mondom neki:

- Nem látja a tanár elvtárs, hogy ez a marha majdnem felöklelt?

Erre ő:

- Én csak azt láttam, hogy belekapartál a szemébe. Ha a te szemedbe belekaparnának, te nem ráznád meg a fejed?

Erre már nem tudtam mit mondani, csak azt, hogy én nem megyek vissza.

Dehogynem – mondta a tanárom, és ismét bevonszolt.

            Viszont a jószág /Mert az nem állat, hanem jószág. Ti ezt tudtátok?/ fejét ő pucolta meg, nekem csak figyelnem kellett /inkább én pucoltam volna ki újfent/.

Mikor azzal elkészült, mondom neki, hogy én a hasa alá nem nyúlok, mert felrúg.

            Már volt ebben némi tapasztalatom.

Erre ő azt is vállalta, mire én gyorsan a hátát kezdtem kefélni. Csakhogy a tanárom zöld vadászkalapja, amint lehajolva volt, tele lett szőrrel. Mit mondjak? - nem örült neki. Lekapta a fejéről nagy dühösen, és rázta, fújta le róla a szőrt. Felesleges volt, mert nekem így se tetszett meg úgy se. De gondolom nem ezért tette.

 Viszont, részletekben megpucoltuk a marha egyik oldalát. A másik, fal felőli oldaláról mind a ketten vagy elfeledkeztünk, vagy a tanárom elegendőnek találta a kiképzésemet, mert végre moshattam a tehén farkát.

            Őszintén megmondom, azóta se pucoltam se marhát se tehenet. Mostanában lovat, /van róla fényképem/ de annak is csak a fél oldalát, a másikat a lovász csinálta. Pedig a ló, az más. Attól valahogy sose féltem. Olyan gyönyörű szemei vannak, és okos állat.

De azt hiszem, mára elég, majd legközelebb elmesélem, hogy miért is kellett engem a tanáromnak motorral bevinnie Gyöngyösre?

Miért is? Hát kérem szépen, én fontos személyiség voltam ugyebár DISZ /csupa nagybetű/ titkári minőségemben, és a hazának akkor éppen szüksége volt rám. Így történt, hogy egy nap, amikor már éppen elhatároztam, hogy jóváteszem elkövetett hibámat, és megtanulom a műtrágyaszórást is, hivatott a gyakorlatvezető tanár. Elég morcos volt, szerintem még mindig nem heverte ki az én eltévelyedésemet, de én ezzel mit sem törődve, ártatlan szemekkel néztem rá. Néhány köhintés után előadta, hogy hívat az iskola igazgatója, és ezért motorkerékpárral bevisz engem Gyöngyösre.

            Na, gondoltam, a műtrágyaszórás miatt! Hát ekkora balhét csinálni azért a kis traktorozásért. Tanárom azonban láthatta arcomon a megdöbbenést, mert rögvest közölte azt is, hogy országos értekezletre kell mennünk a Mezőgazdasági Minisztériumba. Nem tudtam, örüljek-e, avagy sírjak. Egyrészt örülhettem, mert esetleg onnan haza is ugorhatok /később kiderült, hogy nem/, másrészt kesereghettem, hisz nekem egy igazgató is sok volt, nem egy országnyi. Most aztán viselkedhetek - gondoltam.

 

            Aztán előkerült a motor. A többiek kicsit irigykedve nézték, amint a tanárom utasítása szerint, felkászálódtam mögé. Igyekeztem szépen hátra húzódni az ülésen, nehogy hozzáérjek. Addig még soha nem ültem motoron. De a tanárom csak rám parancsolt, hogy húzódjak hozzá közelebb és fogjam át a derekát. Te jó ég – gondoltam – még azt is?

            Megfogtam, majd elindultunk.

Aztán le ne ess!- kiáltotta – és ne a kabátomat ráncigáld, hanem öled át a derekamat és hajolj előre.

Kivert a víz, mire Gyöngyösre értünk, nagyon erkölcstelennek tűnt ez az egész. Mégis csak egy tanár!

 

Végre beértünk a suliba. Az irodában már várt bennünket az igazgató. Nekem hányingerem volt, szédültem. Kaptam egy pohár vizet, aztán mikor jobban lettem, rám zúdult egy csomó feladat.

 - Hozzá kell szólnod – közölte velem a diri, - készíts valami írásos beszámolót.

Írásost? - utáltam írni, de igyekeztem értelmesen bólogatni. Ennek ellenére, mikor kikeveredtem az irodából, fogalmam se volt arról, hogy miről is írjak. Pedig bizonyára az is elhangzott, de én már máshol jártam - agyilag.

A lányok nagyon örültek nekem a kolesban. Anyunak feladtam egy táviratot, hogy mikor és hol leszek Pesten. Reméltem, hogy eljön és hoz nekem csomagot is. /El is jött, hozott is./ 

Mikor elindultunk, a diri azonnal kérdezte, hogy a hozzászólás anyagát elkészítettem-e.

 -Persze, hogy nem – akartam mondani, de e helyett meglobogtattam egy néhány ív papírt, hogy: „Itt van!”.

Sajnos megnézte. Így kiderült, hogy én elhoztam minden kimutatást, tagépítés /fontos volt/ vas- és papírgyűjtés eredményét, tanulmányi eredmény átlagát stb. Jaj, a vasgyűjtés volt a legjobb, mert a srácok egy udvarról elhozták valamilyen műhelynek a vaskészletét. Kitört a balhé, de mi kussoltunk. Nem tudtunk róla. A cél volt a fontos, meg az acél!

            Visszatérve a jelenlegi témára, a hozzászólásra:

 - Te fejből akarsz beszélni? - kérdezte a diri bosszúsan.

- Mért? – gondoltam, hát mindenki a fejéből beszél.

Azért ezt nem mertem hangosan mondani, mert ugyancsak mérgelődött szegény. Féltem, hogy megüti a guta. Nagyon piros volt a feje.

            Elkezdtem hát írni, csak sajnos a vonat gyorsabban ment, mint ahogy én írtam. Nem is lettem kész. Rosszkedvűen érkeztünk a helyszínre. Az aulában már várt az anyukám. Örömmel üdvözöltük egymást, a diri is kezet fogott vele.

- Várja csak meg a kislányt. - mondta kedvesen.

Ki se néztem volna belőle, az előzmények után. Aztán bementünk a terembe.

 Hogy az mekkora volt, és mennyien voltak! Na, akkor már kezdtem ideges lenni. Ennyi ember előtt még soha nem beszéltem. Ott volt az ország összes mezőgazdasági technikumának igazgatója, és DISZ titkára. Próbáltam kérlelni a dirit, hogy ne kelljen hozzászólnom, de hajthatatlan volt, és már le is adta a cédulát a nevemmel. Nem volt pardon!

 

Elsőnek a keszthelyi titkár kapott szót. Én csak hüledeztem, annyi szépet és jót sorolt fel. Hogy mindenki rohan a DISZ-be, meg micsoda tagépítés, meg minden csupa szép és jó. Nagyon pedálozott. Én meg dühös lettem. Ez mindenkit hülyének tart - gondoltam.

  Alig tértem magamhoz, másodiknak engem szólítottak ki.

Ott álltam a pulpituson, egy országnyi igazgatóval a vállamon. De már megtaláltam a hozzászólásom témáját. Azzal kezdtem, hogy nem értek egyet a keszthelyi titkárral, mert nem ilyen rózsás a helyzet. És végül is azért vagyunk itt, hogy a problémákról őszintén beszéljünk. Őszintén... Ez akkor divatos szóhasználat volt, és aki komolyan vette, mint akkor én is – legtöbbször pórul járt. Szerencsére én nem.

            Azzal kezdtem, hogy Nagy Ricsi is megmondta /az akkori központi titkár/ hogy a DISZ most olyan, mint a moslékos fazék, mindenki megtalálható benne; a kulák, meg a szegényparaszt gyereke is. Hát, ha ő mondta, akkor én is mondhatom – véltem. Meg aztán én is ebben a moslékos fazékban vagyok.

            Aztán beszéltem, beszéltem. Időközben rápillantottam az igazgatómra, aki kezdetben lángvörösen hajtotta le a fejét, majd egyre feljebb és feljebb emelte. Már nem is volt piros. Akkor csak nem mondtam rosszat – bizakodtam. Mikor befejeztem, udvariasan megtapsoltak, de nem olyan lelkesen, mint a keszthelyit. Ráadásul minden utánam következő hozzászóló azzal kezdte, hogy nem ért velem egyet. Kicsit feszélyezve éreztem magam, de a diri mosolygott. Ez megnyugtató volt.

            Végre szünet lett, én rohantam anyuhoz.

    Alig beszéltünk néhány szót, jött az igazgatóm, hogy hívat az értekezlet vezetője. Anyu megijedt, már elmondtam neki a sztorit. Én is azt gondoltam, hogy most kikapok, de e helyett széles mosollyal kezet fogott velem, és gratulált a hozzászólásomhoz. Munkáskádernak nevezett, és rázta, rázta a kezemet boldogan. Kicsit zavarban voltam, mert postai kézbesítő apám után az „egyéb” kategóriába tartoztam. Erről viszont nem tudott, meg a műtrágyaszórásomról se. Mikor végre elengedte a kezemet, szaladtam vissza anyuhoz, aki megkönnyebbülten vette tudomásul a történteket.

 

Aztán újra vonatra szálltunk és indultunk vissza Gyöngyösre. Fáradt voltam, kimerített a nap eseménye. Elaludtam. Arra ébredtem fel, hogy a diri vállán alszom. Zavartan mentegetőztem, de ő visszanyomta a fejemet azzal: - Aludj csak. Dehogy mertem aludni, óvatosan emelgettem újra és újra a fejemet. Végre sikerült kiegyenesednem.

Akkor pedig megkínált csokoládéval. Én boldogan majszoltam a csokit, és gyönyörűnek találtam az életet.

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom