Azok az 50-es diákévek! ( visszaemlékezés)

magdus•  2020. július 27. 21:17  •  olvasva: 66

Iskolai történeteim, az 1950-es évekből

   Bevezető

Azok az 50-es évek! Sok nézőpontból lehet megközelíteni ezeket az esztendőket, én a diákéveimet akarom bemutatni nektek, az 50-es évek elejétől. Sok benne a vidámság, a rosszat hamar elfelejti a fiatal. Örültünk hogy vége a háborúnak, nem bombáznak, nem kell rettegnünk a pincékben, belevetettük magunkat a nagybetűs életbe, most éppen a tanulásba. Minden szülő színvonalas budapesti iskolában szerette volna gyermekét taníttatni, így van ez manapság is. Ezzel szemben én, a budapesti gyerek, csökönyösen ragaszkodtam a mezőgazdasági tudományok elsajátításához, melyet természetesen csak vidéki iskolában lehetett megtanulni. Szüleim megnyugtatására azért egy Pesthez közeli Mezőgazdasági Technikumot választottam Zsámbékon, de így is kollégiumi elhelyezéssel. Ami nem is volt olyan nagy baj, mert lássatok csodát, ...a 45 négyzetméteres lakásunkból melyben hatan éltünk, egyenesen egy kastélyba kerültem! Ha akartok jókat derülni és belepillantani az akkori valósághű életünkbe:
                                  
Gyertek velem a K A S T É LY OM B A!

          A nagy bőröndömmel /nem rólam van szó, még csak kb.50 kg. voltam/ a Széna téri autóbusz pályaudvarról indultam, jövőm felé. Emlékszem amint szorongva néztem ki az autóbusz ablakán. Akkor még nem tudtam, hogy Zsámbékon életem legnagyobb meglepetésében lesz részem. Mikor gyakori kérdezgetéssel eljutottam az iskoláig, azaz egy kastély lépcsője alá, majdnem összeestem a csodálkozástól. Úristen, apáca leszek! - gondoltam rémülten, amikor megtudtam, hogy nem olyan régen itt zárda volt, de hátha még ma is az? Rosszul töltötték ki a jelentkezési lapomat. Az mégsem lehet – nyugodtam meg – én református vagyok, úgyis kirúgnak. Álltam a lépcsősor alján, és nem mertem elindulni. Csak néztem a hatalmas épületet, a parkban felfelé vezető hosszú lépcsősort, én, a csöpp kislány, a nagy bőrönddel. /De ezt már mondtam./ Ekkora ház egy iskolának? Tévedést gyanítottam. Egy lány állt meg mellettem: Te is a technikumba jöttél? – kérdezte. Fellélegeztem. Akkor mégis jó helyen járok. Kitörő lelkesedéssel bólogattam. Hívj Colosnak - mondta, és add ide azt a marha nagy bőröndöt, mert te ezt úgyse bírod felvinni. Felnéztem rá. Tényleg magas vékony lány volt. Elvette a csomagomat, és az ő kisebb táskájával együtt felvitte. Útközben még megkérdezte: Mi a francot tettél bele, elhoztad anyádat is, te csiripiszli?

Tiltakoztam. És ne hívj csiriakárminek, Magda vagyok! Fölényesen végigmért: Jó, akkor ezután Pici leszel, világos? Beleegyeztem, mert ez már szebben hangzott, meg aztán ő vitte a bőröndömet. Felértünk a portára, mert hogy az is volt. Jani bácsi – így hívták a portást, kellő ellenőrzés után eligazított minket, hogy az udvaron kell gyülekeznünk. Amint a boltíves kapu alól beléptünk az udvarra, ott már nyüzsögtek a gyerekek. Sokan voltak, de elvesztek a nagy négyszögletes térségben. Köröskörül komor hangulatú ablakok meredtek ránk. Itt már mindenki lakott, még Mátyás király is, gondolom alig várták, hogy első Juhász Magda is megérkezzen. 

Várták, vagy nem várták, - megérkeztem. Szerencsére Colossal egy szobába kerültem, aki miután kipakoltam, ő azonnal bepakolta az anyám süteményét. Nem sajnáltam, végtére felcipelte a bőröndömet. Egyébként meglehetősen riadtan néztem szét szobánk környékén. Mit mondjak, nem valami barátságos hely volt. A részben ablak nélküli folyosókon időnkénti bemélyedések jelezték, hogy itt valamikor szentek vagy hasonló rangban lévők szobrait helyezték el. Attól tartottam, hogy valamelyikből nekem ugrik valaki, mondjuk egy szellem. Így aztán gyorsan visszamentem a szobánkba. Elfogott a honvágy, ekkora helyiségeket rövidke életem során nem láttam. A mi wekerlei lakásunk ehhez a kastélyhoz képest tyúkólnak számított, de én máris visszakívánkoztam. Elkezdtem pityeregni, amikor valaki mellém ült. Mi az, csak nem bőgsz? – kérdezte. Haza akarok menni! – kiáltottam kétségbeesetten. Te nem vagy normális! –háborodott fel. Na, ez volt Irén, aki ezzel a kedves, lehengerlő modorával egy csapásra a szívembe lopta magát.

Körülnéztél már? Van uszodánk is! - folytatta tovább. Bevallottam, hogy én már a folyosóról visszafutottam, de azért nagyon örülök az uszodának. Igaz, hogy úszni nem tudtam, ám nem akartam letörni a lelkesedését. Később kiderült, hogy ő se tud. Akkor minek örült? Aztán ismertették a házirendet, melyben a legfájdalmasabb a reggel 6 órai felkelés volt. De ez még nem volt elég. Gyorsan kellett felöltözni, háborogtam is, hogy mi ez, katonaság? – aztán az udvar többszöri körbefutása után, következett a torna.

Érdekes, futás közben mindig kibomlott a tornacipőm fűzője, így néhány méterrel kevesebbet kellett futnom. A baj csak az volt, hogy a tanár ismerte ezt a trükköt, mert néhány napi cipőkötözés után egyedül kellett futnom egy kört, miközben az ablakból röhögtek rajtam a fiuk. Szóval így kezdődött, de aztán belejöttem, hu, hu!

Azért még azt be kell ismernem, hogy éjszakánként, ha felébredtem, vacogtam a félelemtől. Mindenütt kísérteteket véltem látni vagy hallani. Eleinte jól bebújtam a takaróm alá, úgy, hogy még a fejem se látszott ki. Úgy hittem, így a kísértetek se vesznek észre. Ez se volt igazán jó, mert a takaró alatt majd megfulladtam, kivert a víz, szóval minden bajom volt. Egy idő után Irénnel megegyeztünk, hogy villanyoltás után átmegyek az ő szobájukba, és együtt alszunk. Egy darabig ment is a dolog, de egy este Hexinek becézett tanárnőnk észrevette, hogy nem alszom a vaságyacskámban, és kitört a balhé.  Annak örült, hogy nem a fiuk szobájában kerestem menedéket, de Iréntől is eltiltott. Ekkor újabb cselhez folyamodtam, amikor éjszakánként felébredtem. Egy darabig tűrtem a szellemjárást, de aztán egy éjjel olyan halálhörgéssel kombinált üvöltésben törtem ki, hogy szobatársaim, sőt még a környezők is, felébredtek és rémült tudakozódásba kezdtek, hogy mi lehetett az. Én nyugodt alvást színlelve, az össze-visszarohangálás ideje alatt, végre valóban elaludtam. Produkcióm többszöri megismétlése után egyszer mégis lebuktam, melynek következtében köztem és szobatársnőim között óriási párnacsata tört ki. A győztes mégis én lettem, mert Hexi tanárnő belátta, hogy materialista szemléletem hiányos, sőt a szocialista realizmushoz sincs semmi közöm, és szobatársnőim könyörgését is figyelembe véve, Irént áthelyezte a mellettem lévő ágyra. Ettől kezdve mindenki nyugodtan alhatott, csak éppen Irén nem. De ő hősiesen, egy jó barátnőhöz illően, felvállalta ezt az áldozatot, és éjszakai kísérőm lett. Egyszer nagyon fájt a gyomrom. Felráztam Irént, hogy meghalok, ő nem bízott ebben a szerencsében, ezért javasolta, hogy menjünk át a vöröskeresztes nővérhez, és kérjünk fájdalomcsillapítót. Na még csak ez kellett! Az épület másik szárnya – ahova a nővér szobáját elhelyezték – még ijesztőbb volt számomra. Végül Irén kíséretében - aki még nálam is alacsonyabb és vékonyabb volt, és ezzel kivívta magának a „mütyürke” elnevezést – rettegve ugyan, de felkerestük a nővért. Megjelenésünket nem fogadta túl nagy lelkesedéssel, ráadásul a segítséget illetően is kicsit tanácstalan volt, végül egy kanál vízbe ópiumot csepegtetett, és azt itatta meg velem. Ettől már visszafelé is majdnem elaludtam, de az ágyamba úgy zuhantam bele, mint akit letaglóztak. Ez a módszer Irénnek úgy megtetszett, hogy a nővértől minden estére akart ilyen cseppeket szerezni. Persze nem kapott, nekem viszont felírtak valami drapp színű pocsék ízű port, és azt kellett egy darabig vízben feloldva meginnom.

Elkezdődött a tanítás, és közben én is igyekeztem megbarátkozni a kastélyommal. Megnéztem az uszodát. A medence elején, úgy középtáj, hatalmas békaszobor üldögélt. Szép dísz, gondoltam. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán a kővé vált békakirályhoz van szerencsém. Később kiderült, hogy ez a béka nemcsak díszként szolgált, igen célirányos rendeltetéssel üldögélt ott. De erről majd máskor. Volt könyvtárszobánk, mennyezetig érő gyönyörű faburkolattal, zenetermünk zongorával, ebédlőnk, biológiai szertárunk gusztustalan preparátumokkal, kitömött állatokkal, aztán kémiai laboratóriumunk, és óriási tornatermünk. Az épületet függőkert vette körül, a sétautak mentén padokkal. Egyszer délután itt olvasgattam, de valaki megzavarta békés nyugalmamat. Egy fiú huppant mellém. Szia, mit olvasol? Megmutattam a könyvet, miközben szemügyre vettem. Nem a mi osztályunkba járt, azokat már ismertem. Kiderült, hogy az utolsó évet végezte, tehát nálam idősebb volt. Nagyokat hallgattam, miközben beszélt.

- Nem jött be a kis trükköd, mi? Láttalak futni, nagyon tetszett, főleg mikor szembe szaladtál velünk,- és kezével a mellkasánál mutatta, hogy mi nyerte meg a tetszését.
- Igazááán - kérdeztem, akkor most nézz meg hátulról is!
Ezzel felpattantam és futásnak eredtem, fel a lépcsőn, át a portán, egyenesen a hálószobánkba. Irén a szekrényét rendezte, én meg nekiláttam a székekkel eltorlaszolni az ajtót.
- Megtudhatnám, hogy mi a francot csinálsz? - érdeklődött bájosan – de ha azt mondod, hogy a szellemek üldöznek, ezzel a pohár vízzel öntelek nyakon!
 Kifújtam magam, elmondtam a történteket, és hogy a fickó szalad utánam. Fellélegzett.
- Végre egy élőlény! Ide úgysem jöhet be, mit hisztizel? Bízd rám, majd én elintézem! Elintézte. Szépen kibékített vele, és attól kezdve már nem tudtam egyedül olvasgatni. Lehet, hogy nem is akartam? Érdekes, erre már nem emlékszem.

 

Teltek a napjaink, de néha tanulni is kellett. Kicsit macerás volt, de valahogy ezt is kibírtuk. Persze Írén meg én az első padba kerültünk, pedig mi – az első alkalommal - szerényen hátrahúzódtunk. Nem akartuk a tanárokat zavarni. De mit tesz Isten, az osztályfőnökünket éppen ez zavarta. Úgy hogy szépen előre parancsolt bennünket, szerencsére egymás mellé.
            Milyen tantárgyaink voltak? A bizonyítványomból sorolom: magyar nyelv és irodalom, orosz nyelv, történelem, matematika, fizika, agrokémia, növénytan, állattan, biológia, testnevelés. Ez a második félévben kibővült ezekkel: növénytermesztés, éghajlattan, talajtan, állattenyésztés, gazdasági és üzemi gyakorlat.

A növénytant, állattant és biológiát ugyanaz a tanár tanította. Beszólásaimmal hamarosan a kedvence lettem. Ha viszont nem mondtam semmit, rögvest azt hitte, beteg vagyok. Az volt a heppje, hogy mikor bejön az osztályba, előttünk az asztalon már ne legyen semmi. Akkor hogy tanuljon az ember gyereke óra előtt? Valamikor csak kell!

Egy ilyen eset. Jön a tanár, asztalomon a könyv, füzet. Megkérdezi:
 - Mi az a szemét az asztalodon?
Még hogy szemét, az én könyvem. Azonnal megvédtem:
 - Ez nem szemét, hanem a könyvem!
-  Igen? – kérdezte őfelsége – akkor gyere ki felelni!
Na így védje meg valaki a tankönyvét - gondoltam - ennek már ez se tetszik. Kiballagtam, bár az aznapi anyagot nem volt még időm átvenni. Szerencsémre nem azt kérdezte, hanem visszament Ádámtól, Éváig, azokat meg mind tudtam. Végül kegyesen adott egy hármast és elbocsátott. Én viszont felháborodtam:
 - Csak hármas, hiszen mindent tudtam! Erre a tanár:
 - Akkor délután gyere be a könyvtárszobába és felelj tovább.
Kellett ez nekem? Mindegy, délutánig megtanultam az aznapra feladott leckét is, és bementem felelni. Végül négyest kaptam, mint mondta, a szájaskodásom és szófogadatlanságom miatt jobbat nem ad. Vele történt ugyanez; zsámbéki sétálgatásaink közben, a tanár lakásának ablakában láttunk egy ilyen szövegű hirdetést: „Friss fejőskecske eladó”. Jót vihogtunk rajta, és az első alkalommal egy szünetben, rákérdeztünk, persze nem mint vevők, csak mint cikizők. Ezt nem én kezdtem, - emlékezetem szerint. Viszont a tanár egyik - szerintem nőket sértő megjegyzésére - csak bekapcsolódtam a beszélgetésbe. Azt mondta ui., hogy” Többet ér egy friss fejőskecske egy asszonynál”. Erre már csak felháborodtam és megkérdeztem:
 - Akkor a tanár elvtárs, /így kellett a tanárokat is becézni/ miért nem cseréli el a feleségét egy kecskére? A gyerekek röhögtek, ő pedig ezt mondta:
- Juhász fiam, neked halálod után külön kell a nyelvedet agyoncsapni.
Hát nem tudom, még élek. Milyen jegyeim voltak tőle? Félévben közepes, de a tanév végén jó, és állattenyésztésből jeles. Felküzdöttem magam. Mondtam, hogy kedvelt.

 

Végre elérkezett a várva-várt pillanat: - feltöltötték az úszómedencét, mehettünk fürödni. Kicsit aggódtam, mert egy Leányfalunál történt fuldoklásom óta, féltem a mélyvíztől. Kiderült azonban, hogy felesleges volt, mert a medencét nem töltötték teljesen fel, még nekem is csak a mellkasomig ért, vagy talán addig se. A tornatanár vigyázott ránk, egy nagy síppal a nyakában, /szerencsére dob nem volt nála/ és a medence széléről nem lehetett csak úgy beugrálni. Most fény derült végre a békakirály funkciójára is, mert a fiuk hamar felfedezték az előtérben lévő gépházat, ahonnan a békát, pontosabban a köpését lehetett irányítani. Figyeltek minket, és ha valamelyik lány eme hatókörbe került, kapott egy hosszú spriccert.
            Egyszer a portás felesége megsúgta, hogy van a kastély tetején napozó is, ahol az apácák is napoztak egykor. Néhányan felkerekedtünk megkeresni. Meg is találtuk és ettől kezdve ott napoztunk, persze fürdőruhában. A magasból nagyon szép kilátás nyílt a környékre.

            Azt is megtudtuk, hogy az alagsori részen kápolna van, sőt azt is rebesgették, hogy onnan, a zsámbéki romtemplomig, majd tovább Székesfehérvárig, alagút vezet. Több se kellett nekünk! Egy délután felfedezőútra indultunk. A fiuk a portáról elcsórták a kápolna bejáratának kulcsát, de a hatalmas tölgyfa ajtóval alig tudtunk megbirkózni. Mikor nyikorogva feltárult, én már visszafutottam volna, ám a kíváncsiság erősebb volt a gyávaságomnál. Azt gondoltam, hogy valami szépet, esetleg kincseket látunk majd, de csalódnunk kellett. Az egykori kápolna romhalmaz volt. Összetört padok, kövek, feltárt, gondolom kifosztott kripták. Mi lányok, elkezdtünk sikítozni és szaladtunk volna vissza. A fiuk viszont megelőztek, és ránk zárták az ajtót. Egy darabig könyörögtünk nekik, hogy engedjenek ki bennünket, vertük az ajtót. Csókot kérő feltételeik azonban elfogadhatatlan volt számunkra. Én még azt is kikiabáltam, hogy: - Inkább a csontvázak, mint ti!
  Erre szépen ott hagytak minket. Ezek voltak a mi kedves osztálytársaink. Mikor kiszabadultunk, rendeztünk is olyan verekedést, hogy tanáraink alig tudtak minket szétválasztani. Persze az összetűzés okát nem árultuk el.

 

Szóval ott álltunk eleinte remegve a teremben, de aztán jobban körülnéztünk. A kápolnából - két oszlop között - be lehetett jutni egy kisebb benyílásba, ahol jó magasan, de ablakok nyíltak a parkra. Oda szépen betuszkoltuk magunkat. Egyedül én szorultam be,,- úgy deréktól fölfelé - és ott jajgattam, hogy várjanak meg. Irén rángatott, közben arra biztatott, hogy húzzam be. Mondtam neki :
 - Te hülye vagy, ezt nem lehet behúzni! 
 Végül csak sikerrel járt erőlködésünk, eljutottunk az ablakig. Minket Colos tolt fel a magas ablakpárkányra, ő meg egyedül tornázta fel magát. Kiszabadultunk, és sorra mentünk be a portán.
-  Csókolom, csókolom, - köszöngettünk János bácsinak.

Gyanúsnak tűnt neki a dolog, mert csak megkérdezte:
 -  Ti mikor mentetek ki, hogy én nem láttam?! Valamit makogtunk, ő csóválta a fejét, sehogy nem értette, de beengedett minket.

 

Teltek, múltak a napok, lassan kiismertük magunkat a kastélyban, és belevettük magunkat a mezőgazdasági ismeretek elsajátításába. Eme tudományt több oldalról is megközelítettük. Vizsgáltuk a talajmintákat ; - savas vagy lúgos, szerencsére nem megkóstolni kellett, hanem laboratóriumi kémcsövekben megállapítani.

 Az iskolának nem volt külön tangazdasága, ezért a helyi TSZ- tűrőképességét tettük próbára. Kaptunk tőlük egy darab földet, és ott kellett kertészkednünk. Ami - véletlenül - megtermett, azt a piacon értékesíthettük, s a bevételen az iskolával osztoztunk.

Irénnel hamar megtanultuk, hogy az árakat a kereslet-kínálat viszonyához kell alakítanunk. Így aztán igen változatosak lettek, hol kevesebb, hol több, de inkább több. Ha szóvá tették, mostuk kezeinket, és szeretett tanárainkra fogtuk.
- Ők állapítják meg az árakat, nem mi – füllentettük.

 Mindenesetre minden zöldséget eladtunk. Akkor még nem volt fóliasátor, és a konyhakert se volt jellemző a faluban. Örültek a mi friss zöldségeinknek. 

  Aztán megismerkedtünk az állatokkal is; birkák, disznók, helyesebben sertések, lovak. Ezeket a találkozásokat nem fogadtuk mindenkor kitörő lelkesedéssel. Egyszer a birkaistállót kellett kiganéznunk gázálarc nélkül. Nem volt kellemes, és szerintünk semmi köze nem volt a tudományhoz. Aztán elvittek megnézni a disznó miskárolását.
 Na ott, - pedig hátul álltam – szépen elájultam.
 Szegény jószágot rákötötték egy létrára, és minden érzéstelenítés nélkül, belevágtak a hasába. Persze hogy visított szegény pára. Akkor még nem volt az állatnak se joga. Úgy hallom, ma már van, de ki törődik a jogokkal?
Aztán mentünk a lovakhoz. A karámban futkostak, amikor odaértünk. Én azonnal lovagolni akartam. A fiuk egyet megfogtak, én meg a karám kerítéséről szépen ráültem. Az volt csak a baj, hogy ezek nem hátas, inkább még csikósorban lévő pacik voltak. Aminek a hátára ültem ill. evickéltem, nagyon rossznéven vette, mert azonnal beiramodott a helyére, a féltetős fészerbe. A tanárom még idejében rám kiabált:
 - Húzd le a fejed! Lehúztam.
Szerencsére, mert a fészer gerendája levihette volna. Aztán ez a félig ló, félig csikó, mintha mi se történt volna, megállt a helyén, a jászla előtt. Én meg szépen remegtem a tetején. Mikor a tanárom nagy nehezen leszedett, mindent mondott, csak dicséretet nem. Attól kezdve az egész tanári kar tudta, hogy a lovakra veszélyes vagyok.

 

Na de a tehenektől annál jobban féltem, mert ugyebár azoknak szarvuk is van. Valahogy az nem volt a kedvemre való.
A háború után egy darabig nagyanyámnál maradtam Sárkeresztúron, ott jártam iskolába. Ha véletlenül jött a csorda, én bizony felmásztam egy fára, és vártam, amíg eltakarodnak. A táskám persze a fa alatt maradt. Már csak azon kellett imádkoznom, hogy egy tehén oda ne jöjjön a fához dörgölőzni. A faluban gyorsan terjed a hír, mondták is a nagyanyámnak, hogy „ Az unokája fent ül az eperfán”.
 Itt viszont nem volt eperfa, se pardon, fejni kellett megtanulni. Felvettük a „munkaruhánkat”, ami köténynadrágból és gumicsizmából állt. Az istállóba klórmeszes vízen keresztül kellett bemenni. Ott kaptunk fehér köpenyeget, meg sajtárt, amibe fejni kellett /volna/ meg széket, mert ugye állva ezt a műveletet nem lehet elvégezni. Nézem a széket, forgatom, Irén is nézi az övét, végül felháborodottan összesúgtunk;
 - Te ennek a széknek csak egy lába van!
  Tanárunk persze észrevette sugdolózásunkat és odajött hozzánk. Mi a baj fiam? – kérdi tőlem. Mondom neki ugyancsak felháborodottan.
- Tanár elvtárs, ennek a széknek csak egy lába van, hol a többi?
- Megették a tehenek fejés közben!- incselkedett velem, tudta, hogy félek a tehéntől.


 Ezt azért nem hittem el, inkább nevettem. Erre csak megmagyarázta, hogy a fejőszék egylábú és a rajta lógó szíjjal kell a derekunkra csatolni. Irén jókat nevetett rajtam amint bíbelődtem a székkel. Végre sikerült felcsatolni, megkaptam a sajtárt, és mehettem a tehenemhez. Gondolom, már nagyon várt, mert ugyancsak mérgesen nézegetett hátra. Vagy azt nézte, hogy ki ügyetlenkedik a tőgye közelében. Előbb le kellett mosni a tőgyet, aztán lábunk között a sajtárral, meg az egy lábú széken egyensúlyozva kellett fejni. Mielőtt elkezdtük, az állatgondozók megmutatták a fejés technikáját. Végül tőgy közelébe kerültem és elkezdtem gyorsan rángatni, hogy minél előbb túl legyek a tehénnel együtt, eme megpróbáltatáson. A tehén azonban még gyorsabban túl akart lenni a ceremónián, mert jó nagyot kaszált felém a hátsó lábával. Felrúgta az üres sajtárt, mert minden erőlködésem, ráncigálásom ellenére nem tudtam egy csepp tejet se kipréselni. Szerintem visszatartotta, hogy bosszantson, a tanárnak más volt a véleménye. Amint kaszált a lábával, én rögvest hátra ugrottam volna, de szerencsétlenségemre a labilis egylábú székkel, inkább beestem a tehén alá. Na, ott aztán oda lett a szép fehér köpenyem színe, átment sárgába.

 Nagy nehezen kievickéltem a tehén alól, aztán mehettem a pucerájba, ki a kúthoz, ahol a gondozók leszedték rólam a köpenyt, és segítettek megmosni a ruhából kilógó maszatos részeimet. Ezzel - a tehenek nagy örömére - én be is fejeztem a fejés tudásának elsajátítását. Hogy őszinte legyek, sokáig még a tejet se tudtam meginni, mert trágya szagát éreztem annak is.

Így utólag örülök, hogy nem tanultam meg fejni, hiszen ma már fejőgépekkel fejik a teheneket. Felesleges energia befektetés lett volna. Igaz, már abban az időben is kísérleteztek vele, volt egy-egy készülék a nagyobb gazdaságokban.  Nem nagyon bíztak akkor még benne, és tessék, manapság azt használják. Remélem, mielőtt felteszik a gépet, csinálnak próbafejést, mivel előfordul, hogy véres a tej. Ezt külön kannába kell önteni, mert megsemmisítik, nem keveredhet a többivel. Mikor már dolgoztam a szakmában, ellenőrzés közben én is találkoztam ilyen tejjel.

 

    Visszatérve az iskolai foglalkozásainkra, egy szép napon megismerkedtünk a sarabolóval is. Őszintén megmondom, nem nagy öröm. Nagyanyámnál már volt szerencsém hozzá, de ott „horolónak vagy „hurulónak” nevezték.

Mondtam is a tanárunknak, hogy ennek valaki rosszul tudja a nevét, és különben is ez egy lapos kapa. Minek becézik össze-vissza?

Végül csak a saraboló név maradt. Az nem is lett volna baj, de sarabolnunk is kellett vele. Ráadásul előzőleg tífuszoltást kaptunk. Ez ugyan nem tartozott a saraboláshoz, csak valami járványhoz. A TSZ földre mentünk, koriandert sarabolni. Azóta se szeretem ezt a fűszert. Mindenkinek két sort kellett megkapálni ill. sarabolni, úgy dombnak felfelé. Időközben hatott az oltás is, - mindannyian belázasodtunk. Tavasz lehetett, a fák már szép lombosak voltak, és osztálytársaim sorra elnyúltak alatta. Én összeszorított foggal saraboltam tovább, néhány „elvetemült” társammal együtt. A végén már csak egyedül maradtam, és konokul saraboltam. Két sor a norma, azt meg kell csinálni. Már a tanárom is könyörgött, hogy „ Pici, hagyd már abba, te is lázas lehetsz”. Persze, ilyenkor Pici voltam, de ha baj volt, csak ”Juhász!”. Na most, gondoltam, inkább meghalok, de azért is megcsinálom. Nagyanyámnál a szőlőben kapáltam eleget, ehhez végre értek, nem úgy mint a fejéshez. Igaz, melegem volt, de tűzött a nap is. A szemem előtt karikák táncoltak, fájt a fejem, alig láttam a sort, meg a tanárt, aki ott futkosott körülöttem. Mikor befejeztem, a többiek kicsit erőtlenül, de megtapsoltak. Én meg büszkén összerogytam melléjük a fa alá. Lehet, hogy esetenként gaz helyett a koriandert vágtam ki, de a két sort megkapáltam. Most nem mondhatták, hogy a pesti lány ügyetlen.

 

Lassan összeszokott a vegyes osztály, a fiuk lettek olyanok, mint a lányok, vagy a lányok, mint a fiuk, nem tudom, de már nem akartak mindenáron csókokat. Barátok lettünk. Persze azért szövődtek szerelmi kapcsolatok is, de a felsőbb osztályba járókkal. Irén barátnőmet is eltalálta Ámor nyila. A fiú, akivel egymásba habarodtak, ugyancsak felsőbb osztályba járt. Én voltam köztük a szerelmi postás, és lassan mindenkinek én hordtam a szerelmes leveleket. Kicsit fárasztó volt, mert amikor összevesztek, a békítő bíró szerepkört is fel kellett vállalnom. Aztán még az is előfordult, hogy nekem akartak udvarolni. Ezért egy idő után lemondtam erről a tisztségről. De előbb Irénnek még adtam két frászt.
  Ugyanis összeveszett szívszerelmével, sőt úgy tűnt, hogy vége lesz ennek a nagy szerelemnek. Teljesen kiborulva találtam meg a hálószobában, mellette egy csomó Algopyrin, meg egy pohár víz, és bőgött, mint az albán szamár. Na, gondoltam, ennek fele se tréfa, Irén meg akar halni. Akkor aztán ki lesz az én éjszakai kísérő társam? - morfondíroztam önzetlenül.

Kérdésemre, hogy mit csinál, tényleg azt mondta, hogy meg akar halni, mert a Colos /így hívták ezt a fiút is/  a Lilit szereti.
-  Dehogy fogsz te meghalni! - kiáltottam mérgesen, és ijedtemben lekevertem neki két jó nagy frászt, és a pohár vizet is a nyakába öntöttem. Ettől nyomban magához tért, és kergetni kezdett. Én befutottam a WC-be, és szépen lehúztam a gyilkolásra szánt gyógyszerét.

      Mikor látta, hogy lőttek a produkciónak, visszaballagott a hálószobába, én meg elhúztam a csíkot, hogy megkeressem Colost. Végre a zeneteremben megtaláltam. Ott hervadozott a zongora előtt. Megrémültem, hogy ez is meg akar halni. Viszont őt már nem vághattam nyakon, így aztán barátságosan kifaggattam. Ugyanaz volt a baja, mint az Irénnek. Mondtam neki, hogy akkor találjon ki valamit gyorsan, mert Irén meg akar halni. Erre elkezdte ezt a számot zongorázni: „ Gyere vissza, kicsikém, mert én téged visszavárlak, és a két karomba zárlak, csak gyere vissza, kicsikém.”Ez az! - kiáltottam, és boldogan rohantam vissza Irénhez, gondoltam, hogy már meghallotta, hogy mit játszik Colos. Ő tudott ui. egyedül zongorázni. Neki volt fenntartva az a fene nagy terem, és ez volt kettőjük kedvenc száma. Mögöttem minden ajtót nyitva hagyva, szinte beestem a hálóterembe.

    Persze Irén már meghallotta a zongoraszót és kezdett éledezni. Nagy nehezen levonszoltam a terembe, és diszkréten magukra hagytam őket. Persze ott sokáig senki nem lehetett egyedül, mert volt jövés-menés a tanárok és a diákok részéről egyaránt. Mindegy, én kimentem az udvarra, és végre nyugodtan leülhettem a padra.

     Csakhogy az a kezdetben pimasz, utálatos, ronda, - és később kedves, aranyos - fiú, aki kergetett, azonnal ott termett mellettem.
- Énekeld ezt a számot, Pici - kérlelt. Erre felpattantam.
-  Mi vagyok én, feketerigó? Mára különben is elegem van a lelkizésből, a szerelemből, meg mindenből, Te is hagyj békén!
Ezzel beszaladtam a hálószobába, leborultam az ágyamra, és én is elkezdtem zokogni. Mi a fenének? Ma se tudom. Azt hiszem, én is szerelmes lettem, de ilyesmit az ember nem szívesen vall be, talán még magának se. Közrejátszott persze az ijedség, és a megkönnyebbülés is, végre kiengedtem a szárazgőzt, ami jelen esetben elég nedvesnek hatott. Ha ilyen a szerelem, akkor nekem nem kell, - sírtam egyre. Azóta tudom, hogy ilyen, de nem kell okvetlenül belehalni. Vagy mégis?

    

A szerelmen kívül azért néha tanulni is kellett. Voltak nehéz pillanatok. Na, ezt hogy is meséljem el? Szóval, amikor az állattan órán bizonyos kényes testrészeket kellett részletesen megtanulnunk, aztán felmondanunk, az elég ciki volt, tekintettel a vegyes osztályra. Az óra előtt valamennyi lány azon idegeskedett, hogy jaj, nehogy őt feleltesse a tanár. Lili, egy nagyon szép pesti lány – akire Irén féltékenykedett – szintén izgatottan várta az órát, azon imádkozva, hogy nehogy ő feleljen. Erre pont Lilit hívta ki a tanár. Hátsó padban ült, én Irénnel az elsőben, és amint meghallottam Lili nevét , megkönnyebbülten hátra néztem és ránevettem Lilire.
Erre a tanár.
-  Juhász fiam, ez neked nagyon tetszik, csak aztán összeadás előtt ki ne jöjjön az eredmény.

Na tessék, engem is leégetett a fiuk előtt. Mindegy, legalább nem kellett felelnem. Szegény Lili valahogy eldadogta a leckét, aztán a szünetben jól kimérgelődte magát.

Erre a lányra rájárt a rúd. Volt egy pesti udvarlója, akivel valami miatt összeveszett, és szakított vele. Alig telt el egy kis idő, Lilit gyászjelentésben értesítették, hogy a fiú meghalt. Szegény Lili sírt nagyon, bánta már, hogy szakított vele, latolgatta, hogy talán öngyilkos lett a fiú. Készült a temetésre. A gyászruhát úgy adtuk össze neki. Ki egy szoknyát, ki egy blúzt, akkor nem volt divat a fiataloknak feketében járni. Így aztán mély gyászba borulva, ahogy illik, elment Pestre, a temetésre. Még mi is pityeregtünk, hogy szegény fiú ilyen fiatalon meghalt. Vigasztaltuk Lilit, hogy ő nem tehet róla, és mint valami gyászmenet, sóhajtozva elkísértük a buszhoz.

 Izgatottan vártuk a visszajövetelét, és persze a beszámolóját. Na, másnap vissza is jött, de már nem feketébe. Nagyon feldúlt volt, alig mertünk hozzá szólni. Gondoltuk, hogy nagy megrázkódtatás érte, mégse gondoltuk, hogy így kiborul. Egyszer aztán dühösen kifakadt.
 -  A rohadt szemét!
 Mi összenéztünk: Ki a szemét, a halott? Azért így nem illik róla beszélni.
- A halott ott várt a temető kapujában! - üvöltötte most már sírva.

Csodálkoztunk, mert pillanatnyilag nem értettünk semmit.
- Ki tette oda? – kérdeztük össze-vissza – egy halottat a kapuba?
Aztán lassan kiderült, hogy a „halott” nagyon is élve állt a kapuban. Mi erre megkönnyebbülten nevettünk, Lili pedig felsóhajtott.
- Pedig milyen szép lett volna, ha miattam hal meg.

 

Teltek, múltak a napok, semmi különös esemény nem történt, mert ugyebár a tanulásban nincs semmi különös. Egy butaság kezdett elharapódzni a suliban. Elkábítottuk egymást. Na nemcsak a szerelemmel, hanem fizikálisan is. Lehet, hogy ez volt a drog előzménye? Szóval, megfogtuk egymás mellkasát, addig szorítva és rázva, amíg az akit fogtunk, el nem ájult. Szép mi? Akkor letettük a földre és megvártuk, amíg magához tér. Hogy mi volt ebben a jó, ma sem tudom, állítólag belehalhattunk volna. Szerencsére hamar kitudódott, és tanáraink megtiltották. Ez nagyon szép volt tőlük, bár akkor nem így értékeltük.

 

Ősszel elvittek minket a TSZ kertjébe almát szedni, gyakorlatnak nevezve. Kaptunk érte valamennyit, és aznap elmaradtak a tanórák. Az állattant oktató tanár jött velünk, a kedvencem, akivel mindig lehetett élcelődni. A többit is szerettem. Azt hiszem, ők is. A Hexinek becézett matek tanárnő, igazi nevén Margit néni, még szerelmes leveleket is kézbesített nekem. Attól az utálatos stb. fiútól, akiről már írtam. Elment mellettem, és szó nélkül a kezembe csúsztatta. Akkoriban az ő osztályuk szakmai gyakorlaton volt, és Jamesz, így hívták a fiút, onnan írogatott nekem. Én nem válaszoltam, mert nem szeretek írni. Ez most nevetséges, azt hiszem. Akkor nem volt számítógép, csak nem körmölök! Szegény anyámnak se írtam három hónapig. Meg is büntetett, mert nem mehettem el egy rokon lakodalmára.

 Visszatérve az almaszedés tudományára, elárulom, hogy gumis mackónadrágba és felsőbe mentem – akkoriban az volt a szabadidőruha – és teleszedtem a fák között termett késői vajbabbal is. Szép kövér lettem, mert almát is raktam mellé. Szerzeményemet aztán hazaküldtem anyámnak. Szegény nagyon megörült neki.

Elvittek még bennünket Solymárra borsót nyűni. Az nem volt valami vidám dolog. Korán, - hajnali 2 órakor kellett felkelnünk, mert a napon kipereg a borsó. Ti ezt tudtátok? Így egyétek! Meg kell becsülni a sárgaborsót. Ott voltunk vagy egy hétig. Fürödni csak hideg vízben tudtunk. Fekhely? Vaságyon szalmazsák! Ez a biomatrac elődje, de volt ennél rosszabb szállásunk is. ( De erről később.)
Mosakodni, fürödni csak hideg vízben tudtunk, csapokról. Még lavór se volt. Szerencsére nekem anyu varrt mosdókesztyűt, itt végre hasznát vettem. De nemcsak én, hanem a többi lány is. Körbejárt. Szerintem kizsákmányoltak minket a szocializmusban, miközben tanultuk, „Hogy az ember a legfőbb érték.” Ja, mi gyerekek voltunk, erre nem vonatkozott, érdekes.

Aztán Szarvasra /ha jól emlékszem/ mentünk gyapotot szedni. Bizony, volt hazánknak gyapotültetvénye is, de mi valamennyit leszedtük, azóta nincs. Lehet, hogy más az oka, de nagyon hiányzik. :-)  Most, - ha le nem szedjük - lehetnénk gyapot nagyhatalmak, de mi elszúrtuk. Ez is felróható a mai öregeknek, meg a felsorolt kényeztetéseink is: hideg víz, szalmazsák, stb. Tejben-vajban fürdettek minket, anno. Ugye?

Hol is tartottam? Ja persze, a gyapotszedés volt a következő gyakorlatnak nevezett munka. Azt hiszem, Szarvason történt ez a jeles esemény. Egy romos kastélyban helyeztek el minket.  De hogy? Volt egy nagy, valamikori táncterem, az lett a mi „hálószobánk”. Nappali, fürdőszoba, de még WC se volt. Latrina a fiuknak, amit ők ástak, nekünk pedig egy budi. A hálószobába szalmára lópokrócot terítettünk, és kaptunk még egyet takarónak. Már az első este rémült kiáltozások:
-  Jaj, egér, jaj, egér!
Szegény Margit néni, született Hexi, volt velünk, és egész éjjel együtt kergettük az egereket. Igaz feleslegesen, mert a szalma jó búvóhelynek bizonyult. Végül csak kifáradtak azok is, mert nem mocorogtak többet. Így aludtunk nap-mint nap az egerekkel édes békességben.

 A fiukat külön teremben szállásolták el, rájuk az állattenyésztést tanító tanár vigyázott, egér ott is lehetett. Reggeli választék többnyire hitlerszalonna - vagyis kemény gyümölcslekvár -, vagy sózott szalonna. Ez volt a” svédasztal”, igaz, mindig azonos választékkal. Vagy ez, vagy az.

 Reggeli után vontatóval kivittek bennünket az „Ültetvényre”. A cserjéken fehér tömött pamacsok várták, hogy a nyakunkba akasztott lazsnakokba szedegessük. A baj az volt, hogy ezek a cserjék többnyire nem értek be, és a pamacsokat úgy kellett a tüskés fészekből kipiszkálnunk. Jobb helyeken a tetejéről kapkodják le. Ez a szedési módszer a kezünket nagyon megviselte, én pl. ekcémát kaptam 2-3 ujjamra. Ez már az iskolában derült ki, mivel az ujjaimon keletkezett sebek nem akartak begyógyulni.  Sokáig küszködtem vele, több kencét kipróbáltak rajtam, míg végül itt Pesten anyám elvitt a Klinikára egy idős profhoz, aki adott kenőcsöt is, de előzőleg Neomagnolos vízzel kellett lemosnom. Ez gyógyított meg. Addig nem moshattam, szegény Irén mosott rám.

Volt ott, a gazdaságban, egy terelő kutya, akit ugyancsak Picinek neveztek, akárcsak engem. Na ezt a poént a fiuk soha nem hagyták ki.

 - Pici! – kiabálták - nem te a másik!

Azt hiszem, itt történt, hogy amíg a kondás bent az ebédlőben nyugodtan ebédelt, én felfedeztem a karikás ostorát, meg a békésen hentergő malacait. Mondom Irénnek, hogy – Irén, én tudok csördíteni az ostorral. Le akart róla beszélni, azzal, hogy még kicsördítem a szememet. De én mindenáron meg akartam neki mutatni eme tudásomat. Felkaptam a karikás ostort, Irén óvatosan távolabb húzódott. Sose bízott bennem. Még ma is csak legyint, - Hát kitaláltál egy csomó hülyeséget! Na, szóval majdnem úgy ahogy kell, megpörgettem fejem felett az ostort és egy jó nagy rántás után szólt is az akkorát… hogy a disznók mind felugrottak és elkezdtek felénk rohanni. Több se kellett nekünk, uzsgyi neki, vesd el magad, futás a szállás felé, a kocasereg meg utánunk. Végre beugrottunk egy ajtón, a disznók meg szépen berohantak a helyükre és felzabálták a már odakészített vacsorájukat. Hamarosan rohant a kondás is, szerintem tépte a haját.

Már ősz volt mikor a gyapotot szedtük. A munkaterepen kaptunk alumínium kannákból és poharakba meleg teát, lajtokból vizet. A tanárunk derekán pedig ott lógott a kulacs, azt húzta meg időnként. Én incselkedtem vele ott is, hogy abból kérek.
-  Ez nem gyereknek való - mondta mosolyogva.

Olyan gyorsan dolgoztam, hogy élmunkás lettem. A lányok azzal csúfoltak, hogy azért, mert szerelmes vagyok, ui. Jamesz nem volt velünk, mert egy osztállyal feljebb járt. Lehet, hogy igazuk volt, néha azt gondolja az ember, hogy szerelmes, de csak addig, amíg az igazit meg nem ismeri.

  A teljesítményünk miatt néhányan több ruhaanyagot kaptunk fizetség gyanánt, mint a többiek. És valami oklevelet is, mert ez ugyebár fontos volt. Anyagból lehetett választani, ki milyent kért. Többen blúzanyagot választottak. Én nem magamnak, hanem édesapámnak, pizsamára valót kértem.  Még most is emlékszem az anyag színére és mintájára. Szép pizsamát varratott anyu belőle.

 

Aztán a koleszban következett vidámabb esemény is, jelmezbál. 

 

 Igen, lázas örömmel arra készültünk. Ráadásul ez a bál a falu lakosai előtt is nyitott volt. A legnagyobb gondot a jelmezek kigondolása, elkészítése ill. beszerzése okozta. Mindenki szép akart lenni, de az anyagi lehetőségek igen szűkösnek bizonyultak. Jelmez? Mikor a mindennapi ruháink megvétele is gondot okozott szüleinknek. Mindegy, tanáraink megadták erre a lehetőséget, éljen vele mindenki, ahogy tud. Egy kastély mégsem lehet meg jelmezbál nélkül!? Ráadásul a falu lakosságának érdeklődése is egyre jobban a kastély felé irányult. Sok szóbeszéd terjengett, erről a titokkal övezett házról, a korábbi apácákról, akik nem is voltak olyan szende szüzek, szóval ideje volt legalább magunkat megmutatni.

Volt még egy kis bökkenő, nem tudtunk táncolni. Ez a feladat Margit nénire hárult, aki Colos fiú zongorázása mellett, tanítani kezdett bennünket. A fiúkat pedig az állattenyésztés tanára.

 Halálra nevettük magunkat, ahogy nagy pocakja alatt emelgette a lábait, miközben mondogatta, hogy, „Kecsesen, fiuk, kecsesen.”

Mikor az alaplépéseket elsajátítottuk, főleg a tangó, keringő és egyéb hagyományos táncok terén, megengedték, hogy a fiukkal együtt táncoljunk. Talán abban az időben kezdett tért hódítani a szamba, meg a rumba is. Mindenesetre ezt a tanáraink nem kedvelték. Zongoristánk viszont a tánctanítás szünetében vadul elkezdte verni a zongorát, és néhány vakmerő táncos járta is. Hamarosan megtiltották, mondva, hogy ezt nem játssza majd a faluból verbuválódott zenekar. Meg azt hiszem, valami kapitalista csökevénységnek tartották, és egy iskola mégsem kerülhet a kapitalizmus hálójába.  Végre elérkezett a várva várt nap. Én – baráti kapcsolatokon keresztül - Somlai Artúr lányától, Júliától kaptam jelmeznek, díszmagyart. A ruha földig ért, anyaga fehér selyem, apró fehér nyomott mintás virágokkal, fényes fehér selyem pruszlikkal, színes szalagokkal, pártával, és azon is színes szalagokkal. Lehettem - évveszteségeimet is leszámítva, - kb. 17 éves. /Hű de régen volt, a 7-es szám még stimmel, csak a kezdőszámként/ Ilyen bonyolult ruhám még nem volt, úgy, hogy jól bele is keveredtem a sok szalagba, amit végül a lányok bogoztak ki, és szorították össze vele a pruszlikomat. Mikor már alig kaptam levegőt, jónak találták és mehettem.  Futottam is, mert a felvonulás a tornateremben már megkezdődött. Éppen a menet végét értem utol, azaz Hófehérkét és a 7 törpét. Az előbbi a Colos lány volt, akinek lepedőből varrtunk ruhát. Amikor berobbantam a terembe, mindenki felém fordulva suttogni kezdte, hogy „Itt van Hófehérke”. Colos viszont mérgesen morogta nekem: „Menj a francba”. Erre a kedves felszólításra otthagytam a törpéket, és előbbre igyekeztem. A felvonulás végén díjazták és jutalmazták a legszebb jelmezeket. Én a 2. helyezett lettem. Az első az orosz népviseletbe öltözött lány lett, aki tortát kapott. A lányok dühösek voltak, mert azt remélték, én nyerem meg, és együtt megettük volna. Az én díjam, - nem fogjátok elhinni, mert szinte én se akartam – egy karton Tulipán cigaretta lett. Ekkor szokott rá az összes lány, velem együtt, a cigire. /Megj.: erről a rossz szokásomról kb. 30 éve szoktam le, szerencsére. A többiről meg a mai napig, úgy apránként.. ha, ha, ha./ Aztán következett a bál. Engem felkért egy katonatiszt, tőle lekért Jamesz, újra felkért a katonatiszt, és a végén Jamesz neki akart menni. A tanár fogta vissza, aztán elvitték lefeküdni. Erre én is felvonultam a hálószobába és jól kibőgtem magam, hogy az első bál ilyen rosszul sikerült nekem. Ott maradhattam volna, maradhatott a katonatiszt is, de az én szívem Jameszért fájt. A lányok szerint hülye voltam, mert míg én bőgtem, ők táncoltak.

Néhány nap múlva levonultunk a falubeli fényképészhez, megörökítés végett./A fénykép még megvan, sőt egy festmény is készült róla, ami itt van bekeretezve./ Egy fiú osztálytársam jött mellettem. Ezzel az Imre nevű, ugyancsak pesti fiúval jó barátságban voltam. Úgy kedveskedett, hogy „Csecsebogyó szeműnek” nevezett. Én haragudtam érte, mondván, majd valaki „Kecskebogyónak érti”. Egyszer vonalzóval az osztályban lemérte a szememet, és az ajkamat, és megállapította, hogy akkora a szemem, mint az ajkam. A levonulásunk a lépcsősoron igen látványos lehetett, mert hamarosan elterjedt a híre, hogy:” „esküvő volt a kastélyban”. Jót nevettünk, mikor meghallottuk.

 

Ezt követően túl sok esemény már nem történt, néhány azért még akadt. Többek közt többedmagunkkal elmentünk a romtemplomhoz, megkeresni a Székesfehérvárra vezető alagutat. Hogy mi miért akartunk odáig eljutni, mikor a török se üldözött, fogalmam sincs. Röviden összefoglalva: kalandvágyból. Gondoltuk, meglepjük a fehérváriakat, amikor kinézünk valahol, feltehetően a templom közelében lévő téren, hogy kukucs!  Vittünk madzagot, gyufát, egy fiú zseblámpát. Egy darabig mentünk, valami járat tényleg volt, de hirtelen sötétben maradtunk, mert a zseblámpából elfogyott a „petróleum.” Már csak a gyufa maradt, de egy idő után nem tudtunk tovább menni. A járatot ugyanis befalazták. Csákány meg nem volt nálunk, - szerencsére. Felháborodtunk: - Ezt a szemétséget! Most hogy jutunk el Fehérvárig?

Tanakodtunk, miközben a gyufákat egymás után gyújtogattuk. Állítólag miattam, mert mondja Irén: Fiam, te állandóan nyafogtál, hogy félsz. Az egyik fiú javasolta, hogy jöjjünk vissza, hozzunk csákányt és bontsuk ki a falat. Aggodalmaskodtam: És ha megint kriptát találunk? Mert hogy a fejünkre dőlhet az egész alagút, az pillanatnyilag eszembe se jutott. Hülyeség - mondta a másik fiú – robbantani fogunk! Na ettől már szinte égnek állt a hajam: Robbantani? – hüledeztem. A srác gyorsan elhadarta, hogy a kémiai laborban majd ő előállít valamit, mert már tudja azt, hogy miként kell. Én tiltakoztam, hogy elég volt a háborúból, én akkor inkább feladom Fehérvárt, nem jövök velük. Persze, - cikiztek – akkor majd beárulsz minket, velünk kell jönnöd és kész. Ráadásul erre mindannyinknak meg kellett esküdnünk, úgy hogy egymásra tettük a kézfejünket. Hogy mire esküdtünk, azt már nem tudom, de ez később már nem is volt fontos, mert hirtelen kiabálást halottunk. A kémia tanárunk, Béla bácsi keresett bennünket. Jött értünk zseblámpával, nagyon dühösen. Nem derült ki sohasem, hogy honnan szerzett tudomást a mi akciónkról, de a kimenőnket jó ideig megvonták. De csak a többiét, mert én hirtelen szerencsés helyzetbe kerültem. Alig néhány nap telt el, jött a magyar tanár, hogy a TSZ-ben zárszámadás lesz, és nekem kell szavalnom a megnyitó ünnepségen. Én voltam mindig az ügyeletes szavaló. Mutatott egy hosszabb verset Sztálinról, hogy azt tanuljam meg. Még mit nem – gondoltam – és bánatos arccal kifejtettem neki, hogy én bizony nem mehetek ki a faluba, mert az igazgató megvonta a kimenőmet. Elviharzott, majd vissza, és már meg is volt az engedély. Örültem is meg nem is. Már elég jól éreztük magunkat kimenő nélkül is, pingpongoztunk, Colos zongorázott, én eljutottam a Szánt a babám.. dal pötyögtetéséig, most meg betette a lábát Sztálin, egy marha hosszú verssel. Látta a tanár, hogy nem vagyok túl lelkes, és még elmondta, hogy lesz vacsora és utána tánc is. Ez már valami, - gondoltam – de csak nem hagyom a barátnőmet itt senyvedni. Mondtam, hogy én ezt a hosszú verset nem tudom 1-2 nap alatt jól megtanulni, súgó is kellene. Beleegyezett, így aztán Irén lett a súgóm, aki velem jöhetett. Minden jól sikerült, megtapsoltak, a TSZ elnök kezet fogott velem /azóta se mostam meg/ a vacsora is jó volt, csak amikor felkért egy katonatiszt /nem az, egy másik/ táncolni, az közölte velem, hogy én kicsit átköltöttem a verset, és szinte csak az utolsó sora volt az igazi, azt viszont úgy kiabáltam, hogy hullani kezdett a mennyezetről a vakolat. Ijedten felnéztem, nem volt igaz. Az viszont igaz volt, hogy kicsit összekevertem ezt a verset, Irén is azt mondta, hogy nem súgni, még követni se tudott. Mi volt az utolsó sor? Na arra még most is emlékszem: Érette igyunk, Sztálinért!  Én viszont érette ettem akkor.

            Leesett az első hó, Béla bácsit az én ötletem alapján a romtemplomnál, hógolyóval megdobáltuk. Mondta is, hogy most ledobálhatjuk rajta a rossz kémiai jegyeket. Az alagútra rácsot raktak, talán még ma is ott van. Aztán behívták katonának. Szomorúak voltunk, mert leszámítva az alagúti jelenetet, szerettük, és sajnáltuk, hogy elmegy. Az utolsó órán vigyázban álltunk és elénekeltünk egy szovjet indulót, ami kb. így szólt: Fűzfa kérlek ne búsulj, ne sírj, /ne búsulj sohasem a katonán/ Szél fúj, vagy hull a hó/ gránát vagy fegyverek/ süvít a vad golyó/ de gyáva köztünk nem lehet!/  A fűzfa nem sírt, de mi igen. Szegény Béla bá’ alig tudott megvigasztalni bennünket. Valami ajándékot is adtunk neki. Csúfoltuk, de szerettük a tanárainkat. Ez talán nem baj? Ha arra gondolok, hogy már nem élnek, összeszorul a szívem. Furcsa dolog ez nálam a mai napig. Én mindenkit tudok szeretni, mindegy, hogy férfi vagy nő, öreg vagy fiatal, egyszerűen szeretem az embereket. Szívem szerint mindenkit megölelnék, az ellenségemet is, de ez egy marhaság ugye? Igaz, ha igazságtalanul megtámadnak, harcolni is tudok magamért, és mindenkiért, akit igazságtalanság ér. Na de ez nem tartozik a történethez.

Az viszont igen, hogy Zsámbékon megszűnt a középiskolai oktatás, szétszóródtunk az ország technikumai között. Jamesz tiszti főiskolára ment, de előzőleg bemutatott a szüleinek, amikor az iskolában végzett. Ott álltam, egyik lábamról a másikra, a szülők méricskélő tekintete előtt, miközben a kedves fiuk agyba-főbe dicsért. Úgy beszéltek rólam, hogy én leszek majd a felesége. Legalább beavatott volna ebbe a tervbe engem is, de nem, ez ott derült ki. A szülők pedagógusok voltak. Mikor Jamesz azt mondta nekik, hogy jól tanulok, én szenvtelen arccal megjegyeztem, hogy matekból bukásra állok. Emlékszem, szegény anyja úgy meglepődött, hogy még a szemei is forogni kezdtek, a papa meg a homlokára tolta a szemüvegét és ráförmedt a fiára, hogy miért nem segít nekem. Aztán megnyugtatott, hogy nem baj, majd kijavítom. Én szomorkás arccal bólogattam, de alig bírtam visszatartani a röhögésemet, mert négyesre, és nem bukásra álltam. Mikor végre elmentek, Jamesszal újra az udvaron találkoztam, aki felháborodottan kérdezte, hogy ez meg mi volt. Én meg viszont kérdeztem, miért nélkülem döntötte el, hogy én leszek a felesége, amikor még nem is csókolóztunk. Úgy tudom, - mondtam, - hogy akit megkérnek, azt előbb meg kell csókolni. Erre ő: - Én akartam, csak te nem! Tiltakoztam, hogy ez nem igaz. Akkor talán most? - kérdezte, és hirtelen az udvar közepén megcsókolt. Szerintem az összes ablak minket bámult, de ki törődött ezzel? Legfeljebb elvonják újra a kimenőmet.

Mégse ő lett a férjem. Az iskola felbomlása, az ő pályaváltoztatása ezt megakadályozta. Levelezni kellett volna egymással, és én képtelen voltam erre. Utáltam leveleket írni, és egy idő után megszakadt a kapcsolat. Én voltam a bűnös, pedig még az állítólagos katonai felettese is írt nekem, hogy Jamesz nagyon szomorkodik utánam, és félti. Én viszont felkaptam a vizet, mert így kezdte a levelet: Kedves karácsonyfadísz! Én, karácsonyfadísz, ez hülye, nem a felettese, - mondtam Irénnek, aki jót derült rajta, és sokáig így csúfolt. Ez lett a románc vége. De Vincével elkezdődött egy újabb, és azt hiszem, ő lett az első, igazi nagy szerelmem.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom