Azok az 50-es diákévek! ( visszaemlékezés)

magdus•  2020. július 27. 21:13  •  olvasva: 62

 Gyöngyösön újabb kalandok vártak rám! 

Örültünk is meg nem is, de azzal vigasztalódtunk, hogy ősszel majd ismét találkozunk. Sajnos nem így történt. Én Sárkeresztúron, apai nagyanyámnál nyaraltam, amikor szüleim értesítettek, hogy a zsámbéki iskola megszűnt technikumnak lenni, Tsz Elnökképző, vagy mi a csuda, lesz belőle. Bennünket szétszórnak az ország technikumai között, választhatunk ki hova akar menni. Irénnel megkerestük egymást és elkezdtünk tanakodni. Irén Keszthelyt választotta, én Gyöngyöst. Mi a fenének akarsz oda menni, mikor a Balaton mellé is mehetünk? – kérdezte. Mert  látni szeretném a Mátrát és síelni  is szeretnék megtanulni. A síelés nem lelkesítette, de a Mátra az megnyerte a tetszését. Jól van, - legyintett menjünk oda, ahova te akarsz, de a síelést felejtsd el. Hát igen, Irén nem szeretett tornázni se, általában terhére volt a mozgás. Én meg az ellenkezője voltam, 5 percig se tudtam egy helyben maradni. Eljött a pillanat, amikor újra kezembe nyomták a nagy bőröndöt, és elindultunk a távolabbi új iskolánk felé. Most vonattal mentünk, vámosgyörki átszállással. Végre megérkeztünk, és jó nagy cuccainkkal Gyöngyösön lekászálódtunk a vonatról. Amint tanácstalanul nézelődtünk, elénk pattant egy nálunk fiatalabb fiú, hogy ő majd viszi a bőröndünket. Városi öltözetünkkel valószínűleg kitűntünk a többnyire helyi utasok közül. A szállítási díjat lealkudtuk 20 fillérre és a nálunk lévő zsíros kenyérre. Az a szegény fiú annak is nagyon örült, és ezzel elkezdődött gyöngyösi bevonulásunk. A fiú előttünk ment, mondva, hogy ő tudja, hol van a kollégium. A vasútállomástól hosszú út vezetett odáig, majdnem a város másik végébe. Már kezdtem sajnálni a gyereket, mikor végre odaértünk. Ott elszámoltunk, a srác egyből befalta a zsíros kenyeret, nagyon éhes lehetett szegény. Mi is éhkoppon maradtunk, de gondoltuk, majd csak kapunk hamarosan ebédet a koleszban. Tévedtünk, mert alig távozott alkalmi hordárunk, a gondnok bácsi közölte velünk, hogy az iskolába kell mennünk évnyitó ünnepségre, és a csomagjainkat is vinnünk kell, nem hagyhatjuk ott. Mit gondoltok hol volt az iskola? A vasútállomáshoz közel. Na, szépen nézünk ki, - sóhajtoztunk – oda a kaja, a 20 fillér, és szinte oda kell visszacipekednünk, ahonnan elindultunk. Nem tudtuk hirtelen, hogy ezen sírjunk, vagy nevessünk. Végül inkább nevettünk, és visszaindultunk. Időnként le-leraktuk nehéz csomagjainkat és kifújtuk magunkat. Egy, a koleszhoz szerencsére még közeli kapualjban, kiskatona állt őrségben. Laktanyaféle volt. Sóhajtozásunkra felajánlotta, hogy őt mindjárt leváltják, és elviszi a bőröndjeinket. Várjuk meg. Naná, hogy megvártuk. Így katonai kísérettel vonultunk végig Gyöngyös fő utcáján az iskoláig, be egészen az udvarra, ahol már javában állt az ünnepség, és döbbent szemek kereszttüzében átvágtuk magunkat a tömegen, megkerestük a 2. osztályt, beálltunk mi is a sorba, és elbúcsúztunk a katonánktól. Az ünnepség után viszont már mi vittük vissza a bőröndünket. Így történt, hogy háromszor vonultunk át Gyöngyösön, de amikor a katonával, hát az volt a csúcs. Kaptunk bőven füttyöket és megjegyzéseket, viszont az osztálytársaink felnéztek ránk, hogy még a katonaságot is mozgósítottuk. A sok segítség ellenére, mégis mi vittük a bőröndjeinket a koleszbe. Szinte a vasútállomástól.

 

Szóval bevonultunk Gyöngyösre, de itt nem ám kastély várt minket, hanem csak egy emeletes, sárgára festett kis épület. A földszinten volt a kollégium igazgatójának a lakása és a gondnokkal közös irodája, a tanulószobák, néhány lépcsővel feljebb az étterem. Az emeleten jobbra a lányok, balra a fiuk hálószobája, és a két szárnyat összekötő folyosót zárható vasrácsos ajtó választotta el egymástól. „Ott túl a rácson…” na itt jogos lett volna ez az operett, de mi lányok erre nem gondoltunk. A fiuk? Azt nem tudom. Mindenesetre biztonságban voltunk. Erről az igazgatónk is gondoskodott, mert állítólag éjjelenként zseblámpával ellenőrzött minket, hogy az emeletes vaságyikónkban vagyunk-e. Ezt egy idő után nagy felháborodás követte, mert a lányok nem örültek a hívatlan éjszakai látogatónak. Én nem izgultam, mert fel se ébredtem, és különben is, akkor még a pizsamás koromat éltem, amiből nem látszottam ki, akármilyen pózban is aludtam. Megszoktam, mert a három öcsém mellett otthon is ez volt a hálóruhám.

A belső folyosón, a hálószobák után, következett a tanárnő szobája, akit időnként meglátogatott a férje is Pestről, majd a fürdőszoba és egyéb mellékhelyiségek. Mindig tudtuk, ha a tanárnő férje ott volt, mert ilyenkor égzengés következett, törtek zúztak, ordítottak egymással. Mi meg a takarónk alatt kuncogtunk a „szerelmes” jeleneken. Apropó, takaró. Az bizony egy lópokrócnak titulált darab volt, amit én soha nem tűrtem. Zsámbékon is ilyent kaptunk, de az én drága jó anyám, az én nyafogásomra, mindig utánam küldte az otthoni kisdunyhámat és párnámat. Így aztán soha nem fáztam. Nyáron meg szünidő volt, vagy legfeljebb néhány hét üzemi gyakorlat. A dunyhát nem, de a párnámat oda is mindig magammal vittem.

De visszatérve az első napra, mi Irénnel a kisebb hálószobába kerültünk, egymás melletti vaságyra, a földszintre. Mellettünk, meg felettünk aludtak a többiek. Összesen nyolcan laktuk ezt a szobát, én voltam a legszélső, úgy hogy amikor a tanárnő villanyoltásra, vagy az után benézett, rögvest engem láthatott. Szem előtt voltam, ami egyszer okozott is csekély problémát. Majd később elmesélem. A szobánkból nyílt még egy nagy háló, ott bizony már sokkal több lakóval. Na de térjünk vissza ismét az első napra. Mikor a szekrényeinkbe is bepakoltunk, egy kicsit ismerkedtünk a többiekkel, mehettünk vacsorázni. Szépen, kettes sorban, ahogy illik. Itt már az összes tanuló együtt étkezett, fiuk, lányok és valamennyi osztály, vegyesen. A vacsora előtt nem imádkozni, hanem hangos „ Jó étvágyat kívánunk”-kal illett kezdeni, a végén meg „Köszönjük a vacsorát,” ebédet, reggelit, mikor mi volt az aktuális. Beszélni nem volt szabad, csak a tányér felett sugdolóztunk. Így súgták meg, hogy az egyik felsős fiú nagyon nézeget engem. Viszont az egésznapi koplalás után, én olyan éhes voltam, hogy ez a hír egyáltalán nem zökkentett ki a vacsora élvezetéből. Csak megrándítottam a vállam, mondva, hogy inkább enne, mint engem bámul. Az étkezés öröme után Irénnel fürödni készültünk. Hónom alatt a pizsamámmal, szappannal, törölközővel, fogkefe stb. birtokában, pongyolában elindultunk a fürdőszobába. Ott aztán olyan meglepetésben volt részünk, amit, amíg élek nem felejtek el. Valamennyi fürdőző lány, fürdőruhában zuhanyozott, vagy ült a kádban. Az első megdöbbenésünk után hangos hahotára fakadtunk, majd megérdeklődtük, hogy mi a francot csinálnak? Ez nektek fürdés? Féltek a szappantól, esetleg egymástól? Felvilágosító munkánk és példamutatásunk hatására, néhány nap alatt elértük, hogy kihámozták magukat a nyakig érő fürdőruhákból. A környező kis falvakból érkező lányoknak a fürdőszobáról, sőt a legalapvetőbb higiéniáról, fogalmuk se volt. Erre nem számítottunk, volt velük dolgunk. Zsámbékon ilyen misszióra nem volt szükség, ott felvilágosultabb, többnyire pesti diákok jöttek össze. Itt csak mi voltunk ketten pesti lányok, és egy fiú, Imre György, aki Zsámbékon előszeretettel „csecsebogyó szemű”-nek titulált. Itt annyira falusi volt az összetétel, hogy időbe került, amíg elfogadtattuk magunkat, pestieket. De vajon elfogadtak-e? Majd kiderül!


Szóval Gyöngyös. Én itt is jól éreztem magam, csak az egyensapkával nem voltam kibékülve. Ezt a holmit, ha csak tehettem, valahova eldugtam; táska, zseb stb. Irén szintén követte a példámat, a tanár meg követelte rajtunk. Akkor előszedtük nagy duzzogva. A suliban hamarosan kiderült rólam, hogy a nehezebb tantárgyak, mint pl. az ének, néptánc, szavalás, fogalmazás a kisujjamban van. Ennek következtében azonnal kineveztek DISZ titkárnak. Az úgy történt, hogy az iskola igazgatója behívott az irodába és megválasztott. Kicsit ideges lettem, mert tudtam, hogy ezek után mindig példamutatást várnak majd tőlem, a sapkát is viselnem kell, és mindenki utálni fog. Jobb kifogás híján kijelentettem, hogy én nem tudom a tagdíjakat beszedni, meg nem ismerem a pénztárkönyvet se. Azt nem mertem hozzátenni, hogy nem is akarom megismerni. A kultúrmunkát vállalom, de a többihez nem értek. Majd megtanulod - hangzott a válasz, és nem volt fellebbezés. Irén persze jól kiröhögött, mikor végre kiszédelegtem az irodából. Ezek után komoly agitációba kezdtem osztálytársaim között, hogy vállalja már el valamelyik, de senki nem akarta. Sőt kijelentették, hogy veled legalább jókat fogunk röhögni. Szóval így lettem és „röhögve” Disz titkár. Túl sokat nem foglalkoztam vele, a kultúrmunkával annál többet. Vezettem az irodalmi szakkört, rendeztem az irodalmi faliszekrényt ,ahol szemelvényeket, összejöveteleket ismertettem. Tanítottam a lányoknak népi táncot, esténként énekelgettünk, ja és néha tanultunk. Egy este énekelni kezdtem a szobánkban nagy búsan: „Kis lak áll a nagy Duna mentében…“ mire a szemben lévő folyosóról egy fiú is folytatta, és szépen tercelt hozzá. A lányok elhallgattak, már csak ketten énekeltük, míg fel nem háborodtam a lányok elcsendesülése miatt. A nótázás következményeként szerepet kaptunk egy színdarabban. ”Jelentős” szovjet mű volt, ami arról szólt, hogy egy anyától valamikor elvitték a gyermekét a németek, és évek múlva úgy rémlett neki, hogy az egyik orosz katona hasonlít egykori gyerekére, és megtalálni vélte. A katonának voltak szülei, de az anya öröme úgy meghatotta, hogy eljátszotta a megtalált gyerek szerepét. Na már most én voltam az anya. Az előadás során valami szörnyűséges fekete ruhában, meg kendőben kellett átölelni és a nyakába borulni ezzel a felkiáltással, hogy: ”fiam!” Ott már ment, de a próbákon a tanár mindig rám rivallt, hogy „Juhász, olyan messziről hajolsz hozzá, mint a szomorúfűz! Ezt még gyakorolni kell.” Több se kellett ennek a fiúnak, a legváratlanabb helyeken elém állt, pl. a lépcsőházban nem akart tovább engedni, hogy „Mit mondott a Szirmai, gyakorolni kell?!” De nem itt, hanem a próbán, - és mindjárt a pofont gyakorolom, ha nem engedsz tovább! Végül eljutottunk az előadásig, én meg ott kimaszkírozva, mint saját öreganyám, még egy fogamat is befeketítették, mint akinek hiányzik, kárörvendően a nyakába ugrottam, majdnem fellöktem. Később elmondta, hogy megijedt, amikor meglátott, olyan ronda voltam. Viszont ez nekem igazi elégtétel volt, a sok pimaszságáért. Bevallom, hogy később megszerettem én is ezt a Vincét, és azt hiszem, ő volt az első igazi diákszerelmem. /De hol van már a tavalyi hó?/

 

De nézzük tovább, milyen volt itt az életünk. Szerintem nagyon jó, én szerettem a vidéki iskolákat, a kollégiumot. Igaz, a pesti barátnőimhez képest, sok mindenből kimaradtam. Pl. nem jártam tánciskolába, mulatóhelyekre, nem festettem magam, de nem is hiányzott. A mi életünk ott vidámabb volt, pláne velem, a példamutatóval. A természet közelsége sok élményt és maradandó nyomot hagyott bennem. De persze volt sok minden más.

     Iskolai rendezvényeken táncoltunk, és elvittek minket a környék kultúrházaiba fellépni. Egy iskolai bálon, ahol előadást is tartottunk, valamit énekeltem a színpadon. Meghallotta egy színkör rendezője, és elkért a diritől. Adott szerepet. Délutánonként a moziba jártam próbálni. Korábban a felavatásán én szavaltam a mozi névadójáról verset. Azt hiszem Lenin mozi lett a neve. Akkor is Irén volt a súgóm, és akkor is jól összekevertem a szöveget. Irént az ájulás környékezte.

 

Visszatérve a bálra. Egy fiú osztálytársam - a tánc szünetében - hirtelen elhatározással felment a színpadra, és elkezdte énekelni a Bánk bán áriát, kicsit hamisan, és rumos üveg lógott ki a zsebéből. Mindenki döbbenten hallgatta. Az egyik tanár kétségbeesetten szaladt hozzám, hogy „Pici, csinálj már valamit, nem tudom lecsalogatni!” Égés volt, mert a városból is jöttek, a tanfelügyelő is ott volt, és az a rumos üveg… meg ő maga  is, kissé illuminált állapotában. Nem tudtam mást kitalálni, feltettem egy újabb tánclemezt. Erre szegénykém leballagott a színpadról. Próbáltam vigasztalni, még vizes borogatást is tettem a fejére. Később, a 25 éves találkozónkon felkért táncolni és elmondta, hogy szerelmes volt belém, „de csak vizes borogatást kaptam tőled” - sóhajtozott. Éppen időben mondod - válaszoltam. Aztán jót nevettünk.

A mezőgazdasághoz persze itt se értettünk sokat, de a többi, vidéki lány se volt tájékozottabb. Az egyik pl. a csirkenevelésből felelt, és amikor a tanár kérdezte a kiscsirkék etetéséről, a kukoricadarán kívül, „ és - sürgette a tanár – valami zöldet – akkor Mari kivágta, hogy „főzeléket! ”Volt röhögés. Vagy mikor Marinak szavalnia kellett Petőfitől – szerencsére az osztályban – mikor ide ért, „ kik érted szaltak szent világszabadság” lett belőle. Ui. a szabadságot előbb akarta mondani, de rájött, hogy a „haltak” kimaradt, és gyorsan visszatért rá, így aztán olyan lett, mintha azt a bizonyos biológiai folyamatot kiáltotta volna.

 

     Voltunk szüreti mulatságon, és a mi osztályunk adott műsort a rendezvényükön. Én konferáltam, és az egyik osztálytársam - Dózsa András - helyett Dózsa Györgyöt mondtam. Mikor mentem a színpadról kifelé, a fiú rám mordult, hogy „András”, akkor visszaléptem ezzel: „Bocsánat, az unokája, Dózsa András következik.” Volt nevetés. Gondoltam, Ady is ezt mondta magáról, pedig nem is Dózsa volt a vezetékneve. Konferálás közben vicceket is meséltem, pl. ezt: Nekem nagyon udvarias öcséim vannak. A villamoson mindig átadják a helyüket. A múltkor is felszállt egy fiatalember, erre az öcsém felpattant az ölemből, hogy „ bácsi kérem tessék helyet foglalni!”.
 A szüreti mulatságból vontatóval hoztak minket haza, otthon aztán kiderült, hogy sokan hasmenést kaptak, annyi mustot ittak. Másnap a fél osztály beteg volt.
      De beszéljünk a szakmáról is, ha a következő történetet annak lehet nevezni. Irént meg engem elküldtek a közeli tangazdaságba, szőlővenyigéért, tavasszal. A már pattogó rügyeken akarta a tanár bemutatni a metszés tudományát. Csak akkor nem minket kellett volna küldenie. J
      Szerencsésen megérkeztünk és jelentkeztünk az irodában. Kérdésünkre valaki megmutatta, hogy merre kell mennünk. Arra, - mutatott egy irányba. Így aztán mi elindultunk „arra”, és hamarosan meg is láttuk a szőlőtőkéket. Csakhogy egy nagy szántóföld volt előtte. Mondom Irénnek, „Vágjunk át itt a táblán, átlóban, ne az úton menjünk, mert az nagy kerülő.” Elindultunk, de amit mi ott, abban a tavaszi sártengerben átéltünk, hát az nem volt mindennapi. Gumicsizmában voltunk, de majdnem befolyt a sár a csizmánk szárán. Irén a kb. 40 kilójával, nem is tudott a sár fogságából kiszabadulni. Én segítettem neki. Kihúzta a lábát a csizmából, míg egyik lábán billegett, én kihúztam a csizmáját a sárból, felhúztam a lábára. Ez így ment majdnem minden lépésnél. Volt, hogy ő segített nekem. Na, emlegette is a hülye ötletemet. De honnan tudtam volna én, hogy tavasszal kienged a megfagyott föld és sár lesz belőle?
             Mikor végre kiértünk a sártengerből, elkezdtük a szőlőtőkéket csupálni. Sietnünk kellett, mert a sár miatt sok időt elvesztegettünk. Egyszer csak szalad egy ember jó nagy szőlőkaróval fenyegetőzve: „Mit csináltok ti az én szőlőmmel?” Erre futásnak eredtünk, de akkor már az úton, kezünkbe a sikeresen levágott vesszőkkel. Az irodában nem mertük megmondani, hogy a szomszéd gazda szőlősében jártunk, sőt addig be se mertünk menni, amíg a nyomókútnál le nem mostuk valamennyire a csizmánkat meg magunkat.
    Aztán diadalmasan elindultunk az országúton hazafelé. Teljesítettük a megbízatást, teljesen mindegy, hogy kinek a szőlőjéből. Hirtelen egy Volga autó állt meg mellettünk. A sofőr kiszólt az ablakon, hogy  „- Hova mentek lányok? Elviszünk benneteket!” Mi: - Csak nem gondolja, hogy ilyen elegánsan beülünk a vacak autójába?” Erre elhajtottak.
     Mikor nagy diadalmasan tanárunk kezébe adtuk a zsákmányunkat, az sokáig forgatva, mérgesen felhördült:  „ Mit hoztatok ti, ezen nincs egy szem se!”
Szem? Az meg mi a csuda? Már a szőlőnek is szeme van? Mi azt rügynek ismertük, de való igaz, az se leledzett rajta. Szerintünk a tanár volt a hibás, miért nem mondta, hogy annak is kell lennie a vesszőn, vagy venyigén, vagy mi a csudán. Lehet, hogy valamikor szót ejtett róla, de megismételhette volna. Elvégre az „ismétlés a tudás atyja”. De ő ezt nem tudta, mi pedig pláne, hogy nem.

    Így aztán nem sikerült a metszést bemutatni, sőt amikor végig nézett rajtunk, hazaküldött bennünket a kollégiumba, mert csupa vizes sár volt a ruhánk.

 

Mielőtt a szőlőföldet megkerestük volna, javasoltam az Irénnek, hogy igyunk egy kis tejet, hisz annyi tehén áll az istállóban. Egyet meg kellene fejni. Én vállalkoztam is rá – feledve korábbi eredménytelen kísérletemet – és jobb híján kihoztunk az irodából két üvegpoharat, hogy majd abba fejem a tejet. Az udvaron mászkáló, ill. dolgozgató férfiak, kezdtek minket cukkolni, hogy „hozzátok ide a tejtükröt” meg „kérjétek el az irodából a mezőgazdasági tárogatót”. Mi ismertük már ezt, a zöldfülű, mezőgazdászoknak szóló „tudományos” szöveget, és javasoltuk, hogy kérjék el ők.

 

Mikor végre eltűntek, mondva, hogy mennek „méhecskéket legeltetni,” akkor kiszemeltük a tehenünket. Persze a legszélsőt, mert bemenni két tehén közé, elég kockázatosnak látszott. Irén fogta a poharat, én meg neki láttam fejni. Nem sok eredménnyel, mert a tehén hamarosan kirúgta Irén kezéből és ezzel be is fejeztük a kísérletünket. Mondtam is Irénnek,” ahogy ezek a tehenek meglátnak engem, visszatartják a tejet.” Ő meg azon kacarászott, hogy életében nem hallott még pohárba fejni tehenet. Hogy hallottál volna Pesten? - dohogtam, és kitartottam a tehénsztrájk mellett.

Aztán szépen kimostuk a poharat, ami nem tört össze, mert a szalmára esett, és visszatettük mind a kettőt a kancsó mellé. Ezek után indultunk el a szőlőtúránkra, amit már elmeséltem.

 

      Közben Vince és köztem dúlt a szerelem, ami leginkább abból állt, hogy együtt „zakatoltunk.” Ne tessenek rosszra gondolni, ez egy korabeli körjáték volt.  A mai ifjúság sajnos nem ismeri, pedig emelkedettebb szórakozás volt a kábítószerezésnél, vagy a játék automaták döngetésénél, nem beszélve a bankrablásról. Vagy itt van pl. a számítógép. Mellette ül ugyebár szinte mindenki, ahelyett, hogy itt a Kós Károly téren, az oxigéndús levegőn, az Életfa körül „zakatolnánk.” Majd javasolni fogom a WTE elnökének. Hogy fog majd örülni!
    Na de visszatérve erre a kis játékra. Volt egy dal, ami így szólt: „Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat /nem a Thomas// Én a legszebb lányok/fiuk/ közül téged választalak. Egy a jelszónk tartós béke, állj közénk és harcolj érte”. Amikor ahhoz a részhez értünk, hogy „Egy a jelszónk, stb.” akkor következett a dolog szociálszexuális része, vagyis a kiválasztott személlyel való egymásba karolás, és körbe-körbe forgás. És ezt lehetett nyíltan, tanári felügyelet mellett, az udvaron játszani. Gondoljátok ezt el, rövid ujjú ruhában, összekapaszkodva. Hát nem észveszejtő? Igaz, időnként váltottunk egy-egy futó csókot a lépcsőházban, de az nem volt olyan izgalmas. Vagy rosszul emlékszem? Mindegy, én is öregszem, már csak a zakatolás jár az eszembe. Ami azt illeti, ott kezdődött a kettőnk közti baj is.
    Egy alkalommal ui. Vince nem akarta elengedni a karomat, és ráadásul úgy szorította, hogy fájt. Rászóltam, hiába. Csak nevetett. Szépen tudott nevetni, és énekelni is, de a karom attól még fájt. Már mindenki nekünk tapsolt, /mert ilyenkor azt is kellett/ az meg csak egyre pörgött velem. Rángattam a karom, hiába, nem engedett. Mikor végre kiszabadultam, sarkon fordultam, felrúgva a „tartós békét”, felrohantam a szobánkba. Dühös voltam rá, úgy láttam, hogy mindenki rajtam nevet, rajtam, a DISZ titkáron. Felháborító! De ez még nem volt elég, elcsórta a Disz könyvemet is. A gyűlésekre mindenkinek hoznia kellett a tagkönyvét, és azzal kellett szavaznia, ami természetesen azokban az időkben mindig egyhangú volt. A lépcsőházban, a törzs találkahelyünkön, egyszer elkérte tőlem, mondva, hogy ő még azt nem látta. Nem nagyon bírta ezt a disztitkárosdiságomat. Aztán a puszilkodások miatt – nem eléggé elítélendő módon - kiment a fejemből a Disz könyv. Nála maradt. A legközelebbi taggyűlésen pimaszul kérte a tagság előtt, hogy mutassam be én is. Persze nem volt mit bemutatnom, és szinte el is felejtettem, hogy nála van. A tagság röhögött, én pedig önkritikát gyakorolva, /akkor ez fontos kellék volt/ ünnepélyesen megígértem, hogy legközelebb elhozom. Aztán leesett a tantusz. Ez a pimasz direkt lejáratott, miközben ő tette el. Na, ettől kezdve, részemről beköszöntött a „jeges” korszak.

     

     A tagkönyvemet valahogy mégis csak vissza kellett szereznem, így váltottam még vele néhány barátságos mondatot, de puszilkodásról szó sem lehetett. Egyszer aztán előkerült a hőn óhajtott tagkönyvem is. A lépcsőházi találkahelyünkön, a korlát alatt találtam meg, ott, ahol elkérte tőlem. Valakivel üzente, hogy ott van. Ettől kezdve elkezdődött - vagy inkább folytatódott - kettőnk között a harc. Ami ezek után következett, ahhoz képest a Rómeó és Júlia története kutyafüle volt.

 

Most, hogy megrohantak az emlékek, folytatom a történetemet, addig, amíg fel tudom idézni. Ott tartottam, hogy folytatódott kettőnk között a harc. Kész őrület, mikor mind a ketten szerettük egymást. Hány évesek is voltunk? Én 18, Vince egy évvel idősebb. Mindenesetre akár szerettem, akár nem, álságosnak tartottam a viselkedését, és igyekeztem elkerülni. Elcsórni a tagkönyvem, aztán meg szégyenbe hozni. Nem volt szép dolog. Így aztán elmaradtak a lépcsőházi találkák, nem mentem zakatolni, sőt, rá se néztem.

 

Az iskolatársaim hamarosan felfigyeltek erre a lélektani változásra, és néhány fiú kezdett körülöttem legyeskedni. Egyik – ugyancsak Vince osztályából – azzal fenyegetőzött, hogy ha nem állok vele szóba, húsz éves korában fejbe lövi magát. Ma sem értem, miért kellett volna annyit várni, miért pont 20 éves kor volt a végső határidő? Szerencsére erre nem kérdeztem rá, így is elég gorombán válaszoltam: - Csak vigyázz, hogy ne remegjen a kezed! Azért volt ez a válasz, mert nem vettem komolyan ezt a zsarolás félét.

 Elég bajom volt nekem Vincével, aki mindenáron maga alá akart gyűrni. Na, nem szó szerint, bár lehet, hogy úgy is, erről nem esett szó közöttünk. A férfiúi fölényét akarta velem szemben érvényesíteni, csak nem számolt azzal, hogy én makacs kislány vagyok, és nem hagyom, hogy dirigáljon nekem. Bántotta a csőrét, hogy én mindenhol aratom a babérokat. Azért nem mindenhol, mert pl. a matek terén szerényen háttérbe húzódtam.

     Egyébként az iskolai versenyek közül első lettem szavalásban, és fogalmazásban. Itt vannak a könyvek, amit kaptam, meg lehet nézni, igazgatói és irodalom tanári pecsétes aláírásokkal. Íme  Arany János: Válogatott művei második kötet, elbeszélő költemények, / az elsőre már nem került, az iskolák akkor is szegények voltak/ beírás: Juhász Magda II. oszt. tanulónak, a fogalmazási verseny győztesének. Gyöngyös, 1953. június 28-án. Aláírások: Szirmai Jenő ir. tanár, Benák igazgató. A másik könyv, az aztán a legizgalmasabb: B. Burszov Gorkij: „ Az anya“ c. műve és A SZOCIALISTA REALIZMUS KÉRDÉSEI. Hogy mik voltak a kérdései, sohase tudtam meg, mert el se olvastam. Most, hogy belenéztem, megtudtam, hogy Gorkij nagy harcostársa, barátja és tanítványa volt Leninnek és Sztálinnak. Tolsztojjal való beszélgetése viszont érdekes. Közöttük is volt irodalmi viszály, ha jól emlékszem, Gorkij részéről. Ezt a könyvecskét a szavalóverseny győzteseként kaptam. A város is rendszeresen foglalkoztatott, sok helyen szavaltam. A színkörben szerepet adtak. Ezt az iskola igazgatója hamarosan megtiltotta, mert a rendszeres próbák és énekszámok betanulása miatt rontottam az osztályzataimon. Azt hiszem, a „Szabad szél” c. operett volt a téma. Szóval nyüzsögtem rendesen, és ez nem tetszett Vincének.
     Egy újabb lépésével aztán végleg kiborította azt a bizonyost. Egy délután a tanulószobába bekopogott egy fiúcska, és engem hívott az ajtóhoz. Oda mentem. Erre közli velem, hogy a Vince azt üzeni, hogy ő már a Lenkét szereti. Rövid megdöbbenésem után elég durván kifakadtam, szinte restellem leírni, de ez az igazság: - Le van sz..va! és szépen becsaptam az ajtót. A srác egy darabig ácsorgott, gondolom nem szívesen ment vissza közölni a szerelemnek eme megnyilvánulását.
Később megtudtam, hogy fogadást kötött a sok hüle fiúval, hogy majd én ennek az üzenetnek a hatására megijedek és megbékülök vele. Pechje lett, mert ellenkező hatást ért el. Fogadni rám, mint egy pacira!
  Egyszer hívat a kollégium igazgatója. Amikor odaértem, szinte beleütköztem Vincébe és Lenkébe. Na, gondoltam, mi lesz itt, esküvő, és engem hívnak koszorús lánynak? Szótlanul elmentem mellettük, és bekopogtam az igazgatóhoz. Alig léptem be, a diri nagy felháborodással a kezembe nyomott egy levelet, - amit állítása szerint az udvaron talált – hogy olvassam el.
Nézem, hát a Vincének szólt a levél, Lenkétől.
Nyújtom vissza: - Ez nem nekem szól.
 - Nem baj, - mutatja a diri, - itt olvasd el, rólad van benne szó.
Némi huzakodás után, hogy nem illik másnak a levelébe beleolvasni, meg levéltitok van stb. mégis el kellett olvasnom a következő rövid szöveget: „Tudom, hogy te még mindig Picit szereted.” Ez kellett nekem, egy példamutató Disz titkárnak! Nem tudtam mit mondani, szó nélkül visszanyújtottam a levelet.
 - Mit szólsz hozzá, mi van köztetek? – kezdett kérdezősködni.
Nem olyan régen az iskolaigazgató azt mondta, hogy Vince nem való hozzám, ő meg azt kérdezi, mi van köztünk. Persze a két igazgató közt antagonisztikus ellentét volt, ami abból fakadt, hogy az iskola igazgatója pedagógusi végzettséggel rendelkezett, a kollégium igazgatója pedig állítólag cipész végzettséggel. Így aztán nem volt rendszeres kommunikálás közöttük.
Ezért nyugodtan válaszoltam: - Semmi.
Erre felháborodott: - Akkor minek írta ezt Lenke?
Én: - Tőle kell megkérdezni, itt áll kint.
Egyre idegesebb lett: - Tudom, én hívattam ide.
Szóval össznépi kihallgatás van,- gondoltam, és még hozzá tettem:
- Egyébként se tehetek róla, ha engem szeret.
Nem boldogult velem, így aztán kegyesen elbocsátott. Hogy velük mire jutott, soha nem tudtam meg, de ettől kezdve Vince nem hagyott békében. Állandóan azt kérte, hogy ne haragudjak, de én hajthatatlan voltam, amit több alkalommal a tudtára is adtam.

 

  Elérkezett a színházi bemutató, amire a kollégium teljes létszámmal kivonult. Természetesen tanári felügyelet mellett, aki azonban csak a kapuig kísért minket, majd hazament. Mi is erre számítottunk. Előtte azonban lelkünkre kötötte, hogy „aztán hazamenni!” Persze, majd ha… Szóval, mindenkinek volt már valami terve. A többség - Vincével együtt - a közeli Kaszinó éttermet nézték ki, de nekem akkor már volt egy megbeszélt programom. Okoztam is vele akkora meglepetést, hogy minden társam eltátotta a száját, Vincéről nem is beszélve!


 Napokkal előbb szólt ui. Olga, hogy a bátyjának lesz valami ünnepsége a Mátra Szálló éttermében, és szeretné, ha elmennék, majd titokzatosan megsúgta, hogy nemcsak ő, hanem valaki más is. Aztán elárulta az illető nevét, aki már régóta kinézett magának, de ugye én szerelmi vakságban szenvedtem, és nem figyeltem rá. Meglepődtem, mert a gyöngyösi lányok kedvence, egy jóképű, magas, fekete hajú katonatiszt volt az illető, aki éppen Olga bátyjának a barátja volt. Arra a kérdésemre, hogy honnan is ismer, Olga a bevezető „ Hülye vagy..” kezdet után emlékeztetett a katonai lovardára, ahol lovagolni tanultunk, majd a színházra, mert ott is látott a próbákon. Akkor már derengett valami, de hát ott nem egyenruhában, hanem orosz népviseletben volt, és guggolós táncot járt. Előtte három, lengén öltözött táncosnő ugrált, mintha trojkába fogott pacik lennének, ő meg mint a gyeplőt, szatén szalagokat fogva, táncolt mögöttük. Csodálkoztam is, hogy nem azokba esett bele, hiszen szerintem sokkal szebbek voltak, mint én. Mindegy, én kellettem, nekem pedig Vince bosszantására éppen kapóra jött. Így aztán beleegyeztem.
  Amikor a táncszám lement, egyenruhában odajött ahhoz a sorhoz, ahol ültem, és felém hajolva jelezte, hogy mehetünk. Igen ám, csakhogy én bent ültem a sor középső részén, és végig fel kellett állni a többieknek, hogy ki tudjak menni. Amikor Vincéhez értem, nem állt fel, sőt még a lábát is elém rakta, hogy ne tudjak kimenni. Akkor, a tiszt is /a nevére már nem is emlékszem/ finoman rászólt: - Légy szíves…, erre kiengedett. A lányok majd kiestek gyönyörűségükben a padból, amikor meglátták, hogy kivel megyek el. Azt a kivonulást soha nem felejtem el, de Vincét is alaposan felkavarta. Irén mesélte másnap, hogy ő vigasztalta, és jól letolt, hogy szegény fiúval ilyent csinálni…stb. És a „szegény fiú velem hogy bánt”? – védekeztem.

 

Az éttermi ünnepség vacsorája után kicsit táncoltunk, majd hamarosan közöltem, hogy kb. vége a színháznak, nekem haza kell érnem kapuzárásra. Olga nem volt kollégista, maradhatott, de én minden marasztalás ellenére elköszöntem a társaságtól és a szülőktől. A tiszt kísért haza. A kapuban meg akart csókolni, de én elhárítottam. Azt gondoltam, azzal megcsalnám Vincét, azt meg - tudja Isten miért - nem akartam. A lányok szerint ismét „ hülye” voltam, de mit tegyek, ha nekem ahhoz, hogy puszilkodjak valakivel, - szeretnem is kellett. A tisztet meg nem szerettem, sőt, később nem is találkoztam vele. Öreg volt hozzám – szerintem. Persze, nem 18-19 éves volt mint mi, hanem valamivel több.

 

Irénék meg kapuzárás után jöttek haza, mikor elmesélte, hogy miképpen mászott át - a többiek segítségével - kapun, kapukon, mert a folyosó is le volt zárva, mondtam neki: - „ Érdekes, most nem volt tériszonyod, csak a tornaórán!”
 

 Akkor folytatom a történetet. Nehéz röviden összefoglalni, de ha van kedvetek olvasgatni, én nem bánom… Aztán ne szidjatok, mert csuklani fogok.
Sok elfoglaltságom mellett a szerelmi bánattal nemigen tudtam foglalkozni, bár néha elkapott a búsulás. A legjobb gyógyszer erre a munka, az meg volt bőven.

 

A technikum azonos épületben volt a gimnáziummal, amelynek volt énekkara is.  Egyszer elkértek a diritől, és attól kezdve oda is kellett járnom. Az énektanár kb. 50 év körüli férfi volt, és mindig szólót énekeltetett velem. Egyszer közölte, hogy elvisz egy hangképző tanárnőhöz, mert szeretné, ha az engem meghallgatna. A tanárnő meghallgatott, és nagyon elégedett volt velem. Vállalta a tanításomat, havi 30.- Ft.-ért. Ez most nevetségesnek hangzik, de apám fizetése akkor kb. 800.- Ft. volt, és abból én minden hónapban 30.-Ft. zsebpénzt kaptam. Nem kérhettem még egyszer annyit 3 testvérem mellett, így hát közöltem vele, hogy bizony nekünk erre nincs pénzünk. A tanárom viszont kijelentette, hogy majd ő fizeti. Kicsit csodálkoztam, de nem mertem szólni, így aztán elköszöntünk, és elindultunk haza. Csakhogy a lépcsőházban /mindig ez a lépcsőház!/ elkapott a tanárom, „Olyan boldog vagyok! – felkiáltással szájon csókolt. Nekem se kellett több. Kitéptem magam a körmei közül, és futásnak eredtem a kolesba.

Az épület előtt várt egy gyöngyösi srác, aki állandóan kerülgetett. Na, gondoltam, még ez hiányzott! Nem voltam beszélgető kedvembe, igyekeztem mielőbb megszabadulni tőle. Egy nagydoboz édességet, azt hiszem „100 DESSZERT” volt a neve,- szorongatott a hóna alatt, hogy nekem hozta. Nem akartam elfogadni, gondolva, hogy képes lesz ez is megcsókolni, így aztán egymásnak adogattuk a dobozt. Kicsit féltem, hogy valamelyik tanár meglát majd minket, és mivel a srác nem tágított a dobozával, - „Majd megeszik a lányok!” – felkiáltással, végül berobogtam a csokis dobozzal az udvarra.
    / zárójelben jegyzem meg, hogy sok-sok év után ismét találkoztam, ill. találkoztunk ezzel a fiúval. Történt ui., hogy Terike, egy kedves mátrai osztálytársam és szintén barátnőm, lakást vásárolt Gyöngyösön, egy panelházban. Rendszeres kapcsolat volt köztünk, a lánya a keresztlányunk lett. Meghívott minket Ferivel, megnézni a lakást. A szomszédja véletlenül ez a fiú és családja volt. Áthívott minket hozzájuk, bemutatta a feleségét. Szegényt roppant sajnáltam, hogy ilyen férj jutott neki. Na ott aztán nagyképűen előadta, hogy ő azért tudott minden iskolai rendezvényre bejutni, mert a BM-nek dolgozott. Magyarul, besúgó volt. Ha igazat mondott. De minek dicsekedett ezzel?/

 

Folytatva a történetet, szóval berobogtam a koles udvarára, hónom alatt a csokival. Kicsit zaklatott állapotban voltam az énekpróba, majd a csókpróba miatt, még ez a csoki hiányzott. Az udvaron sorakoztak a lányok a tornatanárnő vezetésével. Valahova menni kellett, én késve érkeztem. A tanárnő arca e miatt kicsit komor volt. A nagydoboz csoki láttán azonban minden arc – még a tanárnőé is – felderült. A rend azonnal felborult, a lányok körül álltak, és tényleg együtt befaltuk a desszertet. Még a tanárnő is. Azt füllentettem, hogy én vettem. Nem firtatta. Arról, a csókról, soha senkinek egy mukkot se szóltam, - szégyelltem - de énekkari próbára többet nem mentem. Valami kifogást mindig találtam az iskola igazgatójánál; fáj a torkom, náthás vagyok, szakkört kell vezetnem… stb. egy idő után ellaposodott a dolog. Az énektanár a gimiből, szerencsére nem keresett. Valószínűleg érezte, hogy ludas. Nem tudom, mit várt? Talán azt gondolta, hogy a nyakába ugrom? Többek közt - szerencsétekre -  ezért nem lettem énekes.

 

Egy szép nap aztán Irénnel felfedeztük a „csoda szamarat.” lett is ebből nagy ribillió.

Ebédre éppen lencsefőzeléket kaptunk, de valami bogárfélék is leledzettek benne. Én rögvest katicabogárnak tituláltam őket. A vidéki gyerekek röhögtek:
- Tanár elvtárs, a pestiek katicabogárnak nézik a zsizsiket!
- Zsizsik? Na ezzel az „emlőssel” még nem volt dolgom, - morogtam.
A tanár: - Legalább hús is van benne! 
Mindegy, nekem ez a hús nem kellett, szép sorba kiraktam a tányér szélére, a főzeléket se ettem meg.

 

Ebéd utáni kimenőnk alatt elhatároztuk, hogy most felfedezzük a város általunk még kevésbé ismert részét. Nagy baj nem lehet, legfeljebb Gyöngyös nyolcadszor is leég. Állítólag hétszer már leégett. Irén hozta a Pajtás nevezetű világmárka fényképezőgépét, és elindultunk.

            Egy patak mentén haladtunk. Na jó helyre, a romatelepre keveredtünk. A gyerekek nagyon örültek nekünk, hamarosan körbefogtak.
            Irén felajánlotta, hogy segítünk nekik a tanulásban, csak mondják meg, mit nem tudnak. Megmondták, - a matematikát. Hozták is a füzetet, hogy oldjuk meg az algebrai feladatukat. Irént azonnal elküldtem szép csendesen a melegebb éghajlatra, mert majdnem az egész kimenőnk ráment erre a marhaságra. Azt, hogy jól oldottuk-e meg a feladatot, nem tudtuk meg, mert többé nem merészkedtünk arra. Én a matek helyett cigánykereket ajánlottam, de azt mondták, hogy azt ők is tudnak. Így maradt a matek, de utána kihívtak cigánykerék versenyre. Irén a látványtól is szédült, de én mint kiváló tornász tagja voltam a „Traktor SE”-nek is. Egyen melegítőnk is volt, hátán ezzel a felirattal.

            Egyszer Pestre jöttünk tornaversenyre, és a vonaton megkérdezte egy srác tőlem: „Nem cséplőgép?”. Így kezdett el udvarolni, de kapott tőlem.

            Mikor kikeveredtünk a romatelepről, és átmentünk a patak túloldalára a csúszós köveken, a falusi házak közé értünk. Előttünk volt egy nagy rét, és a réten egy kicsi és egy nagy szamár legelészett gyanútlanul. Még nem tudták, hogy hamarosan hír lesz belőlük. Irénnel nagyon boldogok voltunk, hogy mi fedeztük fel ezt a csodát, és azonnal a padon pipázgató öreghez igyekeztünk, megtudakolni, hogy kié az a két szamár?
 - Hát kérem, azok az én szamaraim.
Mi egyik ámulatból a másikba estünk, és mikor végre magunkhoz tértünk, kijelentettük a meglepett gazdának – aki már sejtette, hogy itt valami nagy eseménynek kell történnie –, hogy a szamárnak nem lehet utódja.

 - Micsodája kérem? - kérdezte a gazda meglepetten és még a pipája is majd kiesett a szájából.

 Végül eme szakszerű kifejezés helyett megmagyaráztuk, hogy kis szamara.
Erre az még jobban elcsodálkozott, mondva, hogy a szomszédjának is van.
 - Ez lehetetlen - állítottuk tovább, mert mi azt tanultuk itt a technikumban, hogy nem lehet.
 - Én nem tudom kérem, - mondta az öreg – de a sógornak is van.
A tudomány előtt azonban meghajolt, hagyta, hogy lefényképezzük őt a szamaraival együtt. Megígértük neki, hogy ezt a csodát majd én megírom a megyei lapnak /mert én oda is írogattam, csak ha javítani visszaküldték, soha többé nem kapták meg/ és beküldjük a fényképét is. Annak, hogy az újságba bekerül a csoda szamarával, úgy megörült, hogy adott nekünk sonkát, kolbászt. Kérte, hogy a sógort is fényképezzük majd le, de az nem volt éppen otthon. Később rájöttünk a tévedésre, mármint arra, hogy a szamarat összekevertük az öszvérrel. Mert az önmagával tényleg nem szaporodik. A kis haszontalan!
   Nem is írtam az újságnak erről, de a fényképeket tovább készítettük, és az érte kapott élelmet is tovább ettük. Nem kellett már a zsizsikes lencsétől tartanunk! Azonban egyre több szamarat kellett lefényképezni, mert mindnek a gazdája bele akart kerülni az újságba. Már az egész kollégium a mi élelmünket ette, ami az ínséges ötvenes évek elején, a zsizsikes lencsefőzelékhez képest, nagy szó volt.

Egyszer aztán vége lett a jólétnek, mert egy gazda, elunva a várakozást, bement a megyei szerkesztőségbe reklamálni. Onnan meg jöttek az iskolába. Szóval lebuktunk.

Hogy elkerüljék a botrányt, a fényképek megjelentek, ezzel a szöveggel: „Itt vannak a város legnagyobb, legcsodálatosabb szamarai”. Mivel a gazdák is a szamarak mellett álltak, volt egy kis pusmogás, de aztán elcsitult a dolog. Mi ketten hónapokig nem kaptunk kimenőt, viszont kaptunk állattanból egy szekundát.

Nem égettük fel a várost, de az érintett lakosoknak meg lehetett a véleménye a tanárainkról, hogy ilyen marhaságot tanítanak a szegény diákoknak.

 

Mi történt még?

Sok minden.

Hamarosan letelt a gyakorlati időnk, mehettünk vissza a kolesba, onnan meg végre haza, Wekerlére. Mivel szétszóródva voltunk, egy majort jelöltek meg a gyülekezés helyeként. Az utolsó nap nekem még valami munkát be kellett az irodában fejezni, Irént előbb elvitték. Én azzal a hintóval mentem, ami az arató munkások ebédjét is szállította. Elöl ült a szakácsné, és persze a hajtó, hátul én és az ebéd. Na meg a papundekli dobozban csomagolt cuccom, és ölemben a párnám, mert ahhoz én igen ragaszkodtam, ide is magammal vittem. Bezzeg manapság egy kemény, lapos díszpárnán alszom a legjobban. A magas fejaljon megfájdul időnként a nyakam, ráadásul tollallergiám is lett. Pedig de jó volt a meleg dunna, majd paplan alatt! Édesanyám mindig a dunna alatt öltöztetett fel, amikor kisiskolás voltam. Mert reggelre elaludt a tűz a kályhában, és Magduskának nem akaródzott felkelni. Ezért szegény anyám, amit tudott rám adott a dunna alatt. Manapság ezt sokan, itt Wekerlén, talán nem is értik.

        De visszatérve az eredeti történetre, szóval fenn ültem a hintón. Előbb még Margit néni/?/ a főagronómus, Guszti bá.’ felesége összevissza puszilt, és a fuvarozóimnak is meghagyta, hogy nagyon vigyázzanak rám. Még a szemeit is törölgette, talán sírt? Nem értettem, hisz annyi baja volt velem. Állandóan gyógykezelnie kellett. Mikor elindultunk és kicsit távolabb értünk, ezt mondtam is a szakácsnőnek. Az meg csak mosolygott, hogy neki is azt mondták, „nagyon megszerettük ezt a kislányt, igaz, egy kicsit szeleburdi, de jó gyerek”. Ez jól esett, azon viszont csodálkoztam, hogy „csak egy kicsit”, akkor nincs semmi baj. Aztán már sokat nem beszéltünk, inkább a hajtó meg a szakácsnő között folyt a diskurzus. Azt még közölték velem, hogy előbb engem visznek a gyülekezés helyére, csak aztán következik az ebéd kiosztása. Már a learatott táblákon haladtunk, nem ám az úton, amikor egy nagyot döccent a hintó és szépen felborult. Állítólag egy nem látható, mély barázdába ment bele. Én az ebéddel együtt kirepültem, és ráadásul rám borult a tarhonya jó része. A kocsis talán a bakon maradt, de a szakácsné berepült a két ló közé. Annyit láttam, hogy a kocsis húzza ki a lovak alól, mert azok szépen megálltak. Aztán szaladtak hozzám. Mikor látták, hogy az ijedségen kívül nem történt más bajom, a szakácsné a nagy merőkanállal elkezdte meregetni rólam a tarhonyát. Még azt kérte, hogy addig várjak, amíg leszedi. Meleg, - próbáltam ellenállni, - de azért nem álltam fel. Szerencsére a pörkölt szaftja nem volt a tarhonyán, csak annyi zsír, amennyiben megpirították. A pörkölt külön tejeskannában volt. Így is csupa zsírpötty volt a szép, hímzett konfirmációs ruhám, amit a gyöngyösi bevonulásra felvettem. Közben a kalászt szedegető gyereksereg odarohant hozzánk, azok szedték össze a szétszóródott holmimat, párnámat. Mivel már közel voltunk a célállomáshoz, gyalog kellett tovább mennem. A gyerekek meg hozták utánam a dobozt, párnát, meg ami még nem fért a dobozba, szóval a cuccomat. Kicsit sántikáltam, de csontom nem törött, szerencsére. Mikor odaértünk, a többiek már a szekereken ültek, csak rám vártak. A tanár kicsit ideges lett, amikor meglátott, a társaim meg hangosan röhögtek a látványon. Én még szerettem volna átöltözni, de a tanár nem engedett, mert már úgyis miattad késtünk - mondta. Igyekeztem megmagyarázni, hogy most kivételesen nem én tehetek róla, de csak legyintett.

Így történt, hogy a szépre tervezett bevonulásom helyett, a lányok között bújtam meg. A kolesban rendbe tettem magamat, aztán csomagolnom kellett, mert másnap vonattal indultunk Pestre.  Már csak mi voltunk ott lányok, a többiek hazamentek. Elmentek már a végzős fiuk, így Vince is. Kicsit, áh, nagyon fájt utána a szívem, de azt gondoltam, hogy ha tényleg szeret, akkor majd megkeres. Tudta a címemet.

Mikor a hálószobában összepakoltam, lementem a tanulószobába is körülnézni az asztalfiókomban. Esete volt már, kicsit leültem, és újra rágondoltam valakire… Aztán elhessegettem, kész, vége. De kiderült, hogy ezt soha nem mondhatjuk. Elindultam fel a lépcsőn, vissza a hálóba. Úgy középtájon járhattam, amikor hirtelen sötét lett. Valaki lekapcsolta a villanyt, vagy mi történt? Nem szerettem a sötétet, ezért megálltam. Most fel, vagy leszaladjak? – tűnődtem egy pillanatig. Inkább fel – gondoltam – de alig értem a kanyarig, valaki megszólalt: - Ne ijedj meg, én vagyok. Hát igen, Ő volt, Vince. Ettől aztán tényleg megijedtem, de mielőtt sikíthattam volna, befogta a számat. Ráadásul nem a kezével és nem egyszer, hanem többször. Végül csak annyit nyöszörögtem, hogy: „Nem kapok levegőt.” Akkor végre elengedett. Aztán csupa szemrehányás következett, magyarázkodás, vitatkozás, - tehát kibékültünk. Megígérte, hogy írni fog nekem, én pedig megígértem, hogy válaszolok a leveleire.

Ez ment is egy darabig, már dolgoztam, még akkor is leveleztünk. Egyszer aztán ennek is vége lett. Hiába, nekem soha nem ment a távolsági szerelem. Írni se szerettem, meg aztán ha nem látok valakit, elfelejtem. Valahogy kialszik a szerelem, mint a tűz is, amelyet nem élesztgetnek. Később hallottam, hogy fiatalon meghalt. Sajnáltam, mert ha nem is történt más, csak ez a csóközön, mégis, azt hiszem, ez volt az első szerelem.

Vince osztálya elment, de mi még egy évig maradtunk. Ez már kevés volt ahhoz, hogy a szocialista mezőgazdaságot teljesen padlóra tegyük, így hát bátran tanultunk tovább. A tanárok néha kicsinyeskedtek, mert pl. mikor azt mondtam, hogy a”birka szőre”, rögtön kijavította, hogy „fiam, a birkának gyapja van!” Mintha nem mindegy lenne. De én engedékeny voltam, jó, akkor legyen gyapja, úgy kell neki! Látjátok, megtanultam, még ma is tudom. Egyéb részeit viszont ne kérdezzétek, mert a birkahúst nem szeretem. Akkor meg minek tanultam volna meg? Aztán jött a traktor alkatrészeinek és vezetésének a megtanulása. Ezen belül a műtrágyaszórás meg a szántás. A legjobban a műtrágyaszórás sikerült, ha körülnéztek a házatok táján, talán még oda is szórtam egy kicsit.

 

Szóval egy nagy, több hektáros földön kellett szétszórni a műtrágyát. A traktor mögötti tárolót feltöltötték, aztán indulhattunk. Mindenkinek egy kanyart kellett tenni, arra volt elég az anyag. Én is elindultam, de amikor beljebb értem, eltévedtem. Úgy éreztem magam, mint hajótörött a tengeren, világítótorony, parti fények meg sehol. Mentem én, de össze-vissza, hol hosszában, hol átlóban, szóval, ahogy sikerült. Már elég régen járkáltam és komolyan mondom, kezdtem aggódni, hogy valamit rosszul csinálok, mert a tenger partján a tanáromat meg az osztálytársaimat, már rég meg kellett volna látnom. Úristen! - gondoltam, nem találok ki innen estig se. A traktoron fogok aludni. De végre feltűnt a csapatom, akik már régen a veszteséglistára írtak. Csak a tanár dühöngött, mert, hogy elfogyott a hátam mögötti tárolóból a műtrágya, az nem volt baj, csakhogy az üzemagyag is elfogyott a traktorból. Ez már nem tetszett a tanáromnak, mert be kellett fejeznie a gyakorlati oktatást. Nem hogy örült volna, hogy előkerültem. A legfőbb érték az ember - állandóan ezt szajkóztatták velünk. Most meg azt kiabálta nekem, hogy „sírásó!” Na, gondoltam, a gyakorlati négyes osztályzatomnak lőttek, még örülhetek, hogy rám nem. Azért később megbékélt, mert néhány nap múlva bevitt motorral Gyöngyösre. Persze az iskola igazgatójának a parancsára tette.

             De előbb meg akart tanítani szántani. Hogy minek? Fogalmam se volt. Azóta se szántottam! Akkoriban ez elég veszélyes műveletnek számított. Nem volt ám fülke, csak ugye pálinka, meg bor. Nem nekünk, a traktorosoknak! Kellett az üzemanyag, bár azt hiszem, tilos volt, mert ha valaki erről menetközben leesett, az ekefejek összekaszabolhatták. Sok baleset történt e miatt.

 

            Szóval az éles ekefejeket húztuk magunk után, és időnként azokat egy drótkötéllel fel kellett emelni, ill. rángatni. Ha jól emlékszem, forduláskor. Aztán a barázdákat egyenesen kellett ekézni. Szerencsére ezzel nem sokáig engedett a tanár, - még fordulnom se kellett - így aztán itt nem történt részemről semmi baklövés.

        Ez volt a műszaki oktatás, de tavasszal a kizöldült gabonafélékből meg kellett különböztetni, hogy pl. melyik a búza, a rozs, stb. Azt hiszem, a rozsnak lilás a közepe, de erre ne vegyetek mérget. Egy dologra emlékszem, hogy éjjel kilopóztunk a földekre, és kihúztunk néhány szálat a közeli táblából. Még a mag is látszott rajta. Így könnyű volt másnap megmondani, hogy az búza. Aztán meg a búzának, szerintünk, ekkor olyan alakja van, mintha a Krisztus arca lenne.


            Egyszer meg elvittek bennünket egy istállóba, szürke marhákat tisztítani. Nekem azok is teheneknek néztek ki, csak más volt a színűk, meg a szarvuk sokkal nagyobb volt. A jászol előtt álldogáltak, szép nyugodtan, sorban. Ezek közül kellett választani. Választhattam, hogy két marha közé megyek, vagy a fal és a marha közé. Én az utóbbit választottam, két marha között mászkálni nem akaródzott. Elméletben már megtanultuk, hogy az állat fejénél kell kezdeni, gyökérkefével, aztán a hátát, lapockáját, hasát alul is, legvégén a farkát kellett megmosni egy vödörbe. Én nem akartam azt a szegény állatot kínozni, így aztán míg a tanár a többiekkel foglalkozott, fogtam a vödör vizet, és elkezdtem mosni a tehén, ill. marha farkát. Sajnos a tanár ezt kiszúrta, mert száz szeme van egy tanárnak, aztán odajött megkérdezni, hogy ugyan mit csinálok? Meg hogy a többi testrészét befejeztem-e? Nem akartam füllenteni, úgyis rájön, inkább elárultam, hogy félek én ettől a nagy marhától. Pesten nem találkoztam ekkora marhával. /azóta már igen/

 A tanárom megfogta a kezem, és szépen bevonszolt két marha közé. Na fiam, ne félj, látod nem bánt, szépen pucold meg a fejét. – mondta kedvesen, azzal ott is hagyott. Vártam, hogy majd csak elmegy megint, de az ott állt a marha hátsójánál. Így aztán elkezdtem a kefélést, persze időnként el-elkaptam a kezem. Egyszer aztán ez a marha, megrázta a fejét a szarvaival együtt, egy nagyot bődült. Nekem se kellett több, kirohantam mellőle, egyenesen a tanárom karjai közé.

Azt mondja:
  -Hová, hová?
   Mondom neki:

- Nem látja a tanár elvtárs, hogy ez a marha majdnem felöklelt?

Erre ő:

- Én csak azt láttam, hogy belekapartál a szemébe. Ha a te szemedbe belekaparnának, te nem ráznád meg a fejed?

Erre már nem tudtam mit mondani, csak azt, hogy én nem megyek vissza.

Dehogynem – mondta a tanárom, és ismét bevonszolt.

            Viszont a jószág /Mert az nem állat, hanem jószág. Ti ezt tudtátok?/ fejét ő pucolta meg, nekem csak figyelnem kellett /inkább én pucoltam volna ki újfent/.

Mikor azzal elkészült, mondom neki, hogy én a hasa alá nem nyúlok, mert felrúg.

            Már volt ebben némi tapasztalatom.

Erre ő azt is vállalta, mire én gyorsan a hátát kezdtem kefélni. Csakhogy a tanárom zöld vadászkalapja, amint lehajolva volt, tele lett szőrrel. Mit mondjak? - nem örült neki. Lekapta a fejéről nagy dühösen, és rázta, fújta le róla a szőrt. Felesleges volt, mert nekem így se tetszett meg úgy se. De gondolom nem ezért tette.

 Viszont, részletekben megpucoltuk a marha egyik oldalát. A másik, fal felőli oldaláról mind a ketten vagy elfeledkeztünk, vagy a tanárom elegendőnek találta a kiképzésemet, mert végre moshattam a tehén farkát.

            Őszintén megmondom, azóta se pucoltam se marhát se tehenet. Mostanában lovat, /van róla fényképem/ de annak is csak a fél oldalát, a másikat a lovász csinálta. Pedig a ló, az más. Attól valahogy sose féltem. Olyan gyönyörű szemei vannak, és okos állat.

De azt hiszem, mára elég, majd legközelebb elmesélem, hogy miért is kellett engem a tanáromnak motorral bevinnie Gyöngyösre?

Miért is? Hát kérem szépen, én fontos személyiség voltam ugyebár DISZ /csupa nagybetű/ titkári minőségemben, és a hazának akkor éppen szüksége volt rám. Így történt, hogy egy nap, amikor már éppen elhatároztam, hogy jóváteszem elkövetett hibámat, és megtanulom a műtrágyaszórást is, hivatott a gyakorlatvezető tanár. Elég morcos volt, szerintem még mindig nem heverte ki az én eltévelyedésemet, de én ezzel mit sem törődve, ártatlan szemekkel néztem rá. Néhány köhintés után előadta, hogy hívat az iskola igazgatója, és ezért motorkerékpárral bevisz engem Gyöngyösre.

            Na, gondoltam, a műtrágyaszórás miatt! Hát ekkora balhét csinálni azért a kis traktorozásért. Tanárom azonban láthatta arcomon a megdöbbenést, mert rögvest közölte azt is, hogy országos értekezletre kell mennünk a Mezőgazdasági Minisztériumba. Nem tudtam, örüljek-e, avagy sírjak. Egyrészt örülhettem, mert esetleg onnan haza is ugorhatok /később kiderült, hogy nem/, másrészt kesereghettem, hisz nekem egy igazgató is sok volt, nem egy országnyi. Most aztán viselkedhetek - gondoltam.

 

            Aztán előkerült a motor. A többiek kicsit irigykedve nézték, amint a tanárom utasítása szerint, felkászálódtam mögé. Igyekeztem szépen hátra húzódni az ülésen, nehogy hozzáérjek. Addig még soha nem ültem motoron. De a tanárom csak rám parancsolt, hogy húzódjak hozzá közelebb és fogjam át a derekát. Te jó ég – gondoltam – még azt is?

            Megfogtam, majd elindultunk.

Aztán le ne ess!- kiáltotta – és ne a kabátomat ráncigáld, hanem öled át a derekamat és hajolj előre.

Kivert a víz, mire Gyöngyösre értünk, nagyon erkölcstelennek tűnt ez az egész. Mégis csak egy tanár!

 

Végre beértünk a suliba. Az irodában már várt bennünket az igazgató. Nekem hányingerem volt, szédültem. Kaptam egy pohár vizet, aztán mikor jobban lettem, rám zúdult egy csomó feladat.

 - Hozzá kell szólnod – közölte velem a diri, - készíts valami írásos beszámolót.

Írásost? - utáltam írni, de igyekeztem értelmesen bólogatni. Ennek ellenére, mikor kikeveredtem az irodából, fogalmam se volt arról, hogy miről is írjak. Pedig bizonyára az is elhangzott, de én már máshol jártam - agyilag.

A lányok nagyon örültek nekem a kolesban. Anyunak feladtam egy táviratot, hogy mikor és hol leszek Pesten. Reméltem, hogy eljön és hoz nekem csomagot is. /El is jött, hozott is./ 

Mikor elindultunk, a diri azonnal kérdezte, hogy a hozzászólás anyagát elkészítettem-e.

 -Persze, hogy nem – akartam mondani, de e helyett meglobogtattam egy néhány ív papírt, hogy: „Itt van!”.

Sajnos megnézte. Így kiderült, hogy én elhoztam minden kimutatást, tagépítés /fontos volt/ vas- és papírgyűjtés eredményét, tanulmányi eredmény átlagát stb. Jaj, a vasgyűjtés volt a legjobb, mert a srácok egy udvarról elhozták valamilyen műhelynek a vaskészletét. Kitört a balhé, de mi kussoltunk. Nem tudtunk róla. A cél volt a fontos, meg az acél!

            Visszatérve a jelenlegi témára, a hozzászólásra:

 - Te fejből akarsz beszélni? - kérdezte a diri bosszúsan.

- Mért? – gondoltam, hát mindenki a fejéből beszél.

Azért ezt nem mertem hangosan mondani, mert ugyancsak mérgelődött szegény. Féltem, hogy megüti a guta. Nagyon piros volt a feje.

            Elkezdtem hát írni, csak sajnos a vonat gyorsabban ment, mint ahogy én írtam. Nem is lettem kész. Rosszkedvűen érkeztünk a helyszínre. Az aulában már várt az anyukám. Örömmel üdvözöltük egymást, a diri is kezet fogott vele.

- Várja csak meg a kislányt. - mondta kedvesen.

Ki se néztem volna belőle, az előzmények után. Aztán bementünk a terembe.

 Hogy az mekkora volt, és mennyien voltak! Na, akkor már kezdtem ideges lenni. Ennyi ember előtt még soha nem beszéltem. Ott volt az ország összes mezőgazdasági technikumának igazgatója, és DISZ titkára. Próbáltam kérlelni a dirit, hogy ne kelljen hozzászólnom, de hajthatatlan volt, és már le is adta a cédulát a nevemmel. Nem volt pardon!

 

Elsőnek a keszthelyi titkár kapott szót. Én csak hüledeztem, annyi szépet és jót sorolt fel. Hogy mindenki rohan a DISZ-be, meg micsoda tagépítés, meg minden csupa szép és jó. Nagyon pedálozott. Én meg dühös lettem. Ez mindenkit hülyének tart - gondoltam.

  Alig tértem magamhoz, másodiknak engem szólítottak ki.

Ott álltam a pulpituson, egy országnyi igazgatóval a vállamon. De már megtaláltam a hozzászólásom témáját. Azzal kezdtem, hogy nem értek egyet a keszthelyi titkárral, mert nem ilyen rózsás a helyzet. És végül is azért vagyunk itt, hogy a problémákról őszintén beszéljünk. Őszintén... Ez akkor divatos szóhasználat volt, és aki komolyan vette, mint akkor én is – legtöbbször pórul járt. Szerencsére én nem.

            Azzal kezdtem, hogy Nagy Ricsi is megmondta /az akkori központi titkár/ hogy a DISZ most olyan, mint a moslékos fazék, mindenki megtalálható benne; a kulák, meg a szegényparaszt gyereke is. Hát, ha ő mondta, akkor én is mondhatom – véltem. Meg aztán én is ebben a moslékos fazékban vagyok.

            Aztán beszéltem, beszéltem. Időközben rápillantottam az igazgatómra, aki kezdetben lángvörösen hajtotta le a fejét, majd egyre feljebb és feljebb emelte. Már nem is volt piros. Akkor csak nem mondtam rosszat – bizakodtam. Mikor befejeztem, udvariasan megtapsoltak, de nem olyan lelkesen, mint a keszthelyit. Ráadásul minden utánam következő hozzászóló azzal kezdte, hogy nem ért velem egyet. Kicsit feszélyezve éreztem magam, de a diri mosolygott. Ez megnyugtató volt.

            Végre szünet lett, én rohantam anyuhoz.

    Alig beszéltünk néhány szót, jött az igazgatóm, hogy hívat az értekezlet vezetője. Anyu megijedt, már elmondtam neki a sztorit. Én is azt gondoltam, hogy most kikapok, de e helyett széles mosollyal kezet fogott velem, és gratulált a hozzászólásomhoz. Munkáskádernak nevezett, és rázta, rázta a kezemet boldogan. Kicsit zavarban voltam, mert postai kézbesítő apám után az „egyéb” kategóriába tartoztam. Erről viszont nem tudott, meg a műtrágyaszórásomról se. Mikor végre elengedte a kezemet, szaladtam vissza anyuhoz, aki megkönnyebbülten vette tudomásul a történteket.

 

Aztán újra vonatra szálltunk és indultunk vissza Gyöngyösre. Fáradt voltam, kimerített a nap eseménye. Elaludtam. Arra ébredtem fel, hogy a diri vállán alszom. Zavartan mentegetőztem, de ő visszanyomta a fejemet azzal: - Aludj csak. Dehogy mertem aludni, óvatosan emelgettem újra és újra a fejemet. Végre sikerült kiegyenesednem.

Akkor pedig megkínált csokoládéval. Én boldogan majszoltam a csokit, és gyönyörűnek találtam az életet.

 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

magdus2021. május 17. 16:48

@stapi: Kicsit hosszú a történet, de kösz, hogy olvastad.

stapi2020. július 27. 22:10

Remek visszaemlékezés, remek előadásmód! Gratulálok!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom