Vica

Vica próbálta figyelmen kívül hagyni a műtőlámpák fényét. Csak arra tudott gondolni, mi lesz a gyerekekkel. Józsi vajon hogyan boldogul egyedül? Hogy pépesíti az almát, mi lesz, amikor Viki követeli majd az anyját. A kicsik is. Lilla foga épp most jön. Nyűgös, egész nap az ujját szopja. Olyan édes, megszakad a szíve, ha erre gondol. Nem. Most erősnek kell lenni. Nincs menekvés. Félelem, szeretet, aggódás. A szeme befogadta a műtőskesztyűk fényét, az orvosok maszk mögé rejtett aggódó szemét. Jól ismerte ezeket az embereket, a kollégáit. Mind barátai voltak. Tudta, jó kezekben van. De most az ő testét tárják fel. Csak túl akart lenni az egészen. Dávid meleg érintését érezte a karján. -Vica. Ne aggódj. Minden rendben lesz. Vigyázok rád. A könnyei észrevétlenül kerestek utat az arcán. A szája sarkában sósan gyűltek kegyetlenül. Szégyen. Gondolta. Orvos vagyok. Nekem aztán.... Az aneszteziológus, aki új ember volt a kórházban, gyengéd,halk hangján elmagyarázta, mi történik majd vele. Hiába tudta, jól esett a gondoskodó hang. -Vica! Számolj vissza tíztől. -Tíz, kilenc, nyo..... Mintha egy élet telt volna el álmában. Kilencven év. Öregnek érezte magát, a haja is fájt, de élt. Minden perccel egyre biztosabb lett ebben. Lassan átjárta az öröm. Igaz lehet? Élek!