lady2 blogja

Anya engem vár.
Ráérősen bandukolok
az ismerős
belvárosi utcán,
az öreg, horpadt járda,
hazafelé vezet.
Szemben álló ház
falán krétával írva:
Hüje Maretics!
Az idő és az eső
rég lekoptatta
a tört kavics
karcolta feliratot,
én mégis tisztán látom
a girbegurba írást,
mit egy gyerekkéz
hajdan ott hagyott.
Anyához közeledve
újra tízévesen,
magamban kuncogva
ballagok tovább.
Kovácsoltvassal díszített
kapunkhoz érek,
ma már nem készül ilyen,
zöld festéke pereg,
mely alól

imitt-amott bukkan elő,
a százéves tömör fa
vállam, s oldalam
neki vetem,
az ódon rézkilincs
érintése meghitt,
mint anya simogató keze,
hazaértem.

Eszmeralda nyolc hónapra született.
Édesanyja már negyven éves volt.
Az utolsó gyermeke.
Kendővel a mellére kötötte,
együtt voltak egész nap.

A kislány még mindig hallja
édesanyja szívdobogását.
Elkíséri már egész életében.
Olyan meleg ez az érzés.

Eszmeralda a nevét egy sorozatból kapta,
hogy szép és okos legyen.
A szülei ezt akarták.
A kicsi beváltotta a reményt.

A falu végében állt a kis házuk.
Előtte sáros földút vezetett.
A kislány naponta gyalogolt
három kilométert az iskolába.

Jó tanuló volt.
Amit hallott, megmaradt a fejében.
Maga sem értette, miért.
A tanár biztatóan mosolygott.

Nem volt műanyag tolltartója, füzetborítója sem.
Ha otthon szóba hozta,
édesanyja csak mosolygott.
Kincsem! Tudod, hogy nem telik.

Írni kezdett ahogy eszmélt,
újságpapírra, kartonra, disznóólra,
bárhová.
Egyszer megmutatta a tanárának.

Pista bácsi elégedetten hümmögött.
Eszmeralda. Ez a te utad. Írj.
A kislány boldogan rohant haza.
Anya! Én verseket írok!!!!

Erzsike szomorúan keverte a paprikás krumplit.
Azzal nem lehet pénzt keresni.
A büszkeség mégis elkísérte egész nap.
Még sosem érzett ilyesmit.

A tanár elküldte a verset egy pályázatra,
és a vers első díjat nyert.
De Eszmeralda hallgatott az édesanyjára.
Egy hónappal a ballagás előtt kimaradt.

Kell a kenyér, mondta Pista bácsinak.
Még nyolc testvérem van.
Enniük kell.
Enni kell.

 Velem együtt fut

lelkes iramban az út,

 lombok közt

megtört fények,

 gyorsan változó táj,

és a pázsitban megbújó

ezernyi élet.

Élvezem a száguldást,

elbűvöl a

hirtelen felbukkanó

 látvány,

  egy facsoport

együtt, mégis szomorú

magányban, árván,

mintha a gyökerüket feloldó

csodát várnák.

Ha fa lennék,

örökre a földhöz láncolva,

búsan nézném,

ahogy emberek haladnak

előttem az úton,

és lassan eltűnnek a látóhatár

számomra ismeretlen

végén.

Egész hosszú faéletemet

tölteném azzal,

hogy magam elé képzelem

 a világot,

amelyben sohasem

élhetek,

aztán

esős délutánokon elsiratnám

a földhözragadt

elmúlt éveket.

Az éjben, egy bagoly fölrikolt.

A kútásó megérkezett, útja végére ért.
A bánat csiszolt kő csupán, emlék.
Vállán a múlt bíbor köpönyege,
az útelágazásnál időzik tekintete.

Faragott pipájával sétál.
A telihold mozdulatlan rég,
a valóság csak egy vékony szál
mely múltjához köti, árnyék.

Darazsak zümmögnek a bokor alatt.
fakerítés korhadón áll
csonka kőhíd, mely a folyóba szakadt,
festett valótlanság a táj.

A kútásó értőn figyel Szent Tánc ünnepén,
láp szörnyével együtt nevet.
Széles szalmakalapját eldobja könnyedén,
hajára csillagcsokrot vet.

Szentjánoskenyérfa a lápnál várja,
mélyzöld levele boldogan rezeg,
a szikla felé dús lombját nyújtja,
ma a kútásó végre megérkezett.

Éjjel kitartó közönnyel szemerkélt az eső,
mára a házak fala, mint ázott papír - foltos.
Furcsa kábulat borul a városra,
erős vákuum szívja magába a nyüzsgést.
Lehulló makulátlan csöpp,
maga a lomha idő.
Fák fázósan rázzák le az eső vizét,
vacogva rezeg sok apró levél
baljós hangulatban dohog minden ág.
Vizes aszfalt fénylik lábam alatt,
görbül a hátam, s körülöttem a tér.
Az ég opál, tömör árnyéka lehangol.
Tócsák nedves foltokká apadnak,
nem értem, mit suttog a szél,
de emlékszem eső után,
milyen illata volt hajadnak.
Ázott fejemre, mintha a múlt
valamennyi zápora tapadna,
meggyorsítom lépteim,
néma emlékeim újra élni vágyom,
de hideg van, csak összehúzom
magamon kabátom.