lady2 blogja
GyászEltűnt!
Gyertya ég az asztalon,
egy ártatlanért,
a fiamért.
Örök időkre átitatott
a rémült,
ELTŰNT!
pillanat.
Senki sem értheti amit érzek,
magamat nem vigasztalom.
a semmit öleli karom,
Könyörtelen rabolták el tőlem,
kietlen sivatag mától ölem.
A valódi pokol jött,
beköltözött,
a bánatomra nincs gyógyír,
kicsi, egyedül van, és sír.
Egyre hallom, mama!
Vigyél haza!
Látom könnyes arcát, tudom,
biztosan tudom, hogy bántják.
Nem veszem észre,
a szánakozó tekintetek
mint vetnek hamis hálót,
rémálomból nem ébreszt
semmi engem,
sírnék is, de elsírtam
minden könnyem.
Egyet akarok már csak,
az elmúlást, vagy a fiamat!
Amy
Hajamnál húzol vissza.
Nem érted, hogy fáj?
A kitépett hajcsomók után
vér fakad. Nyoma marad.
A tüdőmbe erővel
ne zúdíts levegőt.
Kezed nem simogat,
ököllel vered a szívem.
Számon, mint tüskén
a jajszó fennakad.
Fáradt minden.
A langyos semmi
átölel
akár a puha föld.
A gondolat
sejtjeim
bomlásába
fullad.
Hagyj menni, ne cibálj,
ne üvölts az arcomba!
Gyötrelem érezni tekinteted,
elmenni könnyű,
hát ne harcolj.
A halált, mint takarót,
magamra húzom.
Nagyanyám
Kicsi, simogató keze
a takarón rebben,
a fal vakolat-könnyeket sír,
vigasztalan pereg.
Minden más
az idő, a szívdobbanás,
megáll, dermed akár
a legszörnyűbb perced, aztán
mint zizzenő papír,
hallatszik újra a szó,
füledbe zárul, üresen kongó,
haja selyme fakó a párnán,
meleg fényű szeme, a múltban jár már,
mint megkövült gyanta
a bogár körül,
borostyánná szelídül.
Minden tőle kapott
sejtem lázad,
vére ereimben szilajul árad.
A halál ágya fölött lebeg,
a vén lámpagyújtogató,
nagyanyám életét kioltja,
közben a szemembe nevet.