temetők

 

sírokat rejt a dombtető

megannyi gyászból nőtt fája

kőbe vésett neveknek vagyok én

öccse fia és az unokája

fejfákon  farag az elmúlás

emlékbetűkön már a moha is vén

gyertyák  teste görnyed

s lábaiknál kormos viaszösvény

napsugár ül  mezítelen  ágra

gyönge szellő  idéz lágy tavaszt

mintha érezné lelkemben a kínt

s így  nyújt egy aprócska vigaszt

….és mögöttem hagyom Daróc dobjait

majd a sík füvére lép lábam

hol nagyapám s bátyáim pihennek

 unokahúgom gyermeki ruhában

messze kell nézni ki a legelőre

mert a szívnek oly nagy súlya van

szinte megreccsen a borda

de valahogy még elbírom magam

és nézem ahogy a temető s a sík

észrevétlen egymásba ölelnek

a letűnt  idők és a könnyes jelen

 letisztult csenddel mosolyt üzennek