fekete virágok

szív-vak vagyok ha nem látlak
bennem matt az önarckép tükör
lágyan emlékek muzsikálnak
de félek a süketség fülemre tör

ujjaim és tenyerem is kérges
széthull imára kulcsolt kezem
csak magamra lehetek mérges
nincs másom csak a szerelem

ábrándok hegyéről zuhanva
hányszor törtem sajogva széjjel
s maradtam fájó önmagamra
a nappal is rám boruló éjjel

betűk gurulnak szakad a szó
sorvégén a fekete pont marad
hogy vége ne feledjem mementó
költő hiába sajnálod magad

kiégett ház kormos asztalán
hófehér vázában vöröslő rózsa
így vagy bennem így igazán
de már nem tudom mióta

belehalok mindig minden versbe
téged látlak mikor sírba szállok
betűk ékezete koporsómnak szege
s hajszálaid rám hulló fekete virágok