Falvak

 

Felnőtt a gaz, újra úr a gyom,

beszakadt tetőn ül a fájdalom.

Vályoghúsról vakolat-bőr szakad,

bozót mélyén lesben áll a vad.

 

Kiborultak a százéves falak,

a gerendán megbújó szavak

mint fiókák, és a fecskefészkek

földön hevernek; levert remények.

 

Nagyot lépett a harang lába,

üresség hever a lábnyomába,

ami kúszik, bekebelez lassan

mindent ami halott, lakatlan.

 

Udvaron sír a régi szoba,

eltört bölcsőn az idő tejfoga

a ringató kéz nyomait rágja;

mi lesz majd, ha fogait váltja?

 

Meggörnyedve a templom letérdel,

utolsó imát téglavér pecsétel;

s mikor a falut a hit magára hagyja,

nagyot sóhajt nyelvetlen harangja.