ironmf blogja

Még fiatal a szív, 

De már poshadt, fekete löttyöt pumpál, 

És minden ébredés úgy fáj 

Mintha ezer éve dolgozna 

Már felkelni is 

Minden nap egy kis küzdelem, 

Ma sem találom majd a helyem 

Ebben a rozzant világban 

Csak nézem 

Ahogy mellettem mindenki elrohan, 

S én mire utolérném magam 

Kezdhetem elölről 

Hallgatom 

Hogy fiatal még, bírnia kéne 

Akkor is, ha kiömlik az a fekete vére 

A mocskos betonra 

Néha úgy érzem 

jó lenne egy árok partján ledőlni, 

S többet talán fel se kelni, 

Mégis továbbmegyek.

Van még odakint valaki? 

Körbevesznek a nagy falak. 

Ki akartam mindent zárni, 

A sötétség meg bent ragadt. 

Gondoltam, majd leküzdöm én, 

magam is elbánok vele, 

Nem kell nekem a föld kerekén 

Senki segítsége.. 

Milyen naiv gondolat... 

Igen, most már tudom. 

A sötétség az évek alatt 

Felőrölte tudatom, 

És úgy érzem, már késő lenne 

Segítségért kiáltani, 

Gyenge hangom rezgéseit 

A fal nyom nélkül elnyeli, 

S ha át is jutna egy kis résen, 

Senkit nem találna odaát- 

Hisz én könyörögtem nektek, hogy hagyjatok.. 

..és most olyan egyedül vagyok.

Talán rosszul látok ma reggel? De mégsem, 

fehér kis pettyek táncolnak az égen, 

Március vége felé a tavasz helyett 

Télanyó lehellete kavarja a szelet, 

bizonyára dühös, elszaladt ideje 

anélkül, hogy bármit kezdett volna vele- 

Ez a Földünk mai aggasztó csodája, 

hópehely hullik a barackfavirágra.

Tudod, olvasom itt ezeket a híreket, 

hogy inkább otthon tedd le a feneked, 

ha találkozol is épp valakivel, 

kézfogás, ölelés, puszi se kell. 

És rád gondolok közben, megállva. 

Ki az a bolond, aki elvárja 

hogy ne szorítsalak magamhoz 

pont most, mikor pánikot hoz 

a tavaszi szél víz helyett, 

és félelmet nevel a kikelet? 

Bejárom kedvedért a boltokat, 

megnézem, hátha még maradt 

valami használható a készleten, 

minden pénzemet elverem, 

felhalmozok, nem kincset, aranyat, 

csak háztartási dolgokat, 

mire szükséged lehet, mindet megveszem, 

csak arra kérlek, hogy maradj itt velem, 

Én elhozom a világ összes konzervjét neked, 

és boldogan zárkózok örök karanténba veled.

Sötét van, és félek nagyon,

Itt állok megint a színpadon,

És újra el kéne játszanom

Hogy nem is fáj annyira nagyon. 

Itt lógnak ezek a szép maszkok,

Egy mosolygósat felragasztok,

És majd olyan vidámnak hatok

Mintha örülnék, hogy itt vagyok, 

Játszom majd a közönségnek

Hogy milyen magabiztosan élek,

Higgyétek el, sosem félek,

Olyan erős ez a lélek!

Kit érdekel gond és bánat?

Fel a fejet, hátra vállat,

Utamba soha nem állhat

Semmi agyi varázslat! 

És hogy tapsol a közönségem!

Megköszönöm, nagyon szépen,

Megörökítenek egy képen,

S már senki nincs a nézőtéren. 

És kialszanak a nagy fények.

Sötét van, és nagyon félek.

De – rettegve bár - mégis élek,

És játszom még a közönségnek.