ironmf blogja

Még fiatal a szív, 

De már poshadt, fekete löttyöt pumpál, 

És minden ébredés úgy fáj 

Mintha ezer éve dolgozna 

Már felkelni is 

Minden nap egy kis küzdelem, 

Ma sem találom majd a helyem 

Ebben a rozzant világban 

Csak nézem 

Ahogy mellettem mindenki elrohan, 

S én mire utolérném magam 

Kezdhetem elölről 

Hallgatom 

Hogy fiatal még, bírnia kéne 

Akkor is, ha kiömlik az a fekete vére 

A mocskos betonra 

Néha úgy érzem 

jó lenne egy árok partján ledőlni, 

S többet talán fel se kelni, 

Mégis továbbmegyek.

Sötét van, és félek nagyon,

Itt állok megint a színpadon,

És újra el kéne játszanom

Hogy nem is fáj annyira nagyon. 

Itt lógnak ezek a szép maszkok,

Egy mosolygósat felragasztok,

És majd olyan vidámnak hatok

Mintha örülnék, hogy itt vagyok, 

Játszom majd a közönségnek

Hogy milyen magabiztosan élek,

Higgyétek el, sosem félek,

Olyan erős ez a lélek!

Kit érdekel gond és bánat?

Fel a fejet, hátra vállat,

Utamba soha nem állhat

Semmi agyi varázslat! 

És hogy tapsol a közönségem!

Megköszönöm, nagyon szépen,

Megörökítenek egy képen,

S már senki nincs a nézőtéren. 

És kialszanak a nagy fények.

Sötét van, és nagyon félek.

De – rettegve bár - mégis élek,

És játszom még a közönségnek.