...hajnalok...

sarandisziszi•  2013. február 4. 10:31

Az ajtó

Az ajtó

 

- Nem akartalak bántani, csupán tudnod kellett az igazat - nézett könnyfátyolos tekintettel Lívia a férfira. 
Kristóf háttal volt neki. Percek óta az ablak előtt ült, s üveges tekintettel bámulta a sziklakert májusi virágpompáját. Soha nem érzett még ekkora ürességet. 
Üresség. Nem fájdalom fojtogatta. Végtelen űr árasztotta el testét, mikor a lány mellé lépett. Érezte a megszokott illatot, amit Lívia gesztenyebarna haja árasztott. Ettől mindig megbolondulva ölelte magához a lányt és szívta mélyen a tüdejébe, az emlékébe a málna és hibiszkusz édes illatát. 
- Menj, ha menned kell! - mondta hidegen, továbbra is maga elé nézve az udvarra, ahol annyi boldog órát töltöttek az elmúlt 3 év alatt. 
Mindig tudta, hogy ez a perc bekövetkezik. Mindig ott élt a fejében a gondolat, hogy előbb-utóbb kevés lesz ő a lánynak. Sejtette, hogy lesz valaki, aki több és jobb, mint ő. Hiába a nagy szavak, az örökké ígérete... 
- Kérlek, bocsáss meg! - szólt a lány, és keze elindult a levegőben, hogy még talán utoljára végig simítsa az arcot, ami mindig szerelemteljesen mosolygott rá. 
Kristóf egy hirtelen mozdulattal elrántotta a fejét. Ekkor csordult ki az első könnycsepp szeméből. Lívia ezt nem láthatta, de a hidegség visszalökte. A fájdalomtól remegve, könnyáztatta sminkkel rohant ki az utcára. Léptei szaporán kopogtak a betonjárdán. 
Kristóf, miután elhallgatott a magassarkú kopogása, az ajtóhoz gurult tolószékével és magára zárta azt... 

sarandisziszi•  2011. december 21. 17:50

T.E.R. 5.

Már egy órája feküdt mozdulatlan. Kezei összekulcsolva, mintha imádkozott volna. A redőny félig volt leeresztve, így láthatta a telihold beszűrődő fényében az asztalon kirajzolódó angyalka körvonalait.

Legalább egy órája ezt nézte, és azon gondolkodott, hogy miért történnek meg a legfájóbb dolgok, és már az is megfordult a fejében, hogy ha nem létezne őrangyal, aki vigyáz rá, akkor már rég itt hagyta volna ezt a földi világot. Már rég feladta volna...elfogyott volna ereje...

 

Eszébe jutott a 10 évvel ezelőtti esemény. Élete legboldogabb születésnapja. Boldog volt, élete legboldogabb napja. Szeretve volt és viszontszerették...

Ma is szülinapja volt. Sokan köszöntötték, valami mégis beárnyékolta az estéjét. Furcsa gombócot érzett a torkában. Rossz előérzet...

 

Csak nézte az angyalkát, míg végigfutott arcán a könnycsepp...

 

Akkor még nem tudta, hogy másnap fájó üzenetet olvas facebook-ján...

sarandisziszi•  2011. november 22. 11:02

T.E.R. 4.

Boldognak érezte magát azon a karácsonyon. Szeretve volt és viszont szeretett. Meghitt volt az ünnep. Fenyőillat terjengett a szobában, még gyertya is égett a kisasztalon. Szívből mondták egymásnak: - Szeretlek! - szívből...

Sem azelőtt, sem azután nem  hozott a karácsony olyan boldogságot, mint akkor.

Évekkel később visszzatekintve érezte, mit jelentett az angyali ünnep. Akkor még nem tudta, csak sejthette, mekkora kincs a szerelmével csillagszórót gyújtani. Minden egyes szikra boldogságot izzított mindkettejük szívébe...

- Újra közeleg a karácsony. Bár átaludhatnám az egészet! - suttogta, és magára húzta a takarót. Lehunyta szemeit a sötét szoba homályában, és érezte, ahogy a forró könnycsepp végigfolyik arcán...

sarandisziszi•  2011. november 21. 16:31

T.E.R. 3.

Facebook-on böngészett. Csak úgy, mindennapos rutinként. Kedves ismerősök /és kevésbé azok/ néha értékes, olykor értéktelen sorai közt kalandozott, mikor rátalált az "Ő" bejegyzésére egy közös ismerős oldalán.

Annak idején, mikor ismerősnek jelölte a srác, a lány akarattal letagadta, mert félt az ismerősök szájától. Van, hogy olyan dolgokat mondanak olyan embereknek, akiknek nem kellene...

Most furcsa érzés volt. Olvasta a bohóságait, miközben abban reménykedett, hogy a jókedve nem fog megszűnni...akkor sem...,ha esetleg...

...de nem! Az utolsó percben meggondolta magát, s nem írta meg az e-mail-t. Félt. Nem a saját szavaitól, sokkal inkább a válaszoktól. Egy klikkeléssel bezárta a postafiókját, s még egyszer elolvasta a bohókás sorokat...mosollyal...

sarandisziszi•  2011. november 20. 18:28

T.E.R. 2.

Egy fénykép, egy kis kerámia, képeslapok, levelek, versek...

Mindig ragaszkodott a tárgyakhoz, és kegyetlenül fájt, ha elvettek tőle valamit. Emlékek. Az igaz szerelem igaz emlékei. Mind-mind egy-egy csepp az élet gyönyöréből. Abból, amit megélhettek. Ketten. Régen...

Most jött rá, hogy már nem tárgyakhoz ragaszkodik. Sokkal inkább emberekhez. És...talán ez a helyes. 

Lassan helyére tette a szívet tartó kerámiamackót, és felidézte a kék szempárt. Elmosolyodott, de szívébe mart az üresség érzése...

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom