...hajnalok...

Az ajtó

- Nem akartalak bántani, csupán tudnod kellett az igazat - nézett könnyfátyolos tekintettel Lívia a férfira. 
Kristóf háttal volt neki. Percek óta az ablak előtt ült, s üveges tekintettel bámulta a sziklakert májusi virágpompáját. Soha nem érzett még ekkora ürességet. 
Üresség. Nem fájdalom fojtogatta. Végtelen űr árasztotta el testét, mikor a lány mellé lépett. Érezte a megszokott illatot, amit Lívia gesztenyebarna haja árasztott. Ettől mindig megbolondulva ölelte magához a lányt és szívta mélyen a tüdejébe, az emlékébe a málna és hibiszkusz édes illatát. 
- Menj, ha menned kell! - mondta hidegen, továbbra is maga elé nézve az udvarra, ahol annyi boldog órát töltöttek az elmúlt 3 év alatt. 
Mindig tudta, hogy ez a perc bekövetkezik. Mindig ott élt a fejében a gondolat, hogy előbb-utóbb kevés lesz ő a lánynak. Sejtette, hogy lesz valaki, aki több és jobb, mint ő. Hiába a nagy szavak, az örökké ígérete... 
- Kérlek, bocsáss meg! - szólt a lány, és keze elindult a levegőben, hogy még talán utoljára végig simítsa az arcot, ami mindig szerelemteljesen mosolygott rá. 
Kristóf egy hirtelen mozdulattal elrántotta a fejét. Ekkor csordult ki az első könnycsepp szeméből. Lívia ezt nem láthatta, de a hidegség visszalökte. A fájdalomtól remegve, könnyáztatta sminkkel rohant ki az utcára. Léptei szaporán kopogtak a betonjárdán. 
Kristóf, miután elhallgatott a magassarkú kopogása, az ajtóhoz gurult tolószékével és magára zárta azt... 

Boldognak érezte magát azon a karácsonyon. Szeretve volt és viszont szeretett. Meghitt volt az ünnep. Fenyőillat terjengett a szobában, még gyertya is égett a kisasztalon. Szívből mondták egymásnak: - Szeretlek! - szívből...

Sem azelőtt, sem azután nem  hozott a karácsony olyan boldogságot, mint akkor.

Évekkel később visszzatekintve érezte, mit jelentett az angyali ünnep. Akkor még nem tudta, csak sejthette, mekkora kincs a szerelmével csillagszórót gyújtani. Minden egyes szikra boldogságot izzított mindkettejük szívébe...

- Újra közeleg a karácsony. Bár átaludhatnám az egészet! - suttogta, és magára húzta a takarót. Lehunyta szemeit a sötét szoba homályában, és érezte, ahogy a forró könnycsepp végigfolyik arcán...

Facebook-on böngészett. Csak úgy, mindennapos rutinként. Kedves ismerősök /és kevésbé azok/ néha értékes, olykor értéktelen sorai közt kalandozott, mikor rátalált az "Ő" bejegyzésére egy közös ismerős oldalán.

Annak idején, mikor ismerősnek jelölte a srác, a lány akarattal letagadta, mert félt az ismerősök szájától. Van, hogy olyan dolgokat mondanak olyan embereknek, akiknek nem kellene...

Most furcsa érzés volt. Olvasta a bohóságait, miközben abban reménykedett, hogy a jókedve nem fog megszűnni...akkor sem...,ha esetleg...

...de nem! Az utolsó percben meggondolta magát, s nem írta meg az e-mail-t. Félt. Nem a saját szavaitól, sokkal inkább a válaszoktól. Egy klikkeléssel bezárta a postafiókját, s még egyszer elolvasta a bohókás sorokat...mosollyal...

Egy fénykép, egy kis kerámia, képeslapok, levelek, versek...

Mindig ragaszkodott a tárgyakhoz, és kegyetlenül fájt, ha elvettek tőle valamit. Emlékek. Az igaz szerelem igaz emlékei. Mind-mind egy-egy csepp az élet gyönyöréből. Abból, amit megélhettek. Ketten. Régen...

Most jött rá, hogy már nem tárgyakhoz ragaszkodik. Sokkal inkább emberekhez. És...talán ez a helyes. 

Lassan helyére tette a szívet tartó kerámiamackót, és felidézte a kék szempárt. Elmosolyodott, de szívébe mart az üresség érzése...

- Ha tudnám, hogy segíthetek rajta, azonnal beszélnék vele. Bár tehetnék érte valamit, bár tudnék csodát tenni...-motyogta halkan a lány, mikor elolvasta volt szerelme fájó levelét a direkt kettejük levelezéseinek fenntartott postafiókban.

Bár a fiú nem írt konkrétumot, de a lány minden sejtjében érezte, hogy baj van.

Nem tudta eldönteni, mi a jobb: hallgatni, vagy rákérdezni arra, amitől annyira rettegett:
- Gyógyítható?