gargyazsolt blogja
Hangtalan
Elhasadt szíveken lépkedek
egy új kőkor megkésett hajnalán.
Halomra hordott szíveken járva
az egekig ér fel a magány.
Idegen derültség szállt most meg
mint csillagok derülnek holtakon,
Emlékek darabja egyesült testemben
s kigyulladt bennem a fájdalom.
Anyátlan fenyőfák készülnek
- megkopott, ezüstös rakéták,
hogy magukra aggatva az ünnepek
díszét e kiszikkadt földet itt hagyják.
S én kiáltanék, hogy várjanak,
de nincsen már kiért, hát nem hagyom
hogy visszahozzák mi nékem csak teher.
Önzéssé vénült a nyugalom.
(Kerengő, merengő, elárvult fenyvesek
csak itt ne hagyjatok, el ne menjetek!
Csak itt ne hagyjatok egyedül!
Ki magára marad, magára gondol
egyedül.
Kerengő, merengő, elárvult fenyvesek
csak itt ne hagyjatok, el ne menjetek!
Csak itt ne hagyjatok, az istenit!
Ki magában harcol, magára támad,
s elpusztít mindent mi gyenge, mi lázad:
az emberit.)
vers
Kell a könny, kell mindenáron,
s kellenek a poros útcák,
hogy a széllel szerte- szállva
a könnycseppeket megporozzák.
Kell a por, kell mindenáron.
Szorgos méhkas minden utca;
Porból, könnyből sarat gyúrnak,
s összehordják egy halomba.
Mert sárból épül minden Isten
szétmálló, könnytelen sivatagra,
szürke porból, tiszta könnyből
épül majd az igazak szobra.
Első
Poharam üres, töltöm.
Könnyeim csorognak,törlöm.
Soromra várok míg élek.
Lehet hogy én jövök,- félek.
Ablakban állok szüntelen.
Terített asztal életem.
Ha netán valaki erre jön,
legyen akkor ki ráköszön.
Erre téved, vagy rohan,
Nevet rám nagy boldogan,
S asztalhoz ül nagy vígan,
-akkor is, ha nem hívtam.
Lehet, hogy addigra elveszek.
E sötét helyen megveszek.
De el innen én nem megyek,
Senki magánya nem leszek.
Elvárom azt is ki nem jön el,
szeretem azt is, ki nem ölel.
Örködöm ott hol nincsenek,
hogy reméljen mind, ki elveszett.
1998
Ego
Távol áll tőlem minden, mi rossz.
Távol van tőlem minden, mi jó.
Felettük állok,- a győztesek jogán.
Királlyá tett a hódoló magány.