Hangtalan

Elhasadt szíveken lépkedek
egy új kőkor megkésett hajnalán.
Halomra hordott szíveken járva
az egekig ér fel a magány.

Idegen derültség szállt most meg
mint csillagok derülnek holtakon,
Emlékek darabja egyesült testemben
s kigyulladt bennem a fájdalom.

Anyátlan fenyőfák készülnek
- megkopott, ezüstös rakéták,
hogy magukra aggatva az ünnepek
díszét e kiszikkadt földet itt hagyják.

S én kiáltanék, hogy várjanak,
de nincsen már kiért, hát nem hagyom
hogy visszahozzák mi nékem csak teher.
Önzéssé vénült a nyugalom.

(Kerengő, merengő, elárvult fenyvesek
csak itt ne hagyjatok, el ne menjetek!
Csak itt ne hagyjatok egyedül!
Ki magára marad, magára gondol
egyedül.

Kerengő, merengő, elárvult fenyvesek
csak itt ne hagyjatok, el ne menjetek!
Csak itt ne hagyjatok, az istenit!
Ki magában harcol, magára támad,
s elpusztít mindent mi gyenge, mi lázad:
az emberit.)