gargyazsolt blogja

Vers
gargyazsolt•  2013. március 11. 00:34

Elkésett, kézzel írott levél Dombi Bélànak


Làngoló erdők a ragyogó Napban.

Bennem minden mozdulat arra vàgy

ami mozdulatlan.


Hàt neveltem magamnak tornyokat,

- korhadó hitemből legeltek,

Hogy míg tartjàk az eget e feltartott kezek,

alàjuk templomot emeljek.


Én téglàból építem a feltàmadt szelet

s minden sóhajt, mit magàval hord.

Pillantàst; lemondót, szerelmeset,

Mindet, mi kísér egy tàvozót.


S a szavak,- hatalmas bàstyàk,

Itt sajàt csöndjüket vigyàzzàk,

hogy ne kiàltson senki, hogy 

csend legyen!

Hátha e tömegben magamat

végre meglelem.


Mert itt van a bölcsesség!

-valahol.

Két lélegzetvétel között.

Nyomorgó téglàk zaràndokútjàn

a józansàg a falakba szökött.


S most mégis kopognak.

Bár bezàrtam mind ki szeretne.

De kaszàkon jàtszva énekel kint 

a csukott ajtók szerelme.


Hisz öled màr mély, mint a halàlfélelem.

Homlokod magas, mint az utolsó sikoly.

S màr tréfàlnék veled hogy làngolva nevess,

Csak ne vetközz még, ne bomolj.


Mert bennem a nagysàg most így oszlik gőggé

s rohanni hív a motozó kétely.

Én tudtam, hogy ezerhétszàz vagyok,

de nem tudtam, hogy milliméter.


S immàr szavak nélkül,

feltartott kezekkel most megàllok,

Csak mert valaki, egy régen vàrt ölelésért

Végtelenné magasztalta a vilàgot.


2009

gargyazsolt•  2013. január 26. 16:27

Téli táj

Hideg futott a hátamon át
Jobbra- balra dőlnek a fák.
Félrevert harang félrebeszél.
Talán a szél az talán a szél.

Szomorúfüzeket vidít a hó.
Fehérnek lenni mennyire jó!
Fehér leszek, vagy elsápadok,
Nem mondták meg az angyalok.

1996

gargyazsolt•  2013. január 26. 16:03

Vers

Egy jégtáblán állok reszketeg,
bizonytalan. Folyton megcsúszik lábam
s térdre borulok minduntalan.

Noé bárkája ez; rajta mind a vadakkal.
De ha szárnyam nőne,- félelmem helyett
elszállnék a madarakkal.

S maradna minden állat, mit felednék
minden áron, s ott hagynám azt is
szívesen, mi gyerekkori álom.

Ott hagyhatnám majom kezem,
mivel fejemet vakarom csak, ha tenni kell,
s elszórhatnám halpénzemet, hogy
vágyaim uszonyát ne borítsa el.

Elhagynám végre csörgőmet is, mit vidáman
rázok, ha sziszeg a halál.
S messzire szaladnék egyszarvú fejemtől
min a kétkedő szerelem új szarvat talál.

gargyazsolt•  2013. január 26. 15:56

Fekete

Még a halál, a halál
is verset terem
most ment el épp
de már vonaglik kezem.
Mint a szülő nő a ravatalon.
Eljött az idő, vagy lejárt az idő
Nem tudom, mert nem tudhatom.

gargyazsolt•  2012. december 30. 17:02

Hangtalan

Elhasadt szíveken lépkedek
egy új kőkor megkésett hajnalán.
Halomra hordott szíveken járva
az egekig ér fel a magány.

Idegen derültség szállt most meg
mint csillagok derülnek holtakon,
Emlékek darabja egyesült testemben
s kigyulladt bennem a fájdalom.

Anyátlan fenyőfák készülnek
- megkopott, ezüstös rakéták,
hogy magukra aggatva az ünnepek
díszét e kiszikkadt földet itt hagyják.

S én kiáltanék, hogy várjanak,
de nincsen már kiért, hát nem hagyom
hogy visszahozzák mi nékem csak teher.
Önzéssé vénült a nyugalom.

(Kerengő, merengő, elárvult fenyvesek
csak itt ne hagyjatok, el ne menjetek!
Csak itt ne hagyjatok egyedül!
Ki magára marad, magára gondol
egyedül.

Kerengő, merengő, elárvult fenyvesek
csak itt ne hagyjatok, el ne menjetek!
Csak itt ne hagyjatok, az istenit!
Ki magában harcol, magára támad,
s elpusztít mindent mi gyenge, mi lázad:
az emberit.)