gargyazsolt blogja

gargyazsolt•  2016. január 2. 20:31

A halál apoteozisa

Fekete hó esett a minap s a kertek alatt elolvadtak a fák.


Kitágult szembogár zihált el felettük
s megfulladt minden virág.
Az illatok hegyéből csak vérrög maradt,
ereimben keringett, majd a Napba szakadt
s kioltott mindent mi hajnalban fáj


Millió út mentén lettem a táj.


A feketén hullámzó folyóparton 
kavicsokat rugdosott az értelem.
Konok fejével rám se mert nézni.
Tudta, hogy nem hisz semmiben.
S mintha Isten vált volna emberré
s most elsírná magát,
egy végtelen, döbbent pillanatra 
a világűr nem tágult tovább.
S most hárman borultunk az apadó gátra
Isten, én és a gyerek,
s míg elmállott teremtő pillantásunk
merengtünk a nem-lét vize felett.
A csillogó Tejútra felnézve
ellőttük vágyaink nyilát, s egyszerre, 
még egyszer, utólszor
leömlött hozzánk a világ.
S elmosott hófödte eszméket,
eretnek könnyeket, emléket,
s egymásra boruló halmaink'


Nem emlékszik ránk senki más
csak a mindenért kárpótló elmúlás
A mindenért büntető elmúlás
















 







gargyazsolt•  2013. március 11. 00:34

Elkésett, kézzel írott levél Dombi Bélànak


Làngoló erdők a ragyogó Napban.

Bennem minden mozdulat arra vàgy

ami mozdulatlan.


Hàt neveltem magamnak tornyokat,

- korhadó hitemből legeltek,

Hogy míg tartjàk az eget e feltartott kezek,

alàjuk templomot emeljek.


Én téglàból építem a feltàmadt szelet

s minden sóhajt, mit magàval hord.

Pillantàst; lemondót, szerelmeset,

Mindet, mi kísér egy tàvozót.


S a szavak,- hatalmas bàstyàk,

Itt sajàt csöndjüket vigyàzzàk,

hogy ne kiàltson senki, hogy 

csend legyen!

Hátha e tömegben magamat

végre meglelem.


Mert itt van a bölcsesség!

-valahol.

Két lélegzetvétel között.

Nyomorgó téglàk zaràndokútjàn

a józansàg a falakba szökött.


S most mégis kopognak.

Bár bezàrtam mind ki szeretne.

De kaszàkon jàtszva énekel kint 

a csukott ajtók szerelme.


Hisz öled màr mély, mint a halàlfélelem.

Homlokod magas, mint az utolsó sikoly.

S màr tréfàlnék veled hogy làngolva nevess,

Csak ne vetközz még, ne bomolj.


Mert bennem a nagysàg most így oszlik gőggé

s rohanni hív a motozó kétely.

Én tudtam, hogy ezerhétszàz vagyok,

de nem tudtam, hogy milliméter.


S immàr szavak nélkül,

feltartott kezekkel most megàllok,

Csak mert valaki, egy régen vàrt ölelésért

Végtelenné magasztalta a vilàgot.


2009

gargyazsolt•  2013. január 26. 16:27

Téli táj

Hideg futott a hátamon át
Jobbra- balra dőlnek a fák.
Félrevert harang félrebeszél.
Talán a szél az talán a szél.

Szomorúfüzeket vidít a hó.
Fehérnek lenni mennyire jó!
Fehér leszek, vagy elsápadok,
Nem mondták meg az angyalok.

1996

gargyazsolt•  2013. január 26. 16:03

Vers

Egy jégtáblán állok reszketeg,
bizonytalan. Folyton megcsúszik lábam
s térdre borulok minduntalan.

Noé bárkája ez; rajta mind a vadakkal.
De ha szárnyam nőne,- félelmem helyett
elszállnék a madarakkal.

S maradna minden állat, mit felednék
minden áron, s ott hagynám azt is
szívesen, mi gyerekkori álom.

Ott hagyhatnám majom kezem,
mivel fejemet vakarom csak, ha tenni kell,
s elszórhatnám halpénzemet, hogy
vágyaim uszonyát ne borítsa el.

Elhagynám végre csörgőmet is, mit vidáman
rázok, ha sziszeg a halál.
S messzire szaladnék egyszarvú fejemtől
min a kétkedő szerelem új szarvat talál.

gargyazsolt•  2013. január 26. 15:56

Fekete

Még a halál, a halál
is verset terem
most ment el épp
de már vonaglik kezem.
Mint a szülő nő a ravatalon.
Eljött az idő, vagy lejárt az idő
Nem tudom, mert nem tudhatom.