gargyazsolt blogja
A halál apoteozisa
Fekete hó esett a minap s a kertek alatt elolvadtak a fák.
Kitágult szembogár zihált el felettük
s megfulladt minden virág.
Az illatok hegyéből csak vérrög maradt,
ereimben keringett, majd a Napba szakadt
s kioltott mindent mi hajnalban fáj
Millió út mentén lettem a táj.
A feketén hullámzó folyóparton
kavicsokat rugdosott az értelem.
Konok fejével rám se mert nézni.
Tudta, hogy nem hisz semmiben.
S mintha Isten vált volna emberré
s most elsírná magát,
egy végtelen, döbbent pillanatra
a világűr nem tágult tovább.
S most hárman borultunk az apadó gátra
Isten, én és a gyerek,
s míg elmállott teremtő pillantásunk
merengtünk a nem-lét vize felett.
A csillogó Tejútra felnézve
ellőttük vágyaink nyilát, s egyszerre,
még egyszer, utólszor
leömlött hozzánk a világ.
S elmosott hófödte eszméket,
eretnek könnyeket, emléket,
s egymásra boruló halmaink'
Nem emlékszik ránk senki más
csak a mindenért kárpótló elmúlás
A mindenért büntető elmúlás
Elkésett, kézzel írott levél Dombi Bélànak
Làngoló erdők a ragyogó Napban.
Bennem minden mozdulat arra vàgy
ami mozdulatlan.
Hàt neveltem magamnak tornyokat,
- korhadó hitemből legeltek,
Hogy míg tartjàk az eget e feltartott kezek,
alàjuk templomot emeljek.
Én téglàból építem a feltàmadt szelet
s minden sóhajt, mit magàval hord.
Pillantàst; lemondót, szerelmeset,
Mindet, mi kísér egy tàvozót.
S a szavak,- hatalmas bàstyàk,
Itt sajàt csöndjüket vigyàzzàk,
hogy ne kiàltson senki, hogy
csend legyen!
Hátha e tömegben magamat
végre meglelem.
Mert itt van a bölcsesség!
-valahol.
Két lélegzetvétel között.
Nyomorgó téglàk zaràndokútjàn
a józansàg a falakba szökött.
S most mégis kopognak.
Bár bezàrtam mind ki szeretne.
De kaszàkon jàtszva énekel kint
a csukott ajtók szerelme.
Hisz öled màr mély, mint a halàlfélelem.
Homlokod magas, mint az utolsó sikoly.
S màr tréfàlnék veled hogy làngolva nevess,
Csak ne vetközz még, ne bomolj.
Mert bennem a nagysàg most így oszlik gőggé
s rohanni hív a motozó kétely.
Én tudtam, hogy ezerhétszàz vagyok,
de nem tudtam, hogy milliméter.
S immàr szavak nélkül,
feltartott kezekkel most megàllok,
Csak mert valaki, egy régen vàrt ölelésért
Végtelenné magasztalta a vilàgot.
2009
Téli táj
Hideg futott a hátamon át
Jobbra- balra dőlnek a fák.
Félrevert harang félrebeszél.
Talán a szél az talán a szél.
Szomorúfüzeket vidít a hó.
Fehérnek lenni mennyire jó!
Fehér leszek, vagy elsápadok,
Nem mondták meg az angyalok.
1996
Vers
Egy jégtáblán állok reszketeg,
bizonytalan. Folyton megcsúszik lábam
s térdre borulok minduntalan.
Noé bárkája ez; rajta mind a vadakkal.
De ha szárnyam nőne,- félelmem helyett
elszállnék a madarakkal.
S maradna minden állat, mit felednék
minden áron, s ott hagynám azt is
szívesen, mi gyerekkori álom.
Ott hagyhatnám majom kezem,
mivel fejemet vakarom csak, ha tenni kell,
s elszórhatnám halpénzemet, hogy
vágyaim uszonyát ne borítsa el.
Elhagynám végre csörgőmet is, mit vidáman
rázok, ha sziszeg a halál.
S messzire szaladnék egyszarvú fejemtől
min a kétkedő szerelem új szarvat talál.
Fekete
Még a halál, a halál
is verset terem
most ment el épp
de már vonaglik kezem.
Mint a szülő nő a ravatalon.
Eljött az idő, vagy lejárt az idő
Nem tudom, mert nem tudhatom.