galma1 blogja

Csend, nyugalom. Hűvös szellő suhan át a víz felett. Horgászom. Még sűrű a sötét, csak a fák felett látszik, hogy világosabb az ég. A hajnal érkezését, illata jelzi. Csodálatos érzés fog el. Gondolj bele, az ember valóban a Természet részének érezheti magát, szinte összeolvad vele.

Ahogy dereng, a fények előrevetítik jöttüket, a levegő mintha megborzongna, s jobban fázna, de amikor a napsugarak ráragyognak az egész tájra, lassan minden felmelegszik, velük te is.

Párafelhő ül a folyón, csak a halk csobbanásokat hallom. Mikor a Nap ébredezik, a párafelhőt elkergeti, sugarait megfürdeti, ettől szikrázik a víztükör és színesen tündököl. Harmatcseppek megcsillannak, mint drágakövek, szétgurulnak, mikor a Nap felszippantja, üde, friss lesz majd a hajnal. A kis őzikék hívó szavát a dombok, völgyek visszahozzák. Az erdő a folyót úgy kíséri, mint anya gyermekét öleli.

A természet olyan csodás, minden percben új erőt ád, látványával be nem telhetsz, s ha úgy akarja, minden reggel más arcával ébresztgethet. Megnyugtat és jó kedvet ad, s mindjárt másnak érzed magad.

Ilyenkor jó álmodozni, múlt emlékét felidézni, azt, hogy milyen is volt az életed, s mi az, ami megigézett? Megmaradt, mint örök emlék, amit soha nem feledtél. A dolgokat hogy élted meg, s mi az, ami meg is érte? Az érzések mit is adtak, az emberek mit tanítottak? Szeretetteid, szerettek-e, s a szerelmet ismerted-e? Milyenek voltak a gyermekévek, s mikor a gyermek felnőtté lett? Milyen is volt az életem, azt tettem-e, amit kellett? /A válaszok, a „Visszanézek” c, könyvem oldalain lapulnak./

Ilyen gondolatok cikáztak agyamban, miközben teljes szépségében feltárult előttem a hajnali folyó és partjának csodája. Hallgatom a természet csendjét, az erdőnek ébredését, a fák hajnali ásítását, a levelek susogását. A madarak vidám dalát, a nádas halk sóhajtását, a békáknak riadóját.

Ébredezett a Természet, halk zörejek, erdőlakók motoszkáltak, békák, siklók nyújtózkodva továbbálltak, ezüst csíkot húz a csiga, „rohanva” bújik az avarba. Apró lények szárnyra kelnek, zümmögve keringenek.  Csobban a víz, ragadozó, halat rabolt, nagyot csapott víz színére, beterített hűs permettel. Fák lombjainak lakói, csivitelve örvendeznek, ismét eljött egy szép reggel, aztán lassan összhanggá lesz, a vibráló, hangeffekt és kellemes dallam fátyol borul rád, mely megérinti a szíved.

Különös boldogság, e „hangos” magány!

A hömpölygő víz, itt-ott megáll, örvénye mélyre száll, fák ágai ringnak rajta, locsolkodva, csobogva. Törött ágak bent ágálnak, víz közepén siklanak, megperdülnek, s újra kelnek, a parton, vagy homokpadon meg pihennek. Mögöttem a zöld illatú „rengeteg”, rám leheli a hűs reggelt. Óriás fák, vastag indák, összefonott sátorház, virágok és színes bogyók az égről, földre hozzák a szivárványt.

Nagy a hőség – odafenn - de itt mindig hűvös a víz, nem fogja a meleget. Megmártózni vágysz, ha látod, a simogató lágy hullámot, s tiltás ellen is, megpróbálod. Ázik a horgászzsinór a hideg vízben, türelmesen vársz, míg észreveszed, a horog már rég, partra szállt. A víz sodrása, kitaszítja, partra veti, így védi a kincseit, csak „nehézsúllyal” jó dobással jársz sikerrel, megismerve, elfogadva, a természet törvényeit.

Estefelé, vörösen ég, az ég, duplán vetül az árnyék, a csendes nappal „újraéled” megérkeznek a „vendégek”. Az itt lakók apraja, nagyja, kortyolni jön a hűs habokba, lopakodva, vagy csörtetve, kinek mit enged meg „rangja”.

Elcsendesül a világ, csak „szellem” hangok szállnak már, sátor előtt tűz lobog, míg az alkony mosolyog. Közben a víz, „feljön” hozzánk a lábunk előtt imbolyog, elköszön és visszasiet, szokott útján tovább robog.

Jó éjszakát, szép Természet, jó éjszakát emberek, legyen álom e valóság, itt boldogok lehettek.

Más oldalról is érdemes felfedezni e folyó szépségét, kihajózva, követve kacskaringós, tántorgó úját. Különös érzés, - akkor is, ha a folyót elég jól ismerem, sok-sok éve horgászunk itt, - amikor a vízcseppek lágyan, hűsen arcom csókolják. Mint közismert ez a folyó igen gyors folyású, veszélyes, de a partról, nem látszik, nem érezhető a mélység vonzó ereje, a haragos víz zenéje.  A folyó közepén haladva, ügyelve az országoknak határára, félelmetes a mellettünk rohanó víz, a hullámok szeszélye. Idő kell ahhoz, hogy megszokja az ember és csak utána enged, a partot szegélyező, különleges fáival, bokraival, madár és állatvilágával végig vonuló erdő látványának, csábításának.

A hömpölygő, rohanó víz és a méltóságteljesen „égbenyúló” óriás fák, vagy éppen a víz sodrásának engedő bokrok, ágak ritmikus csobogása olyan látvány és muzsika, amilyent csak a természet adhat. Felizgat, nyugtalanít és mégis, gyönyörködtet. Ezek az ellentmondásos érzések és képek kísérik végig az „úton” az utazót. A zöldeskék folyam, a zöld erdőszegéllyel, az itt-ott kibukkanó homokpadokkal, vagy hatalmas fatörzsekkel, szinte elzár a külvilágtól, s úgy érzed, beleolvadsz a természetbe, érzékeled annak hatalmasságát, erejét, szépségét. Ebből az álomszerűségből csak a madarak harsány „kiáltozása” és a parton integető horgászok köszönései zökkentenek ki.

Van egy szakasza a folyónak, ahol a fák fekete színükkel, már messziről észre vétetik magukat. Közelebb érve észreveszed, ez a szín a rájuk telepedő kormoránoktól ered. Látványnak érdekes természeti különlegesség, de a fák sajnos nem bírják sokáig ezt a „gyűrődést.” Ennek a halak és horgászok sem igazán örülnek. Néhány évvel korában ezt a természetvédett területet súlyos csapás érte, szinte hadszíntérré változtatta, néhány, szomszéd országbeli vadász. „Lemészárolták” a kormoránok döntő többségét. Nagy veszteség volt ez, attól kellett tartani, hogy elpusztul e természeti érték. Nem így történt, szerencsére. Jut eszembe, Horvátországban, a Brion-i szigetek körül hajózva, szintén vannak kis szigetek, ahol kormoránok élnek, lenyűgöző látvány, úgy, mint itt a Dráván.

Pár nap múlva, ha visszatérsz, a régi helyed keresnéd, nem találod, az a múlt, lábad alatt elfogy az út. Térdig érő vízben a fák, ágaikat megtámasztják, bokrok, virágok lebegnek, a víz ringatja lágyan őket. Felhők jönnek, útra kélj, hogy a töltésig elérj, mert mire tekinteted körbe jár, a vihar, magába zár. Surrogó falevelek, recseg, ropog a fa törzse, eső hull rád nagy cseppekben. Égi ostorcsattogás, tereli, felhőknek sötét hadát. Elvadul a csendes táj, felkorbácsolt hullám hátán, imbolyogva jár a világ. Félelmetesen zúg a szél, harcba indul mindenért, összeroppant, mit csak ér, nem kegyelmez, nem kímél.

Egy, más oldala ez a tájnak, de együtt élnek el nem válnak, így mutatják a csodákat.

….ha még nem jártál a Dráva közelében és nem láttad, egyszer érdemes megnézni….

Elmúlt a nap, ereszkedik le a sötét, fénytengerré vált a föld és az ég. Lángolnak a fehér habok, tükörképük visszavetült a fák aranyló koronáin, lengedező ágain. Álomvilág, varázslatos, ember által meg nem rajzolt tarka festmény lett a „világ”, az erdei szimfónia, halkan száll, simogatva, becézgetve, hinti reád, dallamát.

Szeretettel: galma/ Gál Mária

      

 

A DRÁVA SZÉPSÉGE

 

Hömpölygő folyam erdők mélyén

morogva görgeti, folyóknak nehéz terhét,

zabolátlan, szélsőséges, meglep eget és a földet

hullámait megcsavarja, s flegmán löki ki a partra.

 

Reccsen az ág, összeroppan, az enyészet táncol rajta

gúzsba kötött óriások, mohás ága  sátrat ácsol,

titkot kutatva jár a vándor, suttogó fák,

és virágok, ezer éve mit álmodtok.

 

 Erdőknek lombjain, folyónak örvényein

szél és fény mit ringatott, hulló levélből csónakot,

 mit, borítottak vad viharok, elragadták a fehér habok,

ha víz haragja csendesült, partra érnek sértetlenül.

 

Homokpadok elmerülnek, fittyet hánynak az időnek,

 másutt majd újra élnek, széppé teszik a vidéket

„kárókatonák” hangos hada, elindul vadászatra,

zsákmányolnak, vízbe bukva.

 

Misztikus hangok összecsengnek,

itt, így szólal meg a csend, zörej dobok,

halk dallamok, csilingelő angyal hangok, szíved,

lelked, mennybe száll, hallgasd hát, az erdei szimfóniát.

 

A Természet érintetlen igaz gyöngye, lopja magát a szívembe,

elvarázsol, meg is ríkat, e gyönyörűség meddig él majd,

barbár lények meddig hagyják,

múlt örökén, a koronát.

 

 

 

 

 

FOLYTATÁS.

 

Miközben különböző gondolatok foglalkoztatnak, mondjuk a vízparton, vagy séta közben, rám köszönnek az ismerősök, mosolyognak. Igen itt az a jellemző. Hát nem furcsa? Mosolyog, mintha csak és csakis ez lenne a legfontosabb, hogy a másik azt lássa, érezze, kedvesség árad belőle, ez a kedvesség nem sajnálat, nem fölényeskedés, nem mesterkélt, de őszinte, biztató.

Az érzelmek különös iskoláját járja ki itt az ember. Sokszor önmagunk is rácsodálkozunk ezekre, bizony el kell múlni néhány órának, vagy napnak ahhoz, hogy felfogja igazi értelmét, jelentőségét. Végül arra a megállapításra jut, milyen gazdag is az emberi „lélek” s az érzések mennyi mindent megmutatnak, amit eddig nem ismert. Lehet, hogy ezek a dolgok természetszerűen betegségünk „eredményei, következményei”. Ilyenkor sajnálom, hogy ami jó és szép ebben, miért nem erősödnek fel a szürke hétköznapokon is az emberekben. Mennyivel elviselhetőbb és könnyebb lenne az életünk. Tehát a betegségünk az, ami ezeket előhozza, ha így nézem, akkor azt mondom, jó hogy megismerhettem ezeket a „kincseket”, még ha olyan nagy „áron” is. Ez által nyugodtabbnak és főleg érzelmileg „gazdagabbnak” tudhatom magam.

Persze nem kéne ennek törvényszerűnek lennie, mert ha az ember megfelelő időt, figyelmet és érdeklődést tanúsítana önmaga megismerésére, akkor betegség nélkül is felszínre kerülnének, gyakorlattá válhatnának ezek a belső emberi értékek.

Ez a felismerés felveti azt a kérdést is, hogy vajon mikor élhet az ember „teljes életet”? Mikor gazdagabb egy sors? Akkor, ha kiegyensúlyozott, problémamentes, - egyébként mindenki erre törekszik – vagy ha ezek elérése kemény küzdelmekkel, munkával, netán szenvedéssel is jár s az élet nem csak a jó oldalát mutatja, hanem az árnyoldalát is.

Azt gondolom, az ember olyan különleges élőlény, aki élete során, igen kevés természet adta lehetőséget használ ki. Ha csak azt nézzük, hogy szürkeállományának kb. talán 10 %-át „veszi igénybe”, a kérdés, mi van a többivel? Ha „munkába állítaná”, mi mindent volna képes még meg és felismerni, alkotni s egyáltalán az életének milyenségét meghatározni.

A lehetőség fantasztikus, a gyakorlat mélyen alul marad.

Vagy, ha nagyobb figyelmet fordítanánk önmagunk jobb megismerésén túl, „lelki” életünkre, nem a vallásosságra gondolok, hanem az érzelmeink sokaságára, sokszínűségére, azok megjelenítésére, a kiváltó okokra, az önfegyelemmel való korlátozásukra, vagy módosítására.

Tehát felismernénk azok irányíthatóságát, elénk tárulhatna egy sokkal összetettebb, értékesebb, értelmesebb világ, mely érthetőbbé tenné, tehetné az embert ért hatásokat. Lehetővé válhatna, a kárt okozók kivédése, vagy kezelése.

Talán komolyabban tudnánk értékelni a jót, a szépet, a lelket is gyönyörködtetőt, az emberi méltóságot, s magát az embert is.

A különböző pozitív tulajdonságok az ilyen környezet hatására felerősödhetnének s figyelembe véve egy emberöltő életét, mely igen rövid, talán arra is rájönnének, hogy az anyagi gazdagság mellett, a lelki gazdagság is fontos.

Ha már az érzelmekről és az élet rövidségéről beszélek, felmerül egy további kérdés, gondoltál már arra, hogy hányszor fordult veled elő, miszerint valami nagyon fontosnak tűnt ma, de holnap már egyáltalán nem az? Ami ma életbevágó, nem biztos, hogy később is az lesz. Érdemes ezt a szálat tovább gombolyítani, még akkor is, ha ellentmondásos válaszokat kaphatunk. Erre szokták azt is mondani, „nem eszik olyan forrón a kását”, vagy „aludjunk rá egyet.”

Ez megint az élet egy kis fricskája, vagy jelzése lehet az emberi gondolkodás felé, bizonyítja, csak és csakis a megfelelő időben és helyen érdemes a dolgokkal foglalkozni, nem eltúlozva, vagy kicsinyes módon túlpörgetve, vagy nagyképűen lekezelve, elfecsérelni az időt. Ha ezt meg tudjuk tenni, és át tudunk lépni holmi apró bosszantónak vélt eseményeken, akkor könnyebben helyreállhat lelki egyensúlyunk.

Azt gondolom, mindezek hozzátartoznak önmegvalósításunkhoz, és a „Sorssal való kiegyezéshez”

 

LÉGY ÖNMAGAD

 

Vedd úgy, hogy az élet játék

 minden perce egy ajándék,

 forgó színpad melyre fellépsz,

 azt hiszed, hogy boldogan élsz.

 

Elindulnál erős hittel

 tiszta szívvel, szeretettel, de

 egyhelyben jársz a „semmiben”,

 mert körforgás csak az életed.

 

Szemek lesik minden tetted

 megfelelsz-e az „etikettnek?”

 előbb, utóbb az lesz fontos,

 más ember rólad mit mond.

 

És az, hogy „belül” mivé lettél,

 kit érdekel?...nem kérdezték,

 lassan te is elfelejted,

 indulásnál mi volt terved.

 

Járod utad, teszed dolgod,

 mégsem megy úgy, hogy akarod,

 ezért vállald a bátorságot,

 és „nem”- et is mondjál olykor,

 

Hogy ember maradj, becsületes,

 mert szándékod tisztességes,

 büszke lehess a tetteidre,

 boldog a szívörömre.

 

Ha szomorú vagy, veszteség ér,

nem gyenge az ember, ha sír,

 ha fontos az őszinteség

 mondd ki bátran, soha ne félj.

 

Merj szeretni és haragudni,

 a jót, két kézzel osztogatni,

 de önmagad el, soha ne add!

 számodra csak e kincs marad.

 

Talán ma kevés ember foglalkozhat ilyesmivel, mert a rohanó élet, a pénzkeresési hajsza, az „értékvesztett”, kiürült világunk, a hétköznapokban ezt nem teszi lehetővé, pedig, ha megízlelnék ezeket az érzéseket, azt gondolom, talán könnyebben s boldogabban élhetnénk, s főleg másképp.

A külső szemlélőnek az elmondottak alapján úgy tűnhet, hogy milyen vidám és könnyed az életünk. De csak mi tudjuk, akik e „körön belül” vagyunk, hogy milyen önfegyelemre van ehhez szükség, mert azt szeretnénk, hogy a többi emberhez hasonlóan éljünk. A beteg ember többsége foglalkozik e kérdésekkel, azt is mondhatnám, szinte rá van kényszerítve, mert mindent képes „megismerni” azért, hogy biztonságosabb helyzetben lehessen. Azt is jól tudjuk, bár mennyire is mondjuk, mondják, ez csak valóban látszólag lehetséges, mert van egy belső jelzőrendszer, mely figyelmeztet a valóságra.

 

„Gyümölcseink levét már torunkra tároljuk,

 Fejfánknak neveljük a legkedvesebb fáinkat,

 Apró nyugdíjunk koszorúra szánjuk, de élünk még fiam

 Ó, ha te jössz, semmi sem számít!

 Nem kell már rajtunk segíteni fiam,

 Mi orra bukva is kapálunk,

 Csak ne legyen, csak ne legyen ilyen nagy terhedre, halálunk.”

 /Kalász László/

Milyen is az ember, ez a csodálatosan „megalkotott” biológiai lény. Sok mindenre képes és ennek ellenkezője is igaz. Csakhogy ez a megítélés elsősorban ismeretünktől függ, hajlamosak vagyunk arra, hogy amit nem ismerünk, azt, csodának higgyük. Igaz erős fantázia és képzelőerő szükséges ahhoz, hogy elhitessük magunkkal, azt is „ami nincs”, pedig csak arról van szó, hogy létezik, van, csupán mi nem ismerjük.

Ha igazán hajlandók lennénk kissé átgondolni létünket, környezetünket, rá döbbennénk arra is, hogy mennyi minden lehet és van, amiről nem tudunk, amiről még nem tudhatunk. Na persze az sem tudható, eljuthat-e az emberiség odáig, hogy mindazokat a jelenségeket „megfejtse” amit most csodának tart.

Ha meglódul az ember fantáziája s erre nem sajnálja az időt, sok minden elképzelhető. Igaz azt mondják, csak az ember képes ilyen őrültségekre, lehet, de ha már te is megérezted, azt mondod milyen jó néha „őrültnek lenni”. Nem orvosi esetről beszélek, de szabadon engedni a képzelet szárnyait, sok mindenre rá jön az ember másképp látja, ismerheti meg környezetét az őt körülvevő világban történtek miértjeit, összefüggéseit, ezért érzelmileg is könnyebben el tud igazodni ezekben. Furcsa, de jó érzés, próbáld ki.

Néhány gondolatot a címhez: Mit is jelenthet, kiegyezni a Sorssal?

Csak egy megállapodást életem milyenségéről, formájáról, gondolataim irányáról, korlátairól, érzelmeim mélységéről, őszinteségéről, egyéniségem alakításáról? Nem! Ugyanis mindezek, ha nem „belülről” jönnek, azt hiszem, csak jelenségek, talán önámítások is lehetnek, kellékek az élethez.

Valahol azt érzem, a Sorssal való kiegyezés olyasmit jelenthet, hogy azokat az eseményeket, történéseket és érzelmeket, melyek érintenek, várnak rám és megélem életem során, olyan módon tudjam kezelni, amely számomra a legmegfelelőbb és ne sértsen másokat. Tehát tudjam azokat elfogadni, megérteni, lehetőségeimen belül megváltoztatni, úgy hogy megmaradjon emberi „méltóságom”

                             

                               „Adassék néked annyi erő, hogy mind azt elfogadd, amin változtatni nem tudsz,

                                            Bátorság ahhoz, hogy mindazt megváltoztasd, amire képes vagy,

                                                            S bölcsesség ahhoz, hogy el ne tévedj közöttük”

 

Ismerjem meg önmagam, hogy mi végre vagyok itt a földön, járjam végig belső utam, cselekedjek „lelkiismeretem szerint”. Beszéltem a halálról, azt mondtam, nem félek attól, ezt ajánlom másoknak is. Ugyanis nem véletlenül mondják: halálra születtünk. Amíg élünk kézen fogva jár velünk. A halál nem fájdalmas, az a megbékélést hozza, csak az odáig vezető út nehéz és lehet fájdalmas. Lehetséges, hogy ez maga az élet?

 

„Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékét, a vágyakat és csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett.

Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot".     /Márai Sándor/

                                                                               ÉLETKERÉK…

 Jutott eszedbe elmerengni az élet dolgain,

 Hogy történések tarka képe egymást követi.

 S mily kicsi és kevés vagy e sokszínűségben,

 Mégis hiszed, néhány dolog tetőled is függhet.

 

Események szépen, lassan egymásután jönnek

 Miközben a múló évek, lassan búcsút intnek,

 Hogy egyszer egy új világban ismét újraéljen,

 És az ember nyugalmat és békét remélhessen.

 

A körforgás örök törvény, soha meg nem áll,

 Irányítja az életnek olykor rögös útját.

 Múlásra születtünk, olyan sokszor mondják,

 De ha eljön, meglepődünk, hogy ez a valóság.

 

Születünk, élünk, s meghalunk, forog a kerék,

 Egyszer mélybe, s egyszer a magasba ér.

 Szemed mindig előre néz, de gondolat visszaint,

 A múltat ismét újraélni nem lehet, ne hidd.

 

Közelben jársz, de a kerék csak forog tovább,

 Az útra, hol egyszer jártál többé nem találsz.

 Más emberek, más érzések, más a boldogság,

 Ez a sorsod, ez a jövőd, ez az „új világ”.

 

Körforgás az élet, világ, benne te egy kis virág,

 S mert „egyhelyben” jársz, úgy érzed már

 Hogy az élet csak ábrándozás és álmodás,

  Ki tudja, hol kezdődik, s végződik a valóság.

 

Megszülettünk, élünk, és majd véget ér utunk,

 De a kerék velünk és nélkülünk is tovább forog.

 A nyomunkba újak jönnek, s azt hiszik,

 Hogy tetteiktől a körforgás megváltozik.

 

Mikor álltál folyó partján, hallva csobogását,

 És érezted hegy csúcsának szédítő vonzását,

 Mikor út porában, csak mezítláb jártál,

 Gondoltál-e arra, mit, miért csináltál.

 

Ha szíved „jó” és a lelked „gyönyörű”,

 Hidd el az életet élni, sosem lehet „bűn”.

 Ha ember maradsz az embertelenségben,

 Hibáidat megbocsátják néked.

 

A világ rendje láthatod mily egyszerű,

 Csak az ember hiszi, hogy általa lesz létező,

 Míg az idő a keréken szépen, lassan körbejár,

 Az emberiség reménykedve, új csodákra vár.

 

Köszönöm, hogy gondolatban végigkísértél ezen a különös úton, kívánom, hogy soha ne ismerd meg a kiszolgáltatottság érzését.  Szeretettel: galma /2008/

 

                                  

                               

 

OLDÁS ÉS KÖTŐDÉS…

Kedves olvasó, a továbbiakban nem részletezem izgalmas, színes tapasztalataimat, amit ajándékul kaptam az Élettől, nagy tanulságul szolgál!

Tudom, jelentéktelennek tűnő gondolatokat fogalmaztam meg az előzőekben. Mégis azt kell mondanom, nem mindenki érzi így. Aki már megtapasztalta ezt a gyógyíthatatlan betegséget, s az együtt élést ezzel, tudja, mennyi minden fontossá válik életében. Minden jel, rezzenés, közvetít valamit, csak észre kell venni. Mi észre is vesszük. Úgy tűnhet, gyerekes semmitmondó történések. Igen, kívülről így látszik, de „bent”, más a megítélés.

Ha bekerül az ember egy viszonylagos zárt világba, kicsit megváltozik az értékrendje. Azon túl, hogy a kialakított szabályok és íratlan szokások kötelezik, egyidejűleg valamiféle korlátot is jelentenek, mégis lezserebb, nem látja olyan tragikusnak a dolgokat.

Az addig megszokottól kissé eltérő, fegyelmezettebb, de nem a képmutatás kategóriájába tartozó magatartásra hangolja az embert.

Ugyanakkor olyan érzésed is lesz, hogy kisebb a felelősséged, mert az megoszlik betegtársaid között is. Annyiban „könnyebb” itt az élet, hogy ki van jelölve egy út, melyen haladnod lehet és kell, nem te „találod ki”, mit is tégy. Ez a korlát, de mégis szabadabbnak érzed magad, mert itt szinte szükségleteid készen kapod, fontosabbnak érzed magad annyiban, hogy jobban figyelhetsz önmagadra. Ezt meg is teszed, egyéniséged megtartása érdekében, mert különben úgy éreznéd, tehetetlen bábuvá válnál és csak egy lennél, lehetnél a sok között. Persze esetenként azt is gondolod néhány dologról, hogy ez itt megjár neked, olyan is amit „kint” az életben talán nem tennél, itt valahogy természetesé válik, mert azt látod, hogy más is így tesz.

Ha az önkontroll nem működik jól, könnyen túlzásba eshetsz. Mint már előzőleg is említettem ez a bizonyos légkör nagyon hamar, szinte észrevétlenül, hatalmába keríti az ittlévőket. Több esetben kissé megváltozik az emberekről, az életről alkotott véleményed, sszinte a meglepetés erejével hat rád az, hogy viszonylag rövid idő alatt igaz barátokat tudsz szerezni. A betegtársakat sikerül elég jól megismerni, mert nyitottabb és közlékenyebb lettél, veled szemben is azok, tudva, hogy társaiddal azonosak, vagy legalábbis hasonlóak a gondjaid. Ez felszabadít a felesleges formaságok „cikornyák” és tiszteletkörök alól.

Talán már azt is megfigyelted, vagy észrevetted, a beteg emberek milyen érzékenyek, szinte a „tökéletességig” kifejlődik náluk egy másfajta érzés, érzékelés, mely egyszerre elővigyázatosságra és közvetlenségre is inti őket. Talán ennek is tudható be, hogy nagyobb figyelmet fordít másokra, viselkedésükre, reakcióikra, az apró jelekre, melyek sok mindent elárulnak viselőikről.

Együtt vagy örömükben és bánatukban egyaránt, ennek a közös érzésnek a felvállalása még közelebb hoz egymáshoz és érzed, szükséged van a másikra.

Ha belegondolsz, akkor ezekben elég sok ellentmondást is felfedezhetsz, ezért néha szinte „tudathasadásosnak” éreztem magam.

A korlát és szabadság, az egyén és a közösség fontossága, lehet és a szabad, öröm és a bánat, vidámság és a belső szorongás, az élet és/vagy a halál.

Ezek végig kísérik ottlétünket, de csak akkor ismerjük fel igazi hatását, amikor hazajöttünk, amikor végiggondoljuk az ott történteket, amikor ragaszkodunk a megismert barátokhoz, amikor örülünk annak, hogy elmondhatjuk, megírhatjuk nekik gondjainkat, örömünket, mert tudjuk, ők megértik, együtt éreznek velünk. Megnyugtató ez, még akkor is, ha a „pakliban” az is benne van, talán többet személyesen nem fogunk találkozunk. Jó érzés ilyen tudatban élni még akkor is, ha kicsit másképp látjuk a világot és éljük életünket.

Többször elnéztem betegtársaim, azon töprengve, vajon ők is azt gondolják és érzik, amit én? Persze ez így csupán költői kérdésnek tűnhet, természetesen soha nem kaphatok rá egyértelmű választ. Azt gondolom, nem is kell, nem is várok ilyent. Az a fontos, hogy  tetteikben, viselkedésükben valahol, tükröződjön a ki nem mondott válasz. Ez viszont egyértelműen tapasztalható, ez esetben sem a szavak jelentik a bizonyságot.

Érdekes a közeledés módja egymáshoz, hiszen nem mindenkivel kerülünk szoros kapcsolatba. Először mintha megérezné az ember, kinek mennyit mondhat el önmagáról, betegségéről, ügyelve arra, hogy ne tűnjön „nyavalygásnak”, panasznak, mert nem jó, ha sajnálnak. Különben ez által is azt hiszem, azt próbáljuk elhitetni magunkkal és másokkal is, még teljes értékű emberek vagyunk, másrészt nagyon is jól tudjuk, hogy ez nem így van, de ha ezt a kis kegyes „önbecsapást” nem engednénk meg magunknak, talán sokkal nehezebben viselnénk e problémánkat. Tehát ha a szobatárs, vagy beszélgető partner, hasonlóan gondolkodik, akkor találunk egy közös nevezőt, mely összehozhat bennünket, mely megnyitja az ajtót a másik előtt, mely bátorságot ad a másik megismerésére, mely végül a barátság szintjén teljesülhet be. Azt is meg kell említenem, ilyenkor nagyon sokat elárulnak a szemek. Ha szót váltasz a másikkal és figyeled lelassult, vagy felgyorsult mozdulatait s a szemét szinte kitárul előtted az egész ember. Lehet, hogy ez csak megérzés, de azt is megtudod, őszinte e hozzád.

Séta közben gyakran jutott eszembe, vajon hányan bandukolhattak már ezeken az utakon, tele reményekkel, optimistán, hogy még számukra is „felkel a Nap” s hányan csalódtak mindabban, amit megálmodtak ezeken a sétákon.

 

„Még vissza-visszafordultunk, de egyre

Feljebb csapongott a szemünk.

Láttuk: az égbolt nagyon messzi,

A föld meg túl közel van minekünk”

/Váci Mihály/

 

Úgy érzem, a remény, amely mindig bennünk él és a végzet, kézen fogva jár velünk. Olyan természetesnek tűnik ez, hogy már nem is viszolygunk ettől, „megszokottá” válik, ez is hozzá tartozik az életünkhöz, ehhez a közösséghez, a légkörhöz. Talán így van ez jól, talán ez is hozzá segít ahhoz, hogy az ember jobban tudja értékelni a még hátralévő életét, elfogadni végzetét.

Minden esetre nem szokványos érzések ezek, akkor, amikor itt jársz, nem is tűnnek fel, csak amikor elkerülsz, az egészséges emberek között ötlenek fel a „másság” jelei, az eltérések a gondolkodásunkban, tetteinkben. Persze az is lehet, hogy ezek csak általunk észlelt változások.

Talán azt is mondhatnám, két ellentétes érzés és magatartásforma lesz uralkodó. Az egyik a megfontoltság, fegyelmezettség, szeretet és kedvesség, a másik a mának élés, könnyelműség, talán felelőtlenség is előkerül. Eldöntendő kérdés melyik a „jobb”, vagy „hasznosabb” az embernek, de ki az, aki erre a válaszra vállalkozni tud, vagy inkább mer, akkor, amikor mindenki másképp éli meg és érzi a betegségét.

Ezért természetes hogy ezek reakciója is mást és mást vált ki. Mégis úgy vélem, ha komolyan végig gondoljuk a mögöttünk hagyott éveket, és tisztában vagyunk azzal, hogy előttünk már jóval kevesebb van, akkor azokat tisztességesen, becsületesen szeretnénk megélni. Felelősséggel, tartozunk önmagunknak, családunknak, környezetünknek azzal, hogy méltósággal fejezzük be a „művet” a rólunk kialakult képet, tetteket.

Azt is éreztem, hogy a kórházban uralkodó légkör megkönnyíti a végzet elfogadását, úgy, mint az egymás tiszteltének „kötelességét” is.

Tehát valahol tudat alatt él, mindenkiben ott „feszül” az élet és a halál ellentétpárja, már nem kelt pánikot, megpróbál megbarátkozni ezekkel az ember. Tudom ez soha nem lesz teljesen egyértelmű, de tovább kell élni. Szerintem ez valahol egy könnyebbséget is jelent.

Igaz, ezt nehéz elfogadni, tudomásul venni, mégis meg kell tenni ahhoz, hogy vissza lévő életünkben megtalálhassuk az értéket, tetteink értelmét, mely erőt adhat, csakis ez adhat erőt a további éveinkben.

„Mert egyedül vagyunk, mert sokan vagyunk,

Mert egyedül akarunk lenni, mert félünk egyedül,

Mert annyi sok az időnk, mert oly kevés az időnk,

Mert elég volt az életből, mert félünk a haláltól,

Mert annyi sokat tudunk, mert nem tudunk semmit,

Mert be kell vallani valamit, mert el kell titkolni valamit

Mert kérdezni kellene valamit, mert felelni kellene valamit,

Mert hisszük van még valami, mert nem hisszük, hogy

lehet még valami”.

/Váci Mihály/

                                                      SZERETNÉM…

                           Szeretném, ha séta közben megfognád a kezem,

                           Ha éreznéd és azt mondanád, rossz volt nélkülem,

                           Ha szemeidben láthatnám, még mindig szeretsz.

                           Szeretném, ha a múltat újra felidézve,

                           Emlékek közt barangolva nézhetnénk az égre,

                           A tavaszi szél visszahozná a régi időket.

                           Szeretném, ha elmondanád, milyen volt az élet,

                           Napjaidat, éveidet, mikor, hogyan élted,

                           Álmaidban jártál-e a virágos réten.

                           Szeretném, ha része lennék kicsit életednek,

                           Kezemet kigyújtva elérhetnélek,

                           És a Napot köszönthetnénk, egymást átölelve.

 

A nagy tér ma is gyönyörű, szebb, mint valaha. A szökőkút halk csobogása, a szivárványszíneiben pompázó pára a kút felett és környékén, szinte elvarázsolja az arra sétálót, a pihenésre vágyót, vagy emlékezni akarót. Jó volt ott üldögélni és „újra élni” mindazt a „csodát”, amit e hely jelentett nekem.

Más alkalommal a Székesegyházat kerestem fel. Nagyon régen nem voltam bent s most ismét úgy, mint annak idején, lenyűgözött szépsége, méltósága, a lelket igéző légköre, hangulata.

Egyedül voltam. Beültem a „megszokott” padba, hallgattam a csendet, amikor halkan megszólalt az orgona, s a szívemig ható dallamokkal simogatott. 

Gondolhatod, teljesen elfelejtettem a jelent, csak a múlt lebegett előttem érzékelhető közelségben, talán ha kinyújtom a kezem, elérhető lett volt mindaz, ami kavargott emlékeimben. Szinte úgy éreztem, lebegek, gondolataim is könnyedek, szépek, s újra meg újra rám törtek és átéltem azokat az érzéseket, melyeket egyszer, régen valakivel itt megosztottam.

 Ne félj, ne félj,

Már csak emlék,

Vár egy világ, hol nincs virág,

S a szó, a mennybe ér

 

Ne félj, ne félj, ha elkísér,

Ez csak emlék,

Csak egy emlék,

Mely egyszer véget ér.

 

Azt hiszem, nem tévedek, ha azt gondolom, az ilyen emlékekből lehet és kell erőt meríteni a jelen gondjainak megoldásához, elviseléséhez.

 

Elmúlt sok-sok év s én nem jártam a szülővárosomban, ahol sokáig éltem, dolgoztam, s természetesen ahova igen sok emlék fűz, melyek megjelennek az ember képzeletében, maradandóak. /Nővérem is, elkísért./

Szinte minden épülethez kötődik valamilyen történet, esemény, emlékeztet barátokra, ismerősökre, a fiatal éveimre. A gyermekre, aki itt tette meg első lépéseit az élet felé, aki itt ismerhette meg az örömöket és a bánatot, aki itt tanulhatta meg, hogy az ember életében minden esemény nyomot hagy, beíródik.

A gyermekből felnőtté lett emberre, aki itt nézett először szembe a kihívásokkal, aki itt ismerhette meg valójában milyen is az élet, aki itt fedezte fel az emberek másságát, sokféleségét, a vidámságot, a boldogságot, a csalódásokat. Tehát az itt eltöltött életem pereg le előttem.

Úgy érzem, főleg, a kedves emlékek igyekeznek előtérbe kerülni. S jut eszembe: lám milyen „ravasz”, vagy inkább „okos a Sors”, azt akarja, „csak a szépre emlékezzem”. Hagyom, nekem is jobb így!

Történeteket, újabbak követnek, ahogy rójuk az utcákat, meg-megállva, néha egymás szavába is vágva, feltárul mindaz, amit eddig el sem mondtunk, amit talán feledni is akartunk, ami, azóta is és mindig ott lesz gondolataink egy kis zugában, arra várva, hogy időnként megmutathassa magát, a „mának”.

Nehéz szavakba kifejezni az ilyen érzést, úgy tűnik, mintha egy másik énem is megjelent volna, akit eddig nem ismertem. Aki talán még jobban tud örülni a „viszontlátásnak”, aki legbelül mindig is sajátjának érezve ezeket az emlékeket, aki most mégis felszabadultan, örömmel, tisztelettel hajt fejet a múlt, a mögöttünk hagyott évek előtt.

Ez az érzelmeknek egy mélyebb, egy „tartósabb” tulajdonlása, ugyanakkor, őszintébb kitárulkozása önmagunk előtt.

Azt hiszem ez által megint, egy lépéssel előrébb juthattam önmagam megismerésében. Ez jó érzés, értékesebbé és „gazdagabbá” tesz e vonatkozásban.

Sok az ismerős, akikbe lépten-nyomon „belebotlunk”, nem feledtek!

Hihetetlen ezt megélni, - újra élni – a régi kapcsolatokat, a közös tevékenységeket, a közös fiatalságunkat.

Ugye nem csoda, ha ilyenkor az ember nem is a mában él, nem azt látja ami „van”, hanem ami volt.

Rájön arra is, hogy az a „volt” nagyon szép.

Azt kell mondanom, aki ezt nem élte meg, talán el sem tudja képzelni – én is így voltam – milyen felemelő érzés viszontlátni a „múltat”, bármilyen is volt az. Csodálatos!

Én minden esetre nagyon meghatódtam s miközben „élveztem” ezt az érzést, úgy éreztem, még fontosabbaknak és szebbeknek tartom azokat az éveket, melyek mögöttem vannak, mint amelyek előttem.

Az is „megérintett”, milyen is lehet a honvágy.

Emlék, emlék, emlék! Emlék fent és emlék lent. Gyermekkorom fantáziával ötvözött mesevilága.

Fiatal koromban a vár emeletén üzemelő szórakozó hely volt a törzshelyünk, ahol a véget nem érő baráti beszélgetések zajlottak s olyan ötletek születtek többek között, mint a villányi szoborpark létrehozása.

Kitörölhetetlen emlék, melyet az elkészített alkotások, a szürkemészkő a sárga, vörös és zöld márvány kövei is időtállóvá tesznek.

Mindig szívesen és kíváncsian nézem meg az új alkotásokat, eszembe jutva mindazok a nyüglődések, nehézségek, melyek az induláskor felmerültek, melyeknek eredménye most ország-világ előtt bizonyította létének szükségességét s e művészet szépségét.

A várból kelet felé tekintve, szinte egyenes út vezet a Szársomlyó magaslataihoz, tovább pásztázva a távolságot „belső szemünkkel” eljutunk az előbb említett szoborparkhoz, a borairól oly híres villányi szőlőskertek lankáihoz.

A Szársomlyó már gyermekkoromban is sok ajándékot adott nekem. Számtalanszor „igáztuk” le csúcsait, a hatalmas „kőhegyeket” legyőzve, gyönyörködhettünk különleges virágaiban, melyek ma már védettek, na és a csillogó kövekben, melyek messziről vakítóan verték vissza a Nap sugarait.

Talán ma már nem is találhatók ilyenek. Egyedülálló csatangolások voltak ezek. E felszíni értéket az utóbbi időben még gazdagította a közelben, egy láthatatlan, eddig fel nem tárt, különlegesen szép barlangrendszer is.

A vár teraszáról északra tekintve nyíl egyenesen, valamikor gesztenye és nyárfákkal szegélyezett út mutatja az irányt a jól ismert kegyhely, a Máriagyűd-i templom felé, melynek tornyai az út végén, tiszteletet parancsolva a Tenkes hegy lankáitól átölelve, emelkednek a falu fölé.

Gyönyörű látvány még akkor is, ha százszor meg százszor végigjártam ezt az utat s megcsodáltam. Mindig lenyűgözött s azt kérdeztem magamtól, vajon a véletlen műve ez, vagy ember által, előre eltervezett alkotás?

Kislányommal sokszor barangoltuk be ezt a hegyet, megismerve rejtett ösvényeit, beszélgetéseink során, talán itt jöttek elő legőszintébben, legbensőbb érzéseink.

Ahogy megállok a hegy „lábánál” s felnézek a csúcsra, szinte látom a kacskaringós, keskeny utat, a fáradt vándor számra „ott termett” sziklákat, melyek fényesre csiszolódva jelzik, sokan pihentek meg errefelé a hűs lombok alatt.

 

A látvánnyal nem lehet betelni, azért sem, mert minden domborulat, minden lanka, ismerős.

Gondolatban újraélednek mindazok a fák, bokrok, virágok, melyek rég járt utunkat szegélyezték s hű társként kísértek minket.

Lenge szél játszik a levelek között, megmutatva azok sokszínűségét, könnyedségét, illatuk „ízét”. Nagyot szippantok és megtelik beteg tüdőm a friss, tiszta, bódító illattal. Sokáig maradnék, mozdulatlan, csendben s mégis harsányan kikiáltva mindazt a szépet, amit látok, amit érzek. Emberek! – vegyétek észre a Természet csodáit!

Bemegyünk a templomba. Áhítat, kegyelet, megnyugvás, béke, talán mindez együtt talál rám, ahogy nézem a régi jól ismert „képeket”. A ragyogást most nem érzem kihívónak, túlzottnak, inkább ünnepinek, különlegesnek, mintha köszöntene. Körbe járom a főoltárt, emlékszem gyermekkoromban „térden csúszva” tettük ezt. Gondolatom „Isten” körül kószál, s „imára” nyílik a szám.

Egy asztalkán egy könyv kínálja üres lapjait a látogatónak. Megállok. Én nem érzem magam itt vendégnek, régről ismerem e helyet, miért hagyjak nyomot itt jártamról? Eddig sem tettem!

Elléptem a könyvtől s hirtelen felvillant bennem, talán most lehetek itt utoljára.

Jól meg kell néznem mindent, hogy hűen megmaradjon emlékezetemben. Úgy éreztem, tiszteletből tartozom annyival, hogy megköszönjem e szép érzést.

Ezt írtam: „Köszönöm gyermekkorom szép emlékeit!” /g/

 

                                                      RÉGI ÖSVÉNY…

                                          Gyakran arról álmodom,

A múlt ösvényét végig járom,

Keresem az emlékeket,

Egy elsárgult kis falevelet.

 

A múlt képeit, hangjait,

Ifjúságom szép útjait,

Ha rátalálok néhány jelre,

Mintha szívem könnyebb lenne.

 

A fák lombjai összesúgnak,

Ismerősen bólogatnak,

Úgy érzem még nem feledtek,

És emlékezni segítenek.

 

                                          A dombok, völgyek most kisebbek,

Úgy tűnik, hogy összementek,

Pedig egykor nagynak láttam,

Ha magányomban erre jártam.

 

És a sziklák, hogy megkoptak,

A márványszínek megfakultak.

Hányszor pihentem meg rajtuk,

S csak néztem, néztem a kis falut.

 

Az országútnak keskeny csíkját,

A templomnak magas tornyát.

Távolabb a büszke várat,

Mely uralja az egész tájat.

 

Reménykedtem, pedig tudtam,

Másnak erre nem visz útja,

Ez az ösvény túlmeredek

És tele van veszélyekkel.

 

                                          Ha végig akarsz rajta menni,

A kényelmed fel kell adni,

Mert az ágak visszahúznak,

A tövisek beléd kapnak.

 

                                          Mégis, hányszor végigjártam,

Nem is tudom mire vártam,

Most utólag visszanézve,

Szívemhez nőtt, megigézett.

 

Minden ott van, mégis más,

Lelkem mélyén szomorúság,

Felidézik a sok-sok órát,

Mikor hittem még a csodát.

 

                                          Út- mely sétáimon társul jutott,

Szél- mely árvalányhajt lobogtatott,

Táj- mit a múlt még meghagyott,

Ez, mely ma is elvarázsol.

 

„Múltbéli” sétám, vagy inkább azt mondanám, körutam ezzel véget ért. Hirtelen mennyi kedves és jó érzés jött elő s mutatta meg, hogy a jelen gondjain, át kell, és át lehet lépni. Azért vannak ezek a szép emlékeink, hogy segítségünkre legyenek. Elhiszem!

Most már láthatod, hogy ez a nyár nagyon kellemesen telt el, megbékélve, s elfogadva helyzetem.

Amikor az embert megrohanják a múlt és jelen emlékei, a jövő várható eseményei, bizony sok minden megfordul a fejében.

Mondják elszállt a fejünk felett az idő! Igaz, fizikailag mindenképpen, de szellemileg? – hogy is állunk ezzel?

Bizonyosan tudjuk, már nem várnak ránk nagy „kihívások”, erőt próbáló feladatok, érzelmi viharok. Szelíden haladunk az elmúlás felé. Valóban ezt lehet a normálisnak nevezni? Felmerült-e már bennünk, hogy szellemi igényeinket továbbra is kielégítsük, tápláljuk, érdeklődésünket /kíváncsiságunkat/ felszínen tartsuk, szürkeállományunkat tréningeztessük?

Ami igaz a testre, az igaz lehet a szellemünkre is. Tehát, ha edzésben tartjuk magunkat, nem lehet törvényszerű a csendes belenyugvás a semmittevésbe, a tehetetlenségbe. Mégis itt tartunk, mert ez így szokás, mert nem merünk, vagy inkább nem lehet kilépni a béklyóból, mert az életünk nem erről szólt, mert a hagyományok korlátjai határt szabnak „szellemi szabadságunknak”!

Arra gondolok, miért nem lehet tartalmasabb életet élni idősebb korban is. Miért nem lehet álmainkat valóra váltani? Leírtak minket, vagy talán hagytuk magunkat leírni? A természet törvénye megkerülhetetlen, de nem jelentheti azt, hogy idősebb korban nem léphet ki az ember a szűkebb környezetéből, hogy ne tanulhatna meg új dolgokat, új nyelveket, ne utazzon, hogy „új világot” látva, új ismeretekkel, élményekkel, érzésekkel gazdagodva élje napjait.

Szellemi képességeink szerint miért ne lehetnének új ötleteink, elképzeléseink, az új ismeretek befogadására lehetőségeink.

Köztudott, hogy számos más országban az idős korosztály valóban „aktív” életet él. Ez az idő adja meg számukra mindazt a lehetőséget, amit fiatal korukban elmulasztottak. Utaznak, szórakoznak, vidámak s felfedezik mindazokat a számukra „értékes” elfoglaltságokat, melyek boldoggá teszik napjaikat. Nem véletlen az a mondás az idősekre, hogy a „szép korú”. Az is igaz, hogy mindezt az adott társadalomnak el kell fogadnia, természetesnek tartania, segítenie.

Sajnos ezzel szemben nálunk még nincs kialakulva, nem szokás, nincs meg a kellő anyagi lehetősége sem, s talán az érintettek részéről a gondok miatt, a kellő igény sem ilyesmire.

 

                  „A gyermekkor természetes igénye: szabadság,

s a mai gyermeket szinte ketrecbe kényszerítik,

A felnőttkor természetes igénye: élet,

s a mai felnőtt, vagy alig él, vagy mások rovására, 

rejtek utakon, él.

Az öregkor természetes igénye: nyugalom

s a mai öreg, minthogy korábbi igényei ki nem elégülhettek,

még a sír szélén is szabadságot és életet akar.”                                   

                                                  

                                                           /Weöres Sándor/

 

 

 Időközben, őszinte barátságok és kisebb csoportok is kialakultak, így sétáink nem voltak unalmasak, sőt!

Mikor egy-egy jó ismerős, vagy barátnak lejárt az ideje és hazautazott, bizony üresnek tűntek a napok.

                                                        EMLÉK…

                                       A fák lombja már rég lehullott,

A megfagyott föld megcsikordul,

A lágy hullámok jégcsapdában,

A szél rohan nyargalászva,

S ha sétáidon végig kísér,

Könnyet ejtesz csókjaiért.

 

                                      Amerre látsz minden fehér,

A nyugalom a lelkedig ér,

A hidegben is szépet érzel,

Mert legbelül ragyog minden.

Megköszönni, hogy lehetne,

Tán százszor is kevés lenne.

 

Oly sok szépet megmutattál

Útjaimon társam voltál,

A télben is tavaszt hoztál,

És nevetni tanítottál,

Feledtetted mind, ami fáj,

Megköszönni hogyan tudnám.

 

Most visszatérek sétáinkra. Biztonságos érzés volt ilyen kedves emberekkel bandukolni és nagyokat hallgatni, ilyenkor el voltunk foglalva a saját gondolatainkkal, amit általában utólag meg is beszéltünk. Sokszor előjöttek a mögöttünk hagyott évek, az eddig megélt jó és rossz, a fiatalság, a nagy szerelmek az, azóta eltelt évek. Így alakultak ki a jó barátságok, az együtt töltött órák jó hatással voltak ránk. Elfelejtettük bajainkat, nem foglalkoztatott bennünket betegségünk. Valamennyien azt reméltük jövőre is találkozunk, de legbelül tudtuk a valót…

 

                                          TIHANYBAN…

                               Az ablak alatt tél didereg,

A szél lenget jég hideget.

De a Napnak tűzsugara,

A hegyet, völgyet beragyogja.

 

                             Távolban áll megfeszítve,

Tihanynak szép büszkesége,

Az aranyló komor falak,

A lelket oldó csendimádat.

 

Hol beléptünk áhítattal,

Végig mentünk csendben, halkan,

Ránk ragyogott a fényesség,

De éreztem, ez nem elég.

 

Lenézve a sima tóra,

                             A végtelennek tűnő óra,

                             A szárnyaló gondolatok,

                             Majdnem hittem, boldog vagyok.

 

                              És a múltba veszett visszhang,

A szívünkben újra itt van,

Szinte hallom gondolatom,

A távolból visszadobog.

 

                              A fenyőfák és rozmaringok,

Bőven ontják az illatot.

A téli tavasz lehelete,

A lelkemet megigézte.

 

Körülöttünk minden szép volt,

Az akartuk soká tartson,

Bár, jól tudtuk, lelkünkben,

Hogy életünk, múltba lebben

                         

Örültem, hogy jobban érzem magam, a fizikai javulás mellett a lelki egyensúlyom is kicsit helyre billent.

 Azt még meg kell említenem, itt mindenki tisztában van azzal, hogy valamennyien rászorulunk egy kevéske vigasztalásra, biztatásra.Mindig szeretettel és jó szívvel gondolok vissza az itt töltött időkre, a kedves barátokra, ismerősökre. /Csak megjegyzem több mint 10 éven át, évente 3 hetet voltam itt, amíg az utazást meg tudtam oldani./ Nagyon örülnék, ha még egyszer láthatnám e nagyszerű embereket                                                          

                                                     BÚCSÚZÁS…

                                          Útjainkat végigjártam,

Hol veletek sétálgattam.

De most csak a szél kísér el,

S előjönnek az emlékek.

 

Elbúcsúzom, víztől, fáktól,

A hófehér hattyú pártól.

A sirályok zsivajától,

És a fénylő jégtábláktól

 

De te mindig szívemben élsz,

Tőled soha nem búcsúznék,

Igaz, csak szép emlék marad,

S ha felejtesz, nincsen harag.

 

Hogy mit érzek, elmondhatom,

Oly messzire nem száll szavam.

Hiányzol a napjaimból,

A jó barátok soraiból.

Nekem is lejárt az időm. Mikor hazajöttem, nagyon örültem a kislányoméknak, hogy jól vannak és egészségesek.                                          

 

                                                                      KITEKINTÉS…

 

Lassan múltak a napok s én megfogadtam az új barátaim tanácsát, miszerint keressem fel és látogassam meg, a régi szép és kedves helyeket, melyekre szívesen emlékszem vissza.

 

                                                     LENT és FENT…

                                       Feletted az ég, alattad a mély,

Amíg fent vagy, ragyog a fény,

De a sötét nyomodba lép,

Hogy eltakarja mind, ami szép.

 

A lent és a fent, nagy ellentét,

De utunkon végig kísér.

Ahogy fordul az „időkerék”,

Úgy változik meg a kép.

 

Ki van fent, és ki van lent?

Attól függ, hogy honnan nézed.

Mert ki fent van, mihez képeset,

A Földön élsz, „forgás” közben.

 

Talán érzékelhető, hogy ez a nyár igen jól kezdődött számomra.

Nem csak azért, mert ilyen egyedülállóan megmutatta az Élet a szebbik oldalát is, hanem mert ezt az érzést egyáltalán megkaphattam, átélhettem, „s ez még nem minden”, azt is mondhatnám ez a reklám helye, mert ilyesmit ott szokás hirdetni, de ez nagyon komoly dolog, legalábbis számomra.

Ugyanis felkerestem azokat a helyeket, ahol már rég nem jártam s valamilyen kötődésem van hozzájuk, itt jegyzem meg, szerencsém is volt, mert a nővérem is gyakran csatlakozott hozzám, azokra a helyekre, amelyek számára is szép emlékeket tartogatnak.

Felkerestem itt Pécsett, a volt iskolámat, igaz nem először tettem ezt, de most egy kicsit más érzésekkel léptem az épületbe /ez a könyv megírása miatt is elkerülhetetlen volt….címe: „Volt egyszer egy iskola.”/

Kicsit félve, kicsit meghatódva néztem körül a valamikori nagy előcsarnokban, s azonnal valami szomorúság fogott el. Sok minden megváltozott. Már nem olyan bensőséges a látvány. Sok volt az átalakítás, mégis hatalmába kerített az ifjúság, a fiatalság érzése, s mosolyogva jártam végig az emeleteket, az osztálytermünket, a valamikor oly gyönyörű virágoktól és örökzöldektől pompázó udvart is, ez ma is szép.

                                                           

                                                IFJÚSÁG…                   

                                          Mint a fáklya úgy lobogtál,

A sötétségben fényt, te adtál.

Minden utat megmutattál,

És szeretni tanítottál.

 

Mikor fel-fellobban a láng,

És az ember a távolba lát,

Oly sok mindent akar tenni,

                   A világot is megváltani.

Szót válthattam a jelenlegi tanárokkal, akik szívesen fogadtak, igaz ők nem emlékezhettek azokra a régi időkre, mert fiatalabbak, mégis érdeklődve hallgatták az akkori iskola „történeteit”, az ismerős tanárokra való visszaemlékezést.

 

A látottak sok szép gondolatot hoztak elém. A virágokkal borított lépcsők a Zrínyi Miklóst ábrázoló nagy freskók, a tornateremben lévő tornaszerek szinte megelevenedtek, árasztották az emlékeket. Csodálatos érzés volt, őszintén, nem gondoltam, hogy ilyen hatással lesznek rám.

Újra a kis diák lehettem, aki sok-sok évvel korábban szorongva s mindenre rácsodálkozva lépett be e falak közé. Ilyenkor érzi úgy az ember, hogy a meghatottságtól sírni kell!

Az iskola után, a következő helyszín természetesen a kollégium volt, a sétatér mellett, szemben a Székesegyházzal. Gyönyörű környezetben, kellemes zöld övezetben, nagy szabadtérrel, a park szomszédságában.

Belépve e komor falak közé, nem sok változást láttam. Talán élénkebbek a színek, de a formák a régiek. Nekem mégis szépnek látszott. Annyi, de annyi emléket hordoznak e falak, melyek alakították, befolyásolták, formálták egyéniségünket, hogy szinte özönvízszerűen zúdultak rám.

Boldog voltam itt! Az új ismeretek, barátságok, események, változatossá és igen színessé tették az itt töltött éveket. Ez volt az a hely, ahonnan elindultam életem első randevújára, ahol az első szerelem érzése egy életre rabul ejtett. Hát lehet az ilyent elfelejteni? Ugye nem! Főleg akkor nem, ha ez az érzés szinte az egész életemet, meghatározta, végigkísérte.

 

                                                                  SZERETLEK…

                                          Mint simogató napsugarát

Érzem közelséged,

Örömet és boldogságot

Jelent érintésed.

Ezt az érzést nem ismertem,

S most hinni alig merem,

Hogy rám talált a szerelem.

                                          Melletted a bonyolult is egyszerű,

Mégsem tudom elmondani,

Hogy mit érzek: gyönyörű.

Nem találom a szavakat,

Tán ilyenek nincsenek,

Segíts nekem, ugye érzed,

Hogy mennyire szeretlek.

                                          Szeretem a hangod, szemed,

Szavaidban a kérdőjelet,

Gondolatod gyorsulását,

És a rossznak tagadását.

Szeretem az emberséged,

Szívedben a melegséget,

Úgy szeretlek, amilyen vagy,

                  Még sokáig ilyen maradj.

A barátnőmmel gyakran mentünk ki erre a sétatérre a hűs fák alatt lévő padokra „ücsörögni”, bámészkodni.

Megnyugtató látvány volt. Tavasszal, amikor a hatalmas vadgesztenyefák virágoztak, s ontották bódító, mézes illatukat, minden olyan volt, mint egy mesevilág.

Rám törnek a gondolatok, az emlékek, nem törődve az idő múlásával, a körülmények és lehetőségek gyökeres változásával, ismét megmutatják ifjúságom csodás, feledhetetlen képeit. Felelevenítik azokat a perceket, órákat, amikor nagyon boldog voltam, amikor azt hittem ilyen csak a mesékben lehet, amikor éreztem, hogy szeretek, s viszont szeretnek. Nem tudom átéltél-e már ehhez hasonlót?

Félelmetes az emberi képesség! Amiről azt hitted már a múlt, amire, akkor nem is figyeltél, most minden apró részletében tárul fel előtted, s az akkor jelentéktelennek tűnő dolgok is elfoglalják méltó helyüket agyadban, szívedben. Talán csak most fogod fel, érted meg, igazi fontosságukat. Ekkor arra is rájössz, bármennyire is a „mában” éltél, a régi érzések nem változtak, ezek egy láthatatlan világot jelentettek számodra, ahova mindig visszamehettél, ahol mindig megtaláltad nyugalmad, s talán a boldogságod is.