galma1 blogja

Nem vagyok író, se nem költő,
de vagyok ember,  mélyen érző
és fiatal, már az sem vagyok,
de a jóért, szívem adom.

Kék eget nézem,

kigombolt kabátomban

szökkenve lépek

szállnék magasra,

-néni tessék vigyázni-

szólok, magamra,

rongyos álmaim,

földre dobnak szárnyaim,

halott vágyaim.

                                                               Mint a fáklya, úgy lobogtál,

a sötétségben fényt, te adtál,

minden utat megmutattál

és szeretni tanítottál.

Mikor fel-fellobbant a láng

és az ember, a távolba lát,

oly sok mindnet akar tenni,

a világot is megváltani.

Szabad eszme

szabad szem,

szabad száj

szabadság,

nagy kincs,

-… …..-

megépítem

magamnak,

magamban,

a röntgengép

kiakad.

Tollam, hever az asztalon,

földön járt, ott bolyongott,

szárnyait, már rég levágták

nem szállhat az álmok után,

csak, azt írja, azt dalolja, mi

„Sors könyvében” meg van írva.