galma1 blogja

galma1•  2013. február 8. 06:06

LÉGY SZABAD.

                                       

            

        Az emberiség régi vágya,

élhessen szabadságban,

hangos szóval elmondhassa,

mit lát jónak és mit rossznak.

 

Véleményét meghallgassák,

javaslatát méltányolják,

emberségét ne tapossák,

a lét küzdelmét együtt vívják.

 

A nyugalmat és a békét,

                                            akarnokok ne kísértsék,

a szónak legyen becsülete,

az embernek tekintélye.

 

Tudni kell, hogy hol a határ,

ki az,  aki jó úton jár,

hol szeretet s megértés van,

                                           ott érezheted  jól magad.

 

A szavakat kövesse tett,

észérveket kell csak hinned,

mert ilyen az Élet-kerék,

ha felszálltál, már ki nem lépsz.

 

 

 

galma1•  2013. február 7. 10:36

KIEGYEZÉS A SORSSAL. II, MEGÉRKEZTEM.

 

Gyakran jutnak eszembe azok a beszélgetések kislányommal, melyek szinte kiskora óta kísérnek minket, és kölcsönös őszinteségen alapulnak, másképp nem érne semmit, nincsenek „tabu-témák” /az elmúlás is természetessé válik/ s mégis tiszteletben tartjuk a másik érzéseit, véleményét. Ilyenkor többször fogalmaztam meg, az ember csak akkor képes mások megértésére, segítésére, ha le tudja „győzni” önmagát.

Azt is gondolom, az elmúlásra nem csak úgy készülhetünk, hogy rendezzük folyamatban lévő ügyeinket. Ez is fontos, esetleg meg is nyugtat, de csak formaság. Nem is ülünk ölbe tett kézzel s várunk. Tesszük dolgunkat, de már abban a tudatban, hogy egyszer eljön! Igaz akkor is és mindig úgy fogadjuk, s azt érezzük, egy kicsivel korábban érkezett, de ez alapvetően nem változtathat a lényegen, mert tudjuk, amire vártunk, előbb-utóbb bekövetkezik, el nem kerülhető.

Azért is fogadjuk nyugodtan, mert gondolataink békét, szeretetet sugallnak, s lelkünk is megnyílik. Jó érzés így élni, megtisztulva, kicsinyességek nélkül, megbékélve mindazokkal, azzal, akik, és ami körülvesz bennünket.

Tehát, azt tartom fontosnak, hogy bennünk, lelkünkben tudatosodjon, egyszer minden megszűnik körülöttünk, csak emlékként élhetünk tovább szeretteink, barátaink gondolataiban. Csak emlékek maradunk csupán, de nem mindegy, milyen is ez az emlék!

Ha azt akarjuk, hogy távozásunk után is szeretettel gondoljanak ránk, akkor ezért tenni is kell. E tettek határozhatják meg emlékünk milyenségét, maradandóságát.

Úgy gondolom ez, vagy legalábbis ilyesmi jelentheti az igazi felkészülést, arra törekedve, hogy leélt életünk „nyomait” még egy ideig hordozhassa környezetünk. Ez rajtunk múlik, mint ahogy az is, hogy ez a kép milyen színeket fog visszatükrözni belőlünk.

                                                                    

 

                                                       EMLÉK…

                                               Egy emlék, mely meghúzódik csendben,

Nem zavar, mintha nem is lenne.

Egy gondolat kószál körülötte,

Egy kép, egy hang, egy szó árad belőle.

                                               Vajon meddig élhet múltnak emléke

Átragyogva fényben, jelent feledtetve.

S meddig kísér, reményt csillogtatva,

Álmok éjjelén, szívem vigasztalva.

Idáig eljutva bizony sok minden megváltozott körülöttem, illetve én látom e változásokat. Más lett az értékrendem, az örömöm, az érzelmek és kapcsolatok indítékai, tetteim miértjei.

Ha végiggondolom, úgy érzem, velünk született tulajdonságokról van szó, amelyeket születésünktől génjeinkben hordunk, csak nem kerültek felszínre, mert/vagy nem tudtuk megtenni, vagy nem tartottuk szükségesnek.

Ilyen érzéseim és gondolataim voltak, amikor „megérintett a halál”.

Ezt követően többször is megkérdeztem magamtól, más ember lettem?

Bizonyos értelemben igen is, meg nem is. Az életem tovább folytatódott, de az agyamban talán új „ablakok nyíltak meg” és több lett a „fiókok száma”, melyek az ismereteket, tapasztalatokat tárolják.

Talán még jobban szeretem mindazokat, mind azt, ami körülvesz, úgy érezve, mintha egy mesevilág tárulna elém, melyben az ember álmodozik, botladozik, keresi „saját” útját, és „önmagát”.

Mindezek ellenére, az élet bármilyen nehéz is, mégis szép, ezért a befejezésére való felkészülés, annak elfogadása mellett, természetes a ragaszkodásunk hozzá.

                                  „Nincs szebb, mint az élet s nem is érdemes szebbet kitalálni” /Csukás István/

 

Tehát nem először járok erre. Elmondom, végül is hogy jutottam a szívkórházba télen, „nyaralni”.

Egyik évben, amikor eljött a karácsony, s annak másnapja is, éjjel olyan rosszul lettem, hogy mentővel bevittek az ügyeletes kórházba. Igen furcsa érzéseim voltak és hiába akartam megszüntetni a rendelkezésemre álló gyógyszerekkel, eredménytelennek bizonyult.

Tudtam ez nem a szokványos esemény, tehát mindjárt magammal vittem a legszükségesebb holmimat is. Egyébként azok mindig egy táskában előre el vannak készítve.

Amikor kezdtek vizsgálni - persze ilyenkor nem igen mondanak semmit - csak azt hallottam, bizonyára elromlott az EKG masina, s rohanva hoztak egy másikat. Az sem volt jó. Azonnal beültettek egy tolószékbe és vittek fel az osztályra, ebből már rá kellett jönnöm, nem a gép romlott el, hanem a szívem Amíg felértünk az emeletre, azt fontolgattam, eljött az idő? Lehet, hogy ez lesz az utolsó utam? A kislányomra gondoltam, s arra a következtetésre  jutottam, nekik a nehezebb.

A kórteremben hozzáfogtak a „behálózáshoz”, mindenféle „szerkentyűket” aggattak rám, hozták a szurikat, köztük a heparint is. Ebből sejtettem, valamilyen „beavatkozásra” készülnek. Amikor jobban körülnéztem, láttam a monitorok, a csipogók, a lélegeztetőkészülékek minden ágynál szorgalmasan „dolgoztak”. Én is megkaptam a magamét.

Nem jó érzés abban a tudatban „élni”, hogy a gépeknek vagyok kiszolgáltatva. Úgy éreztem elvesztettem saját énem, önmagam, s csak egy tárgy lettem, mely tehetetlenül engedelmeskedik „környezetének”.

Már hajnalodott és igen fáradt voltam, nagyon jól esett volna egy kicsit aludni. Milyen naiv gondolat mi? Hát persze hogy nem tudtam.

 

                                 NÉHÁNY ÉVET…

Aludni ma sem tudok,

Jönnek, mennek a gondolatok.

Ők már tudták előbb, mint én,

Az életemre nincs sok esély.

Pedig, hogy szerettem volna

Boldogan és megnyugodva,

Néhány évet még megélni,

A hibáimat helyrehozni.

De a szívem másként döntött,

A szenvedésből már nem kell több.

És az árnyak körbejárnak,

Az álmaimra is vigyáznak.

Ismerős vagy „kis barátom”,

Érezlek, ha nem is látlak.

Gyere közel, s beszéljük meg,

Adjál nekem néhány évet.

Aztán megyek veled oda,

Ahonnan út, nincsen vissza.

Megint előjöttek a „régi” gondolatok s megállapítottam magamban, „túl gyorsan és hamar jött”, kicsit több időre számítottam. Ismét elém tárult az életem, de nem úgy, mint korábban, mert most „tisztább fejjel irányítva” gondolataimat, emlékeztem.

Ekkor jöttem rá arra is, hogy sok mindent ki kellene „söpörni” az emlékeimből. Azt kérdezed miért? Azért, mert ilyenkor, amikor már kevés ideje van az embernek, elsősorban csak a szép emlékeket keresi, s szeretné „magával vinni”, de ez nem igazán sikeredik, mert ott sorakoznak a nem kívánatos, kellemetlen események is, melyek szomorították életét. Persze, lehet, hogy ebből valamilyen tanulságot lehetett, kellett levonni, de most ilyenkor, csak a helyet „foglalják” el, s már nem szolgálnak „segítségül” a változtatásokra, mert nincs tovább, mert már nem lesz változás, már nem lesz min változtatni, már nem kell, s nem is akar az ember ezekre gondolni.

Az elmúlás nem keltett bennem félelmet, tudomásul vettem, itt az idő! Lassan normalizálódott az állapotom, ahogy „tudott”, de minden esetre csökkent a szorítás a mellkasomban, s a vérnyomásom sem önállósította magát. Különböző gyógyszereket kaptam és figyeltek, egy hét után elengedtek azzal, ha bár mi van, azonnal jelentkezzem.                                

                                                       FÁJÓ ÖLELÉS…

                                                     Forrón szorít, s én ölelem,

S találkozásunk nagy percében,

Meglelte fiát - szeret az élet!

Forrón a szívére szorít.

Nem tudom: gyönyör, kín, mit érzek?

Valami úgy belém hasít!

 

Kiáltanék, szólnék ujjongva,

De elakad lélegzetem.

Ha úgy magához nem szorítana,

Nagyobban dobbanna szívem.

                                                    De értem én: - rám lelt az élet!

Elszorul, s fáj, fáj a szívem.

 

                             /Váci Mihály/

Tehát ezt „megúsztam”, viszont ott és akkor javasolta a doktornő, vállaljak egy szívkórházi beutalást. Természetesen örömmel vettem, abban a reményben, talán elérhetek némi javulást.

Azt azért hozzá kell tennem, ez az egész sokkal „izgalmasabb” volt, mint ahogy most leírom.

Úgy éreztem, befejeződik az eddigi életem, ezért mindenkitől, akit szerettem és tiszteltem, gondolatban elbúcsúztam.

„Végigjárva” ismét az elmúlt éveket, megpihenve egy-egy elágazásnál, sok minden jutott eszembe. Úgy láttam az életem nagyon is „nyüzsgős” volt, váltakoztak a jó és kevésbé jó események, az öröm és bánat, a küzdelem a boldogság, a sikerek és tévedések, amit Márai Sándor szavaival lehetne összefoglalni:

                                                  „megéltem az emberi sorsot”

Ez megnyugtatott, valóban sok minden megadatott, s talán elértem mind azt, ami számomra elérhető volt. Ezek ellenére az is foglalkoztatott, hogy mind ez velem fordul elő. Folyton azt kérdeztem magamtól: mi lett belőlem? Soha nem voltam beteg, egész eddigi életemben keményen sportoltam s most egyik gond jön a másik után. Elképzelheted tisztességesen ki voltam akadva, szinte haragudtam magamra.

 

                                                            ELMÚLÁS…

                                                      Kemény voltam, mint a szikla,

       A vad viharokkal is dacolva.

       De az idő megkoptatott,

                                                      Elfáradtam,  elporladok.

 

       Versengtünk az életünkért,

       Kitartóan, nagyon büszkén.

       De az erőm egyre csak fogy,

       Úgy érzem, most lemaradok.

 

      És a szél is belém kapdos,

      Mindig kicsit tovább sodor.

      Érzem, távolodom lassan, csak

      Néhány porszem, mi itt marad.

 

Sajnos az ilyen esetek többször is előfordultak. Ismét biztatott a kezelőorvosom, menjek el a szívkórházba. Természetesen megint örömmel fogadtam a javaslatot, több ok miatt is. Reméltem talán tudnak segíteni és bizonyos ideig legalább, ellenőrzés alatt leszek, úgy értem - orvosilag -, másrészt egy kicsit megszabadulok az állandó negatív energiáktól, amit „rám pakolnak”.

Tudtam, ott más emberekkel is fogok találkozni és beszélni, s talán „kizökkenek” ebből az egyhangúságból.

Elhatároztam, nem fogok lemondani erről a lehetőségről, hiszen mindig mást helyeztem „magam” elé, ezért a saját problémáimra nem figyelhettem eléggé.

Most viszont az egészségemről van szó, és elég komoly okom van arra, hogy elmenjek. Úgy éreztem, ennyit én is megérdemlek. Lehet, hogy ez a kijelentés egy kissé önzőnek tűnik, de azt hiszem, elsősorban csak az értheti meg és ért egyet velem, aki már átvészelt néhány erőt és idegeket is próbára tevő betegséget, vagy helyzetet. S azzal is tisztában van, hogy hátralévő életét így kell leélnie, mert nem tudnak azon segíteni.

Nem panaszkodunk, csupán tényként mondjuk el, mint azt, hogy „napsütés után jött az eső és sáros lett a cipőnk”. Más helyet foglal el életünkben a fájdalom, mert aki ezzel él, annak ki kell alakítani, meg kell szoknia egy magasabb fájdalomküszöböt.

Mosolyogva éli napjait az ember, mert nem akarja, hogy mások sajnálják.

Nem jó érzés „félemberként” élni. Főleg nem akkor, ha eddig semmi komolyabb egészségi problémája nem volt, s most meg egyszerre zúdul rá minden. Olyan dolgok, amiről, ha eddig hallott, szinte megrettent azoktól. Erősnek kell ahhoz lenni, hogy mindezeket önmagán is el tudja viselni, lehetőleg derűsen, békésen, nyugodtan. Bizony elég kilátástalan helyzet ez, lemondva mindazokról a tervekről, amelyeket még meg szeretett volna valósítani.

Úgy élni a napokat, órákat, hogy bármikor bekövetkezhet egy „nem várt” pillanat. Készen állva arra, hogy itt az idő. S ügyelni arra is, hogy utána lehetőleg minden rendben maradjon.

Tehát mindig úgy tenni és élni, hogy ne maradjon félbe semmi. Ha erre nem készülünk fel időben, bizony rossz érzéseink lesznek, mert nem tudjuk feldolgozni az elmúlást.

Azt mondod, minden embernél bekövetkezhet egy nem várt „pillanat”. Igaz! Csakhogy a mi esetünkben ez azért más, mert jól tudjuk, előbb jöhet, mint az egészséges embereknél, hiszen tudomásunk van arról, hogy betegségünk „időzített bomba”, minden pillanatban hallani a ketyegését, bármennyire is nehéz. Nagy lelki teher ez számunkra, s azt hiszem, egy pillanatra sem lehet ettől szabadulni, még akkor sem, ha igyekszünk legalább a látszat kedvéért úgy tenni. Ezt az érzést csak, és csakis az értheti meg, aki már átérezte, illetve aki hasonló helyzetben van.                            

                                                    HA HÍV AZ ÉLET…

                                                Megint túl vagyok egy rettegésen,

Az álmot rontó, rossz érzésen.

Talán újra remélhetek,

És ismét megtalálom hitem.

Minden úton úgy indulok,

Hogy most veled találkozom.

Szeretném azt elmondani,

Ha az időd megengedi,

Hogy milyen rövid is az élet,

S minden napnak örülni kell.

És ha „élni hív” az élet,

Élvezni kell minden percet,

Mert nem tudhatjuk azt előre,

Hogy mennyit kapunk még belőle

Ahogy megláttam az épületet és környékét, máris nagyon kellemes benyomást tett rám, nyugodtabb lettem.

Szépen rendezett park az épület előtt és körül, este kivilágítva a gyógyforrás, körülvéve a nagy platánfákkal és fenyőkkel. A közelben egy kis fenyves erdő, mely kellemes sétáló és pihenő helynek bizonyult.          

A szép part, a különböző emlékfákkal és táblákkal, na meg a híres sétánnyal, lenyűgözött. Arra gondoltam, amit oly gyakran hall az ember, ha valami nem úgy sikerül, ahogy szerette volna, hogy „minden rosszban, van valami jó”. Tehát ha nem lennék beteg, bizony nem ismerhetném meg ezt a szép helyet, s talán nem is látnám ilyen szépnek.

Ilyen gondolatokkal próbáltam vigasztalni magam. Ezek után bementem az épületbe s láttam, milyen nyugalom van, a csend szinte kínálja magát a pihenésre.

Az aula fala, világosbarna, a padozat vörös márvány, mely bizonyos méltóságot, eleganciát is kölcsönöz. Örültem, hogy ilyen kellemes környezet fogad.

Felmentem a kijelölt szobába, a csomagom, letettem az ágy mellé és jobban megnéztem leendő társaimat. Láthatóan ők is kíváncsiak voltak rám, megértem, hiszen nem mindegy, hogy az ember több napon át kivel osztja meg nyugalmát. Üdvözöltem őket és bemutatkoztam, de a csomagolás helyett el kellett mennem néhány rutinvizsgálatra. Ezekkel az új  érzésekkel párhuzamosan az is megfordult a fejemben, milyen „futószalag” működik itt, kicsit viszolyogtam attól, hogy mennyien és kik fekhettek már eddig, az ágyakban?

Szóval furcsa volt, „ebből” nem készültem, viszont most és itt jegyzem meg, az ember hihetetlen hamar képes megszokni, vagy legalábbis alkalmazkodva elfogadni olyan dolgokat is, amit, előzőleg el sem tudott volna képzelni. Tehát részben a betegség, részben az összezártság, óhatatlanul is „uralkodik” felettünk.

Elindultam s közben azt fontolgattam, a lépcsőn menjek, vagy használjam a liftet. Ez egyáltalán azért merült fel bennem, mert bizony elég fáradt voltam, s nem tudtam még mi vár rám. Viszont azt sem akartam, hogy nagyon betegnek lássanak, pontosabban, önmagam nem akartam ezt hinni, ezért inkább lépcsőztem.

Elég keveset tudtam erről a kórházról, csak néhány régi barátom mondott ezt-azt, akik már jártak itt. Így nem csoda, ha meglepett milyen sok a beteg. Talán most volt, azaz idő, amikor kezdett oldódni bennem a feszültség, úgy is mondhatnám az a „félelem” mely a beteg emberek állandó kísérője szokott lenni. Látva a kedvességet, megnyugodtam. Elég hamar megismerkedtem a betegek többségével, olyanok lettünk, mint egy nagy, család. Ez annyit jelentett, hogy a találkozásoknál, ha csak néhány szó erejéig is, de szót váltottunk egymással, s a kedves üdvözlések sem maradhattak el, ez is oldotta a feszültséget. A társak kedvesek, főleg ami tetszett, szerények és egyszerű emberek voltak. Egy idősebb hölgy, már az első pillanatban nagyon szimpatikus lett.

Úgy éreztem, hamar befogadtak, mindent elmondtak és megmutattak, hogy tudjam hova kell majd kezelésekre menni.

Lassan esteledett, s mint ilyenkor lenni szokott az ember kicsit idegenkedik a szokatlan fekhelytől, helyzettől és elég sok minden megfordul a fejében. Én is így voltam. Távol az otthonomtól, a szeretteimtől, elég magányosnak éreztem magam. De vigasztalt az a tény, hogy a társak kedvesek s végül is gyógyulni jöttem ide, s nem törvényszerű, hogy ezzel egyidejűleg jól is érezzem magam. Persze ez most ellentmond egy előző gondolatomnak, de mikor még bizonytalan az ember hajlamos a pesszimizmusra is.

Az első éjszaka meglepően nyugodt volt, amire nem is mertem volna gondolni. Úgy látszik, lelkileg mégis jól felkészültem erre a helyzetre, vagy csak nagyon fáradt voltam. ……

Mindenki kapott egy kezelőkönyvecskét, ami tulajdonképpen mindent tartalmazott. Nem csak az adatokat és a betegségeket, hanem, s tán ez volt a legfontosabb, azt is, hogy milyen kezeléseken kell részt venni, s azokra a szervezet hogyan reagál.

Tehát ami az ott lét alatt történt az emberrel, szerepelt benne. 

Egykor ebédeltünk, utána megkezdődött a kötelező séta, melynek a hossza 1,6 km. a sétányon.

Először az elvárt ütemben nem bírtam megtenni ezt a távot, de szerencsémre később már többször is sikerült. Tulajdonképpen itt szembesülhettem először azzal, mire is vagyok képes. Mikor láttam, hogy a társaim könnyedén „suhannak” el mellettem, bizony szomorú voltam, de bár mennyire is szerettem volna lépést tartani velük nem sikerült. El voltam keseredve.

Akkor nem gondoltam volna, hogy ittlétem alatt milyen sokat fogok javulni.

A víz közelsége megnyugtat, a platán fák sorfala bizonyos fegyelmet sugall, ugyanakkor a tél ellenére is megtartott jó néhány sárga, vagy vörösen „lángoló” leveleikkel, hangulatossá varázsolták, a hófödte, tájat.

E szépségek jó hatással voltak „beteg lelkemre”.

Az egyik szobatársnőmről el kell mondanom, ő egy rendkívüli asszony, idősebb, mint én és mégis úgy éreztem, nagyon közel állunk egymáshoz. Kedves, intelligens. Szerény, jó szándékú ember, akit, azt hiszem, sokáig nem fogok elfelejteni.

            HA DOBBAN A SZÍV…

                                      /Babinak/

                                                      A sétány most olyan kihalt,

                         Csak én járok itt egymagam.

     Gondolatok el-elhagynak,

 A távolban bolyonganak.

 

Mint hattyúk a fehér tavon,

Feléd szállnak, csendben, halkan,

    Remélem, hogy utolérnek,

Megérzed azt, hogy szeretlek.

 

                                                    Hiányzik a jó tanácsod,

Az erőt adó biztatásod,

Az emberséged és jóságod,

Mosolyodat most is látom.

 

A szemednek tiszta kékje,

Mely hasonlít a magas égre,

Nyugalmat és békét áraszt,

Nem láttatja, hogy ha fáradsz.

 

Hol van szíved melegsége,

És lelkednek tiszta tükre,

Mely megérez minden szépet,

És mindenkit megigézett.

 

Hiányoznak a kedves szavak,

Melyek lágyan simogatnak,

A szereteted, bölcsességed,

Ibolyaszín szerénységed.

 

Ha a bánat hozzád betér,

Arra gondolj szíved mélyén,

Hogy az élet ma is oly szép,

Csak nem úgy látjuk, ahogyan rég.

 

Ameddig a szívünk dobban,

Minden, minden megváltozhat.

És ha bennünk él a remény,

Kárpótol a szenvedésért.

 

Oly sok mindent mondanék még,

De könnyes a szem, s remeg a kéz,

A búcsúzás mindig nehéz,

Mert elválaszt a messzeség.

 

Többször leültem egy padra, s mikor kigyúltak a lámpák, fényben úszott a sétány, amit a jeges tó sokszorosan tükrözött vissza. Csodálatos látvány volt.

Hasonlóan felejthetetlen az a kép is, amikor egyik este sétálgattunk, csillogtak a fények, s ráláttunk az Apátságra, mely szintén ki volt világítva. A fények újra éledtek a jeges tavon, miközben a naplemente után vörösen „égett” az ég alja. Órákig néztem volna, olyan különös volt és csodálatos.

Megint rá kellett jönni, ilyent csak a Természet képes alkotni.

 

                          „A természet a végtelen alkotó, végtelen szépségét hordja”

                                                               /Weöres Sándor/

 

                                               

 

galma1•  2013. február 5. 11:37

Nyugdíj-törvény...

Meghozták a nyugdij törvényt,
nem egy ötös felelet,
fellebbezni nem lehet,
hát ránk sózzák az éveket,
tiltakoztunk, hadakoztunk,
kár volt, mostmár mondhatom,
mennyi van még a nyugdíjig
inkább nem is számolom,
törvényhozók "bíznak" bennünk,
menni fog majd a dolog
"ember küzdj és bízva, bízzál"
mi is neked szurkolunk-
húzzuk hát az igát csendben,
amíg bírunk, dolgozunk,
legfeljebb, majd, nem nyugdíjba,
a nyomorba vonulunk.


galma1•  2013. január 31. 09:47

Kiegyezés a Sorssal /1/

 

 

 

                                               ELŐSZÓ HELYETT…

 

 

 Ezek a gondolatok nem az élet „habos oldaláról” szólnak.

Olyan emberek világának, napjainak egy kis szeletkéjét szeretné bemutatni, akiknek együtt kell élni gyógyíthatatlan betegségükkel, akik valamikor fiatalok és erősek voltak, tenni akarásukkal, tetteikkel meg szerették volna „váltani a világot.”

Az idősek mellett most is vannak fiatalok, de már nem olyan erősek, most is vannak terveik, tettvágyaik, mégsem képesek azt megvalósítani. Ezek az emberek ma is úgy szeretnének élni, mint más, de helyzetükből adódóan értékrendjük, környezetük megváltozott, s ez jelenti a „korlátot” életükben.

 

 

 

 

                                                   „Letéptem ezt a hangaszálat

                                                    Már tudhatod az ősz halott

                                                    E földön többé sosem látlak

                                                    Ó idő szaga hangaszálak

                                                    És várlak téged tudhatod”.

                                                           /Guillaume Appollinaire/

 

Megérkezett a „behívó”, amit már nagyon vártam, tehát megint elmehettem kicsit megújulni, pihenni s talán gyógyulni is. Mégis valami rossz érzés lett úrrá rajtam. Nem szívesen hagytam itt a kislányomékat, a rokonokat, a barátokat, az otthonomat. Pedig tudtam, nem örökre távozom, csupán néhány hétre, de tartottam attól, hogy nem fogok túl jó hírekkel visszatérni.

Egyenletesen duruzsolt a távolsági busz motorja s csak néztem a sötét semmibe, arra gondolva, akik otthon maradtak, éreztek-e már ilyent. Ilyent, hogy nem tartoznak sehova, versenyt futnak az idővel a gyógyulás érdekében, s folyton az cseng vissza az ember fülébe, „a pakliban ez is benne van”, s hogy „halálra születtünk”.

„Leltárba” veszem mindazokat, akikre a bajban számíthatnék. A kislányomra egészen biztos, s néhány barátomra úgyszintén, akik legalább szép és kedves szavakkal vígasztalnak. Köztük is egy, aki igen sokat jelent nekem, s úgy köszönt el tőlem, nagyon félt, aggódik értem, vigyázzak magamra, hogy lelkileg ne sérüljek. És vannak még kedves emberek, akikkel néha-néha találkozom, akikkel kölcsönösen, szívesen beszélgethetek.

Bámulom a szembe jövő autók csillagszemeit, a fényt, mely végigpásztázza az utat, s eltűnnek, mintha ott sem lettek volna.Valahogy így képzelem el az életet is, mely elindul, felragyog, csillog, s lassan elhalványulva véget ér a „látóhatár szélén” A villanyoszlopok egyenletes tempóban „haladnak” mellettünk. Úgy tűnik, mi csak állunk, s ők mennek, célirányosan, kilométereken keresztül. Néhányan halkan beszélgetnek, vagy csukott szemmel ülnek, kihasználva az utolsó perceket is a pihenésre, alvásra. Nagy nyugalom vesz körül.

Lassan pirkad, a fák és bokrok is megmutatják magukat, elmosódva körvonalazódnak ágaik, a hegyek és dombok sötéten váltják egymást. Közelebb érve egy-egy lakott területhez, már távolról látszik a sok-sok szentjánosbogárhoz hasonló villózó fény, majd teljes világosságában tárul elénk a város.

Hideg a reggel. Fázom. Fázom kívül és fázom belül. Nem jó érzés!

Igyekszem összeszedni magam, s lehetőleg a szép dolgokra gondolni, a valamikori kedves emlékekre, örömökre, a kapott szeretetre, a számomra „fontos” emberekre. Vajon ők is így éreznek és tudják mit, és mennyit jelentenek ők nekem? Nem valószínű, de talán nem is ez a lényeg.

 

                                                 „Már megállnék a pillanatban,

                                                 Ám nem áll meg a pillanat”

                                                                         /Csanádi J/

 

Lassan múlik az idő, több helyen meg-megállunk, le-fel szállnak emberek, számomra idegenek. Van, aki álmosan köszönti a másikat, mormol néhány szót, s hallgatásba burkolózik. Nekik is van úti céljuk, nekem is van. Legalább ezt elmondhatom. Igaz, ez csupán egy kórház, de legalább emberek között leszek, szoros időrendi beosztásban, elfoglaltsággal, s ha szerencsém lesz, olyan szobatársaim lesznek, akikkel „jól érezhetem magam" Ha még ennél is nagyobb lesz a szerencsém, találkozhatom olyanokkal is, akikkel beszélgetni is lehet, úgy értem, szívesen.

Közeledik az egyik végállomás. Innen nézve szép város. Átszállok egy másik buszra. Itt találkozom egy kedves házaspárral, akik azonnal pártfogásba vesznek. Szinte egyszerre akarják tudatni velem „életüket”, városuk, meg a táj szépségeit, s végigkísérnek úti célom állomásáig. Igen, tudom, már jártam erre, nem egyszer. Úgy köszöntünk el, remélhetőleg még fogunk találkozni.

 Amikor az ember meghallja ezt a szót - kórház - mi más juthatna eszébe, mint az egészség és a betegség. Érdekes módon így együtt, egymás függvényeként. Velem is történt már néhány nem kívánatos egészséget romboló, vagy károsító esemény.  

Első ízben, húsz éves lehettem, volt egy motorbalesetem. Kisebb zúzódásokkal megúsztam. Ott és akkor még nem igazán jutott eszembe, hogy ennek komolyabb következménye is lehetett volna. Megtörtént, élek. Ilyen fiatalom még erősnek érzi magát az ember, s azt hiszi, vele aztán nem történhet olyan, ami korlátozhatja, ne adj „Isten”, félbeszakíthatja életét. Valahogy én is így voltam ezzel, s elég hamar teljes értékű embernek tudhattam ismét magam. Az ezt követő autóbalesetekben,csak vétlen utas voltam, nem én vezettem.

Másodszor egy autóbaleset volt elkerülhetetlen, ahol megint megmenekültem a komolyabb bajoktól. Viszont lelkileg sokkal jobban megviselt, elsősorban nem az én helyzetem, hanem az utastársak állapota miatt. Még mindig fiatalon, ezt is kiheverem.

A következő „jelzés” 27 évesen érkezett. Ez már komolyan megrendített, főleg a kislányom miatt is. Igaz nem lett semmilyen nagyobb baj, s következménye sem, azon kívül, hogy a kocsit totálkárosra „csuktuk”, de sokszor gondoltam arra, másképp is végződhetett volna. Nagyon közel volt ez a „másképp”, ezért sokáig foglalkoztatott.

Ekkor már nem vettem olyan könnyedén, s bizony át-meg átgondoltam a helyzetünket, a sorsomat, egyáltalán az is foglalkoztatott, az ember mennyire „ura” életének. Milyen rövid időnk van, illetve lehet mindarra, amit megálmodtunk, s meg is szeretnénk valósítani. S mert a halál igen közel járt, természetesen előjöttek azok a gondolatok is, mi szerint erre is valahogy fel kell készülni, hiszen ha jól meggondoljuk, ez az „ellentétpár” feszül bennünk, egész életünkben. Nem lehet ez véletlen, ugyanis abban a pillanatban, ahogy megszületünk, megjelenik a végzet is, végig kíséri gondolkodásunkat, cselekedeteinket, tudva, vagy tudatlanul, de ott van, az életünk részévé válik. Amíg az emberrel nem történik ilyesmi, nem gondolja, hogy az élet mellett, a halált is tisztelni kell. Már pedig kell!

Mondják: „halálra születtünk”. Szerintem éppen ezért erre is úgy kell készülni, mint az életre, mert e tudat ismeretében értékelhetjük csak reálisan sorsunkat. Ez persze nem azt jelenti, hogy folyton ezzel kell foglalkozni, de „illik” komolyan venni, mert bármikor bekövetkezhet, akaratunk ellenére is. Ezért jó, ha készen állunk a fogadására. Tudom, ez kissé szokatlanul hangzik, de szinte elkerülhetetlen, ha nyugodtan, békésen akarjuk befejezni életünket. Azt mondják, ilyent nem lehet előre elfogadni! Én meg azt mondom: lehet, csak nagyon nehéz!

Ha úgy él az ember, hogy tisztában van azzal, nem csak felszínesen, de tudatosan is, hogy eljön a „vég”, akkor ez kissé arra is kényszeríti, úgy éljen, úgy viszonyuljon másokhoz, környezetéhez, az „élethez”, hogy lehetőleg ne okozzon kárt sem embernek, sem „természetnek”. Persze azért nem mérlegel minden percben, de tudat alatt van egy „védőbástya”, mely igyekszik visszatartani, kissé meggondoltabban, értelmesebben élni az életét.

A következő gépkocsibaleset, azaz a negyedik s úgy vélem az utolsó megpróbáltatás, már idősebb koromban, 55 évesen ért. Ez volt a legnehezebb, oly annyira, hogy azt is mondhatnám, ez a nap lett a második születésem napja, vagy, túléltem, a „túlélhetetlent”. Segített az én „hitem”!

Látva egyes felnőttek „képmutatását”, vetődött először fel bennem, nem akarok felnőtt lenni, ugyanakkor gyermek sem szerettem lenni. Persze az élet szépen elrendezett mindent, s mert mégis felnőttem, az foglalkoztatott a továbbiakban, milyen ember legyek, illetve szeretnék lenni.  Ez a kérdés sok-sok éven át elkísért. Korán kezdtem „lázadozni” és elég sokáig. Sokszor éreztem azt, hogy „valamiről lemaradok”.

 

                                              „Szívem, mint vergődő ököl olyan,

                                               valamit egyre sürget, követel!

                                               Álmomban is emlékeztet agyam,

                                               hogy lekések, vad félelem fog el”

 

                                                                     /Váci Mihály/

 

Azt mondják ez a fiatalság sajátja, igaz, de nem kizárólag. Gyakran kilógtam a „kényszersorból” mégsem bántam meg, s nem féltem, mert éreztem, tudtam, nem vagyok „egyedül”.

Később rá kellett jönnöm, az élet nem csak fehér és fekete színekből áll, igen sok árnyalat van még a palettán, s ha azt nem tudjuk megfelelően kezelni, eltévedhetünk. Ezekben, a magányos óráimban, „találtam” meg az én „hitem” a csodálatos Természetet, „akinek” mindezeket elmondhattam. Meghallgatott, „megbízott” bennem és viszont. Ő nem büntet, és nem félemlít, s fenyeget, csak szeret, csak segít, csak vigaszt ad, csak biztat. Azóta vagyunk mi „együtt” jóban, rosszban, azóta fordul elő nem egyszer, hogy a dolgokat másképp értékelem vagy látom, vagy éppen más érdekel, mint a többieket.

E kis kitérő után visszatérek balesetem következményeire. Ez az eset már teljes valójában megmutatta, mi a halál, milyen a „túlvilágra” eljutni, milyen érzés itt hagyni mindazt, ami eddig az életem volt.

 Nehéz szavakat találni arra, mit érez ilyenkor az ember. Azon túl, hogy elindul a sötétségbe, ahol nagy a csönd, nem látható a vége sem, mégis fel-feltűnnek a kedves arcok és hangok, melyek végig kísérnek ezen az úton.

Mosolyognak! Valahol gondolatban keresed a másik képet is, nem találod, - hiányzik az ellenség kép-, hogy lehetséges ez? Nem volt ilyen, vagy csak nem látható? Megválaszolatlan kérdés marad! Ez olyan különleges hatással van rád, mintha nem is utolsó utadon mennél. Tehát nem érzel félelmet, fájdalmat és szomorúságot sem, csak feltartóztathatatlanul haladsz előre, céltudatosan a kijelölt úton, a „nagy semmibe”. Közben lepereg előtted az egész életed. Mintha egy másik éned hozná eléd a gondolatokat, a tetteidet, a volt önmagad. Mit ért az életed, cselekedeteid igazak voltak, s az emberekkel a kapcsolatod, viselkedésed tisztességes volt? Miközben válaszolgatsz ezekre, az is kiderül, hol vétettél, vagy döntöttél helytelenül.

Érdekes film ez, melynek önmagad vagy a rendezője, főszereplője, nézője és kritikusa is. Aztán figyelmed a családodra irányul, hogy szeretted, szereted őket! Vajon ők is tudják? Elmondtad nekik? Éreztetted velük? Milyen lesz nélkülük! Nem nézhetsz gyermeked csodákról mesélő szemébe, nem hallhatod hangja dallamát, nem simogathatod selymes haját, nem ölelheted magadhoz, érezve teste melegét, átadva néki bátorságod, szereteted, hited, biztatásod. Nem láthatod unokád „lelkének s értelmének nyiladozását”.

Nem foghatod meg anyád munkától fáradt kezét, nem vigasztalhatod, nem simíthatod ki homlokából hófehér haját. E kedves mozdulatok elveszítik értelmüket, kezed csak megszokásból lendül, de már nem érezhető az érintése.

Őrült gondolatok ezek, s nem mindig találod a kellő választ, s tartasz attól, hogy „adós” maradtál. Tolakodnak a kérdések, miért úgy tettél, ahogy, miért nem másképp, - talán jobban?

A barátok, az ismerősök mind körülvesznek, nyugodtak, s ez téged is azzá tesz. De csak pillanatokig, mert újabb és újabb gondolatok követik egymást, s most jön az, ami kimaradt az életedből, ami még a terveidben szerepelt, amit már soha nem válthatsz valóra.

Rájössz igen sok még a tenni valód e világon, s ez arra is biztat, hogy még nem mehetsz el, még szükség van rád, és valóban így is érzed!

Végül eljutsz arra a következtetésre, hogy mérlegelsz, ha mégsem ez lenne az utolsó utad, mi az, amit másképp tennél, min kellene változtatnod, hogy élnéd tovább az életed? Miközben azt is tudod, ez az, ami csak fikció lehet, mert erről az útról nem lehet letérni, visszafordulni még kevésbé.

„Jön” a csendes belenyugvás, amikor kezded észlelni a külvilágot, hallani a hangokat s rá kell jönnöd, még itt vagy, még van remény, még jóváteheted mind azt, amit elrontottál, elmulasztottál, még kaptál időt, esélyt az életre.

Ez szinte első érzékelésre hihetetlen s próbálod elhessegetni magadtól e gondolatokat, miközben teljes valójában feltárul előtted a valóság: ÉLSZ!

Hirtelen nagy szükségét érzed ezt tudatni, szeretteiddel, s mindazokkal, akik az „imént kísértek”. Feltörnek az eddig elfojtott érzelmek, szemeid megtelnek a boldogság könnyeivel, melyek szivárványszínein át, ismét „rátalálsz életedre”. A tátongó űrt pillanatok alatt betölti a szeretet. Nagy ajándék ez az ember életében. A lelked is beleborzong ezekbe az érzésekbe.

                „Volt néhány meglepő percem, amikor hipp-hopp meg akartam halni.

                 Sakkoztam a halállal, vakon játszottunk, függőben maradt a parti”.

                                                                        /Eörsi István/

 A teljes megbizonyosodás után valóban eltervezed további, pontosabban „új” életed, fogadkozol a változásokra. Miszerint „jobb” ember leszel, alázatosabb az élettel szemben, még jobban törekedve arra, hogy ne bántsd meg szeretteidet, embertársaidat. Felhagysz az önpusztító életmóddal, mert már tudod, az ember élete milyen rövid, „törékeny” az önmegvalósításra, nem beszélve a „végtelen időhöz” viszonyítva.

Több ellentmondás is felvetődik, ilyenek: hogy rövid életünk ellenére is milyen pazarlóan bánunk az idővel, felesleges vitákra, vége nélküli értelmetlen cselekedetekre fecséreljük azt.

Az ember valóban csupán egy kis „mikro-szemecske” a világmindenségben, mégis életében, az észleléstől az elmúlásig, mennyit megtapasztal, tanul, érez.

„Jelentéktelensége” ellenére is képes „maradandót” alkotni, persze ez a maradandóság, „csupán” emberi mértékű.

Nem könnyű megtenni a visszafelé utat, de legbelül mérhetetlen öröm töltött el, mert kaptam a Sorstól még egy lehetőséget.

Miközben máris kezdem átértékelni az életem, olyan érzések erősödnek fel bennem, mint a szeretet, féltés, a mindennapok értelmének keresése, mi több, az e szerint való élés igénye.

Szinte túlzásba esem ezekkel. Eddig is, de ha lehetséges, ettől fogva még jobban figyelek a másikra, jobban megértem a másként gondolkodókat, a más véleményűeket, még akkor is, ha azonosulni nem is tudok velük.

Amikor szembesülök eseményekkel, s úgy érzem, helyes következtetésre jutottam, valami különös jó érzés kerít hatalmába.

Többször gondolok arra, miután így „kiegyeztem a sorssal”, ezt valahol méltányolni, illene, és/vagy kell, melyet csakis azzal érhetek el, hogy lehetőleg minél „tökéletesebben” és jó szándéktól vezérelve élem meg hátralévő éveim, napjaim.

Szerencsém is van, mert minden túlzás nélkül mondhatom, az idő és az ilyen események, kissé „bölcsebbé” is teszik az embert. Talán ezért sikerül megtalálni a hétköznapokban is a jót, a szépet, az értéket, melyből lehet, tudok „építkezni” és erőt meríteni.

Különösen jó érzés úgy élni, hogy tudom, mások segítése, megértése, „túlmutat saját gondolataimon”.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                            

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.                                                                                                  

 

 

 

                  .

 

 

 

 

 

                          

 

 

 

                                                               

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


              

 

 

                 

 

 

 

galma1•  2013. január 29. 09:10

HOBÓ /a csavargó/

Megláthattam, amit kellett,

mit elkerülni nem lehetett,
azt, hogy milyen is az élet
és az ember "bent" mivé lesz.

Már hiába melegít Nap,
csak bandukol, lassan ballag
gondolatban, ki tudja hol,
mint egy Hobó, úgy kóborol.

Visszatekint, meg-megállva
a múlt emlékét újra látja,
szíve sajog, szeme húnyva
továbbmenjen - bár maradna.

Megkeres egy új világot,
új szíveket, új barátot,
kik bánatát majd feloldják,
szeretetét elfogadják.

A poros úton tovább lépdel
lelkében reményekkel,
jól tudja, már társra nem lel,
a mérföldkövek, még köszönnek.

Számkivetett, vagy csak szegény
akkor boldog, ha szabadon él,
árokpartja vetett ágya,
az éj bársonya borul rája.

Hol hazája, hol otthona,
az egykori jó modora?
elrabolták fájó évek, de
álmaiban, mint tüzek, égnek.

Ne sajnáld a vén csavargót,
mert lelke nemes és szíve jó
pénze nincs, de mégis gazdag,
legnagyobb kincs az, hogy szabad.

És álmaiban azt reméli
a "66"-ost, majd eléri,
kik egyszer már arra jártak
az út szélén, jelet hagytak..

S ki eljut oda, megláthatja
nincs egyedül a világban,
a boldogság, mi benne él,
jelenti az életét.


Néhány mondat a 66-os-ról. A híres országútról beszélek, 1922 és 1928 között épült, első volt mely átszelte Amerikát. Chicagótól- Los Angelesig. /1985-ben törölték a hivatalos térképekről/
A híres "HISTORIC ROUTE 66" A kivándorlók fő útvonala. Ma is sok legendát sugall. JACK KEROUAC után sokan végigjárták és megcsodálták.
A jelek, melyekre a fentiekben utalok ilyenek, mint: a CADILLAC RÁNCH,.... 1974-ben HOBÓ /FL./ kezdeményezésére és közreműködésével építettek. Mint közismert ez az autómárka a szabadságot jelképezte ott, ezért tíz ilyen márkájú, de különböző típusú autót, az egyiptomi Nagy Piramissal azonos szögben, betonba ágyaztak. Aki arra jár, annak kötelező a graffiti, sok magyar név is olvasható itt.
Jellegzetes még a KETTŐSNYÍL Arizonában és még lehetne sorolni a különlegességeket. Csodálatos ezeket látni és közelről is megérezni a múlt "leheletét"
S ha már e témánál tartok, ismerd meg a csavargók tízparancsolatát:
1. NE ZAVARD ISTEN ÁLMÁT
2.MINDEN VÁROSBAN ADJ PÉNZT EGY KOLDUSNAK
3.TARTÓZKODJ A TÖMEGTŐL
4.KEDVESEBB LEGYEN A KÜLÖNÖS, MINT A TISZTELETRE MÉLTÓ
5.ALÁZATOSSÁG, FIGYELEM, NYITOTTSÁG MINDEN ÚJ IRÁNT
6.TISZTELD A RÉGI MESTEREKET
7.SZAKÍTS IDŐT A ZENÉRE
8.ASSZONYT ÉS ITALT NE UTASÍTS VISSZA
9.HAGYJ JELEKET MAGAD UTÁN AZ ÚTON
10.LÉGY SZERELMES AZ ÉLETBE.