A jövő hírnöke 02. - Csodára lelni

Miután látszólag egyedül maradtam, visszafordultam az ablak felé. 

Földrajzilag még csak behatárolni sem tudtam hol vagyok, ugyanúgy lehettem Európában, mint Amerikában. Persze végül is teljesen lényegtelen, ami fontos, hogy nagyváros volt itt egykoron, tele siető, nevető, boldogtalan, káromkodó, alvó, síró, ölelkező, búcsúzó, születő emberekkel, de most mindössze az ég felé törő épületek málladozó halmait látom, megcsúfolásaként az emberi civilizációnak. Szégyen, hogy idejutottunk. Ami történt nem más, mint a létezés végzetes öncsonkítása.

Tudom rossz érzést keltenek lelkedben szavaim, és kapaszkodsz a reménybe, Istenbe, hogy nem jön el az utolsó háború. De eljön bizton mindaddig, amíg az emberiség bizonyos százaléka egy szakadék felé gördülő vonaton ülve megdelejezett imádattal bámulja mobilját, míg a valós embertársai iránt gyakorta teljes közönyt mutat. Természetesen ezt csak képletesen értem, hiszen buzgón csetelnek, meg persze ezernyi dolgot lehet művelni a Neten, de az nem a valódi élet. Ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre merültök majd a cyber világba , úgy távolodtok el létezésetek valódi értékeitől. Isten jó tanácsai egyre inkább süket fülekre lelnek majd, fontosabb lesz mennyi like érkezett a legújabb selfitekre. Azt, hogy Te ott ülsz e a vonaton nem tudom, de azt igen, hogy még bárki leszállhat róla. S amennyiben egyre többen leszálltok, lerázva lelketekről közöny és beletörődés láthatatlan láncait, a vonat megáll a szakadék előtt. Elárulom, Isten nem állítja meg,ha valaki erre várna. Ő „csak” elindított minket a helyes úton, s néha ellát jó tanácsokkal amennyiben nyitott vagy rá. De a csodát ne várd Tőle, mert a csoda már megszületett. Tán a világegyetem legellentmondóbb csodája húsból, vérből gyúrva kit úgy hívnak Ember.