A jövő hírnőke

Elhelyezkedtem kényelmesen a fotelben és elég volt csak rágondolnom, máris indult az első novella, ami egyértelműen arra utalt, hogy tudatom össze volt kapcsolva a számítógéppel.Persze Gömbi is ott volt, várakozásteljesen lebegett a három méternyi szokásos távolságra.

 Furcsa mód egy dalszöveg részlettel kezdődött a novella, ami aztán visszatérő motívum lett a továbbiakban.

HA ISTEN LEJÖNNE KÖZÉNK

„Lehet már köztünk él régen,

De eddig még senki sem ismerte fel.

Itt lent, ne keresd Őt a fényben,

Csak sikátor mélyén,hol éhezőkre lel.”

NARRÁTOR:

Valami azt súgja, ha Isten lejönne közénk, koldusgúnyát öltene, és csak

 ülne-ülne egy forgalmas utca járdáján. Bizonyára kezdetben lelkét

 boldogság töltené el, hogy habár nem fedheti fel kilétét, de itt lehet

 közöttünk, nem csak a távolból kíséri nyomon lépteinket. Ám attól

 tartok nagyon hamar ténylegesen koldussá válna a járdán ülve, mert az

 emberek nagy része úgy sietne el előtte, hogy rá sem néz.

„Pillantása mindent elmesélt,

Pillantás mégsem válaszolt.

Pénzt, ő még sohasem kért,

A Szeretet koldusa volt.”

Azonban, akik mégis ránéznek, általában csak közöny, vagy ellenszenv

 árad lelkükből. „Ingyenélő!” „Menne inkább dolgozni.” „Biztos piára

 kell neki az összekoldult pénz.” Az arcukra van írva , hogy mit

 gondolnak, még a fejükbe sem kell néznie, pedig megtehetné.

Egyszeriben kétely hasította át, talán rossz ötlet volt lejönnie a Földre. Be kell látnia, még mindig csak a hozzá vezető út elején járnak az emberek. Legszívesebben felállna és egyszerű, tiszta szavakkal szólna hozzájuk, beszélne jövőjük zálogáról, a Szeretetről, de ehelyett csak szomorúan maga elé nézve lehajtotta fejét.

„Pedig a Szeretetnél nincs egyszerűbb dolog a világon.” gondolta. „Csak

 teret kell engedni „Számára” és árad-árad feltartóztathatatlanul. De az

 ember mindössze apró résen keresztül engedi be lelkébe. Úgy alkottam

 meg őket, hogy a saját döntésük legyen, amikor kitárják lelkük ajtaját.

 Ám ehelyett csak egyre több retesz kerül fel az ajtóra.”

„Mosolyt alkotni

Bánatból,

A porból felkelni

Jó párszor,

Rácsodálkozni

Istenre.

Az élet értelme

Mi más lenne?”

Elmélkedését apró vakkantás törte meg. Felkapta fejét.

Egy kiskutya épp Őt vizsgálgatta kíváncsian, apró tappancsain toporogva. Vakkantott még egyet, mire Isten elmosolyodott.

- Igen, látom hogy itt vagy. Mit szeretnél? -

Pillantásuk találkozott, s nyomban feleslegesnek érezte kérdését. Két dologra vágyhat ez a kutyus, de mivel még egy kenyérdarabka sem volt nála, „csak” a másik dolgot válthatja valóra. Így hát óvatosan előre nyújtva kezét megsimogatta. Mindössze néhány apró mozdulat volt, mégis tán többet ért a kis lénynek, mint a világ legnagyobb velős csontja. Összerezzent az érintéstől, de mégis egy helyben maradt. Már nagyon régen érinthették így, sőt talán még soha. Istennek nem kellett a lelkébe pillantania, hogy érezze magányát, szomorúságát. Szerette volna kezébe venné, és átölelni, de nem támaszthat benne hamis reményt, hogy végre gazdira lelt.

- Nézd anyu, de aranyos. - állt meg egy kislány előttük. Piciny

 hátizsákjából plüss nyüszi „kandikált rá” a nagyvilágra.

- Igen, de nem érünk rá, elkések a munkából. - felelte édesanyja az órájára pillantva.

- Csak cseppnyi időt kérek neki. - guggolt le a gyermek, és Istenre pillantott. - Megsimogathatom?

- Őt kérdezd. - biccentett a kérdezett a kutyus felé.

A kislány kérdően a serényen farkcsóváló állatkára pillantott, mire az vakkantott egy aprót.

- Megengedte. - mosolyodott el Isten. - Érintéseddel csenj bátran egy kis boldogságot életébe.

A gyermek megtette, de édesanyja már néhány másodperc elteltével hozzáhajolt, és lágyan megfogta karját.

- De most már tényleg menjünk...

- Még egy percet adj számára anyu. Vagy sajnálod tőle a boldogságot? - pillantott fel rá gyermeke, mire zavartan elmosolyodott.

- Őőőőő... Dehogy sajnálom. Na jó, de tényleg csak egy perc. - tette hozzá, ám aztán a modern világ legnépszerűbb vívmányának hála kicsivel több lett a percből, mert a barátnője kereste mobilon.

• - MONITOR SZOBA -

 - Kutyus, és kisgyerek. A szokásosan az olvasók szívét megcélzó gagyi történet. -  jegyeztem meg Gömbi felé pillantva.  - Szerintem jegeljük, aztán majd visszatérünk rá.

 - Én másképp érzem, de még szerencse, hogy nem vagyunk egyformák. Amúgy Isten is fontos része a történetnek,ha nem vetted volna észre.

 - Ő minden földi eseményben jelen van, csak itt konkrét szereplővé vált, azért nem említettem meg.

 - Ez meglepően értelmes megnyilvánulás, a fentebbi nem túl magas intellektusra utaló gagyizás után.” kaptam egyszerre hideget és meleget Gömbitől. - Javaslom nézzük tovább, és bízok benne, a végére változik a véleményed.

 -Legyen óhajod szerint. -  fordultam vissza monitor felé.

- Mi a neve a kutyusnak? - kérdezte a kislány, a simizést egy pillanatra sem abba hagyva.

- Még nem tudom, mert én is csak nem rég ismerkedtem meg vele. - felelte Isten, miközben pillantása megakadt a továbbra is mozdulatlanul kandikáló plüss figurán. - De te a nyuszidat már biztos elnevezted.

- Igen. Nyufi Nyuszi a neve, mert aranyos. - szögezte le a gyermek a tényeket, aztán hátranyúlt, és óvatosan kihúzta az állatkát a hátizsákból.

- Tessék. - nyújtotta át Istennek. - Azt mondta még a hátamon lustálkodva, hogy kedvel téged, és szívesen itt maradna veled. Nagyon szeretem őt, de épp ezért nem állhatok a boldogságának útjába.

Isten átvette a nyuszit, s tán először létezése alatt néhány pillanatig nem találta a szavakat. Megannyi felnőttben hiába kereste önmagát a korábbi percekben, s most, egy apró gyermek élesztette fel számára a reményt.

- Ez nagyon kedves tőled, ám... - kezdte újra szavakra lelve, de a csöppség máris „elnyisszantotta szavai fonalát” Úgy tünt a szerepek megcserélődtek, a kislány lát az Ő lelkébe.

- Nyugi, nem maradok barát nélkül, mert a kutyus érzem, hogy engem is megkedvelt.

- Tehát cseréljük el őket? - kérdezte Isten meglepett mosollyal.

- Ez egy nagyon buta kérdés volt. - fedte meg a gyermek teremtőjét. - Matricát szabad cserélni, de nyuszit és kutyust tilos. Vagyis csak úgy, ha ők is szeretnék.

- Értem, és ezentúl ezt észben tartom. - bólintott Isten. - De sajnos a kutyusnak nem én vagyok a gazdija, így jobb,ha itt marad velem, hogy rátaláljon.

A kislány néhány pillanatra elgondolkodott a hallottakon, aztán bólintott.

- Most okosat mondtál, mert a járdán nagyobb eséllyel bukkan rá a gazdi,mint az oviban.

Édesanyja épp ekkor fejezte be eszmecseréjét egy új fajta hajfestékről, így hát felgyorsultak az események. A plüssnyuszi visszakerült az eredeti gazdájához, minden adott volt az induláshoz.

- Szia kutyus. Remélem még találkozunk. - hajolt közel a hozzá a gyermek a „záró simizés” közepette, majd felemelkedve búcsút intett a „koldusnak” s megfogva édesanyja kezét, távozott.

A kutyus követte pillantásával ,aztán Isten felé fordult, mintha ezt kérdezné: „Most tényleg elmegy?”

Isten már bólintott volna szomorúan, de váratlanul a kislány megtorpant, és visszaszaladt hozzájuk. Először Őt ölelte át, de olyan szorosan,mintha sosem akarná elengedni. Aztán persze a kutyus következett, s habár „csak” néhány újabb simit kapott, de minden bizonnyal felért a kis lény számára jókora öleléssel.

- Legyél mindig jó, vezéreljen a Szeretet, és nem tévedsz el az Élet országútján. - mondta Isten búcsúzóul, de a gyermek még nem tekintette lezártnak a beszélgetést.

1 hozzászólás

- Ami azt illeti , nem felemelő érzés azzal szembesülni, hogy tán csak egy nagy halom fém vagyok, némi mesterséges intelligenciával felturbózva. - jegyeztem meg pár pillanatnyi csend után szomorkásan, ha egy gép képes ilyesmire egyáltalán.

- Azért ne legyél teljesen elkámpicsorodva. mint mondtam, van rá némi esély, hogy emberi a tudatod. - próbálta a Remény már csak pislákoló lángját Gömbi táplálni bennem, de nem túl sok sikerrel.

- Hát igen, szemernyi maximum, miközben tisztára abszurd

 ez a beszélgetés. Jó eséllyel egy gép próbál lelket önteni

 másik gépbe, mikor egyiküknek sincs lelke. Nem is tudom

 mi lenne erre a legjobb szó.

- Az evolúció diadala?

- Ugyan már. Inkább groteszk színjáték. - legyintettem, s rögtön magyarázattal is szolgáltam rá. - Attól mi még gépek maradunk,ha az embereket utánozzuk.

- Csak egyes személyben beszélj. - kérte Gömbi, s mintha sértődést észleltem volna a hangjában. - Vagy csak egy gépnek éreztél, amikor kicsit közelebb lebegtem hozzád?

- Dehogy, sőt! Persze máskor sem tünsz annak. Számomra egyfolytában az jön át,hogy az érzelmeid irányítanak nem épp humanoid megjelenésed ellenére is.

Egyelőre ennyit idézek a múltbéli beszélgetéseinkből, most visszatérek a „történet” jelenébe, ahol ugyancsak az emberi lét volt a téma.

• MONITOR SZOBA -

- Tehát újabban, számomra ismeretlen okból, biztosra veszed, hogy a Földön születtél? - kérdezte Gömbi meglepetten.

- Dehogy, csak egy berögződött elszólás volt. Bár ez nem azt bizonyítja, hogy ember vagyok?

- Ez az egyik lehetőség, a másik, hogy benne van a programodban.

- Figyelj csak. - kértem pillanatnyi szünetet tartva. - Nem hazudhatnál néha? Például helyeselhettél volna most lelkesen,és nem említed meg a másik lehetőséget.

- Én a barátomnak érezlek, és egy barát nem csapja be a másikat.

- Megint egy tökéletes válasz. Sosem hazudsz, és tudod mindig pontosan, mit kell tenned. A te elméd tutira nem emberi.

elemeztem ki nem túl szakszerűen Gömbi tudati hovatartozását, és bocsi, hogy ezzel lehúztam a komplett emberiséget. Mentségemre szolgáljon, hogy csak az igazat mondtam.

- Na de nézzük most már a filmet. - fordultam a monitor felé, és épp utasítani akartam a számítógépet, hogy indítsa el, de működésbe lépett magától. Pár pillanatra lepődtem csak meg rajta, ám aztán egy eddig számomra ismeretlen indító programnak tudtam be, mely szemkontaktussal működik. Ez igaz is volt, de mint később kiderült, számomra készült ez a program, hogy minden kockáját végignézzem majd a videóknak. 17 rövidfilmet, melyek egy interaktív kirakós játék részeiként összekapcsolódnak, de nem egymás mellé kell helyezni őket, hanem... De nem folytatom, mert a „szájbarágás” esete állna fent. Az igazi felfedezés nem az, ha hallunk róla a tévében, vagy elolvassuk egy Netes oldalon, hanem, ha mi vagyunk a felfedezők.

Két lehetőségem volt. Vagy forgatókönyv szerűen jelenítem meg írásban a rövidfilmeket, vagy novellaként. A novella mellett döntöttem.

/A folytatásban meismerkedhetsz az első novellával, melynek főbb szereplői egy kiskutya, egy gyermek és egy koldus, aki valójában nem az, akinek kiadja magát, sőt...   Persze Gömbiék sem lesznek "mellőzve", s hogy miképp történik ez, kiderüla folytatásból.../                         

A Menedékben található számítógépen mindössze 15 novella volt a múltról, rövidfilmként életre keltve, amik ráadásul nem is működtek jó ideig. Ám három év elteltével arra lettem figyelmes, hogy a monitor bekapcsol magától, és elindult az első rövidfilm. Gömbivel nyomba célba vettük a szobát, melynek berendezése csak egy karosszék, a számítógép, és a monitor volt. Kényelmesen elhelyezkedtem, míg a kis gömblény szokás szerint három méternyi távolságra lebegett tőlem.

 - Nagyszerű, pár órányit mozizhatunk, aztán már csak 7 évet

 kell várnom, hogy kiléphessek a Menedékből. - jegyeztem meg

 nem túl optimistán, amit Gömbi szóvá is tett.

 - Te semminek sem tudsz örülni?

 - Hát az emberek már csak ilyenek néha.

Gömbi úgymond egy újabb kérdéssel felelt, ami teljesen jogos volt.

 - Tehát már teljesen biztosra veszed, hogy ember vagy?

Mielőtt leírnám válaszomat, felidézek egy régebbi beszélgetésünket.

A lenullázott időszámítás szerint jelenítem meg a dátumot, mivel,ha a régit jeleníteném meg, egyértelművé válna, mikor tört ki az Utolsó Háború, aminek közelsége bizonyára eléggé riasztóan hatna rád, ki most épp olvasod ezt a jövőből érkező sorokat.

Úgy gondolom, most lesznek ,akik ennél a résznél abbahagyják „ a történet” olvasását, mert szemernyit sem hisznek abban, hogy ilyen megtörténhet, így mindez csak az író agyszüleménye. Nekik minden jót kívánok nekik, és a többieknek folytatom.

0002 02. 18.

 - Három éve vagyunk összezárva, és fogalmam sincs róla ki vagy. - indult a beszélgetés az én felvetésemmel, ám Gömbi simán visszájára fordította a dolgokat.

 - Az még hagyján, hogy nem tudod ki vagyok, de önmagad származásával sem lehetsz tisztában.

 - Miről beszélsz? Tudatom alapján, a Föld bolygón élő humanoidok fajába tartozok, mely egy cyborg testbe lett átültetve.

 - Semmiféle bizonyítékod sincs erre, hisz a Menedéken nincsenek a vizsgálathoz megfelelő műszerek, hogy bizonyítást nyerjen emberi mivoltod.”

Persze korábban ez már bennem is felmerült, de mint akkor is, most is elhessegettem a kételyt, akár a pofátlankodó legyet a frissen vásárolt hot-dog közeléből. Az már más kérdés, hogy az ilyen legyek általában visszatérnek.

 - Számomra elég bizonyíték, hogy az emberiség múltja nyitott

 könyv számomra. Jó, a saját múltamra nem emlékszek, de

 majd bizonyára fokozatosan visszatér az is.

 - Egyszerű módja van, kiderítsd ember vagy e, vagy sem. -

 jegyezte meg Gömbi, és ekkor jött el az a pillanat, mikor az

 általa szigorúan betartott 3 méternyi távolságot megszegte,

 és mintegy fél méterrel közelebb lebegett hozzám.

 Természetesen rögtön feltünt, de próbáltam elviccelni a

 dolgot.

 - Hé, elromlott a térérzékelőd? -  kérdeztem zavart vigyorral,

 és már ösztönösen hátrább léptem volna egyet, de mégsem

 tettem. Talán mert az ösztöneimnél is erősebben átjárt, az a

 hatalmas hömpölygő folyamként lelkembe áradó

 érzéskavalkád, mely egyszeriben elárasztott. Írnék

 részletesebben is minderről, de az emberi szó kevés rá,

 annyira összetett, és intenzív volt. Úgy éreztem két részre

 szakadok. Szeretnék közelebb lépni a lényhez, hogy még

 mélyebbre merüljek a folyamba, de egyben menekülnék is

 előle, mert akár mindörökre elnyelhet.

Végül a kompromisszumos megoldást választva tapodtat

 sem mozdultam.

 - Most hunyd le a szemed, és gondolj Istenre. - kérte Gömbi.

Megtettem, és egyszeriben bizonyosságra lelve tisztán éreztem, hogy ott van velünk a Menedékben. Akár az idők végezetéig „elviseltem volna” ezt az érzést csukott szemmel, ám néhány másodperc múlva köddé foszlott, a rideg valóságot hagyva maga után. Kinyitva szemem Gömbi már ismét három méternyi távolságra volt tőlem.

 - Te...Te lennél?...” kérdeztem elharapva a „bűvös szót”.

 - Hozzád hasonlóan én sem tudom ki vagyok. -  cáfolta meg Isteni mivoltát.  - Ám azt szinte biztosra veszem, hogy te nem lehetsz ember.”

 - Már megint jössz ezzel, hogy belém látsz, s jobban ismersz, mint én önmagam.

 - Szó sincs erről. Egyszerűen csak gondolj Istenre, és megérted miről beszélek.

Megtettem.

 - Hát ezt benézted, mert megannyi emlékem van róla, ha mondhatom így. -  tudattam vele némi önteltséggel az eredményt.

 - Nem az emberek múltbéli feltevéseire, hitére vagyok kíváncsi. Azt felejtsd most el mindet. Te magad mit érzel, ha rá gondolsz?

Megtettem ismét, amit kért, sőt még le is hunytam hozzá a szemem.

Hosszú másodpercek teltek el, és vártam, hogy megérintsen legalább részben az-az érzés, amely közelségétől átjárt. De hiába.

Kinyitva szememet, zavarodott döbbenettel bámultam magam elé.

 - Sajnálom, hogy épp én szembesítettelek azzal, hogy valószínűleg nem vagy ember. - jegyezte meg halkan, de aztán folytatta egy mentőöv et dobva. - Persze mindent összevetve, 9 százalék esély van rá.

 - Ó de jó, ez 9-szer több a semminél. - villantottam meg optimista énemet. 

/A folytatásban folytatódik a gép, vagy ember dilemma,  hiszen ez egy alapvető fontosságú kérdés, akár az egész emberiség tekintetében is./

Miután látszólag egyedül maradtam, visszafordultam az ablak felé. 

Földrajzilag még csak behatárolni sem tudtam hol vagyok, ugyanúgy lehettem Európában, mint Amerikában. Persze végül is teljesen lényegtelen, ami fontos, hogy nagyváros volt itt egykoron, tele siető, nevető, boldogtalan, káromkodó, alvó, síró, ölelkező, búcsúzó, születő emberekkel, de most mindössze az ég felé törő épületek málladozó halmait látom, megcsúfolásaként az emberi civilizációnak. Szégyen, hogy idejutottunk. Ami történt nem más, mint a létezés végzetes öncsonkítása.

Tudom rossz érzést keltenek lelkedben szavaim, és kapaszkodsz a reménybe, Istenbe, hogy nem jön el az utolsó háború. De eljön bizton mindaddig, amíg az emberiség bizonyos százaléka egy szakadék felé gördülő vonaton ülve megdelejezett imádattal bámulja mobilját, míg a valós embertársai iránt gyakorta teljes közönyt mutat. Természetesen ezt csak képletesen értem, hiszen buzgón csetelnek, meg persze ezernyi dolgot lehet művelni a Neten, de az nem a valódi élet. Ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre merültök majd a cyber világba , úgy távolodtok el létezésetek valódi értékeitől. Isten jó tanácsai egyre inkább süket fülekre lelnek majd, fontosabb lesz mennyi like érkezett a legújabb selfitekre. Azt, hogy Te ott ülsz e a vonaton nem tudom, de azt igen, hogy még bárki leszállhat róla. S amennyiben egyre többen leszálltok, lerázva lelketekről közöny és beletörődés láthatatlan láncait, a vonat megáll a szakadék előtt. Elárulom, Isten nem állítja meg,ha valaki erre várna. Ő „csak” elindított minket a helyes úton, s néha ellát jó tanácsokkal amennyiben nyitott vagy rá. De a csodát ne várd Tőle, mert a csoda már megszületett. Tán a világegyetem legellentmondóbb csodája húsból, vérből gyúrva kit úgy hívnak Ember.

/A folytasban a cyborg testben élő lény szeretné kideríteni, hogy ember, vagy sem, így Isten is "feltűnik" a 3. részben, de persze nem úgy, hogy bekopogtat a Menedékben élőkhöz./

„A múló idő csak egy fogalom, ha nem befolyásoló tényező.” 

kelt életre tudatomban a gondolat, de természetesen tisztában voltam vele, 

hogy nem tőlem származik.

„Ezzel meg mire célzol Gömbi?” kérdeztem ugyancsak gondolatban, anélkül,

 hogy megfordultam volna. Nem volt rá  szükség, mert tisztán éreztem a

 pulzálását nagyjából két méternyire a hátam mögött. Ez volt az a távolság,

 amit,ha tehette mindig megtartott, de adódtak olyan  szituációk, amiket

 általában én idéztem elő, hogy közelebb kerültem hozzá, de úgy egy méternél

 még sosem közelebb. Mellesleg a  neve tőlem származott. Amennyiben gomb

 formája lett volna, akkor természetesen Gombinak nevezem el.

„A lelkiállapotodra.” felelte, s tudtam, lélekelemzés következik Gömbi módra ,

 és nem is kellett csalatkoznom. „Szeretnéd az Időt egy térugró űrhajóvá

 alakítani, hogy másodperc töredéke alatt teljen el a negyvenkét év, mikor majd

 kiléphetsz a Menedék ajtaján.”

Ha már szóba hozta a Menedéket, illik pár mondatot írnom róla. Építésze

 bizonyára anyaghiánnyal küszködött, vagy csak nem szokványos építményt

 szeretett volna az ég felé emelni, mert az egyemeletes üveg gúla három-három

 ugyancsak üveg falú szobával, s közepén csigalépcsővel, nem nevezhető

 szokványos épületnek. Még szerencse, hogy a falak elsötétíthetők voltak egyetlen

 parancsszavamra, hála annak, hogy közvetlen kapcsolatban álltam a

 számítógéppel. Különben bárki nyomon követhette volna életemet anélkül, hogy

 beinvitáltam volna, ha mondjuk letáborozik a Menedék előtt. Persze az más

 kérdés, hogy tudtommal én vagyok az egyetlen élő ember a Földön, így túl nagy

 nézőközönségre nem számíthatok, még ha tévednék is.

Ezt természetesen majd kicsit később kifejtem bővebben, de most visszatérek 

 Gömbihez, ki úgy gondolta szeretném felpörgetni az idő múlását lényegében

 maximumra, és nem is tévedett.

„Mindíg is tudtam, hogy belém látsz.” fordultam meg. „Legalább ismernéd el végre.”

„Jó, elismerem, ha szeretnéd, hogy hazudjak.” adta be a derekát    sajátságos

 módon, bár ez a hasonlat egyáltalán nem illett alkatára. Ugyanis hatszor hat

 centi átmérőjű lebegve pulzáló fehér gömbként funkcionált, bár bizonyos

 események hatására néhányszor már változott a színe és a mérete, de erről majd

 az adott történésnél mesélek részletesebben. Gondolom már voltak sejtéseid

 térbeli megjelenéséről a neve alapján, igaz, lehetne például egy beszélő

 földgömb is.  Igen, a „voltak sejtéseid” kifejezést Neked címeztem, ki épp most

 olvasod ezt a történetet. Bár rögtön helyesbítéssel  kell élnem, mivel nem

 szeretnélek félrevezetni. Ez nem egy szokványos értelemben vett történet, amely

 az író fantáziájában megszületett, hanem üzenet a jövőből. Tudom enyhén

 szólva kétkedéssel fogadod ezt a felvetést, sőt,ha jól érzékelem még mosolyogsz

 is rajta. Nos a továbbiakban  a gondolataimmal feltöltött oldalak választ adnak

 rá, jogos volt e hitetlenkedésed, vagy pedig, ahogy haladsz előre, úgy tárul fel

 előtted a múlt és a jelen összekapcsolódásából a jövő, akár egy hatalmas kirakós

 játék, melynek Te is fontos része vagy.